7óra7

Kavalkád
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Kavalkád

2015. 05. 18. | B. Kiss Csaba

Faust II.

Míg az első részben egy végletesen steril díszlettel találkoztunk, a második rész első felvonásában egy hihetetlenül részletesen berendezett színpadi térrel szembesülünk, miközben az abban lejátszódó cselekmények teljesen elvontak: mitológiai lények, preszókratikus filozófusok, androgünök, homéroszi figurák népesítik be a teret, és hoznak össze egy teljesen kesze-kusza, követhetetlen valamit. Ez a nagyon is konkrét lakóház-díszlet éppen úgy eltávolítja a színpadi játékot, mint az első rész üres tere, hiszen a realitások szintjén tökéletesen értelmezhetetlen, hogy mit keresnek mindenféle ókori és középkori mondai alakok egy jól berendezett, kissé már lelakott polgári lakásban.

Bár a második rész rendkívül széttartó, két fő történetszál emelkedik ki belőle: az első Faust és Heléna története, ami fiuk, Euphórion halálával végződik; a másik a hatalommal ismerkedő Faust története, melynek része Philemon és Baucis szörnyű lemészárlásának jelenete. Utóbbi a két este egyik legjobb jelenete: egyrészt nagyon drámai, másrészt ezt a drámaiságot teljesen kizökkenti Dankó István chaplini szerencsétlenkedése a létrával, s ezzel ez a komor és komoly jelenet is tökéletesen illeszkedik a második rész abszurd kavalkádjához. Bár a történetek valamennyire eligazítják a nézőt, a szétcsúszó dramaturgiát mégsem tudják rendszerbe fogni, ám azt nem is kell, mert épp ez a szertelenség teszi izgalmassá az előadást. Ha az első részt rendezői öntetszelgésnek tekintettük, nem kevésbé igaz ez a másodikra is, csakhogy ez nem is akar más lenni, és éppen ez az öncélúsága teszi szórakoztatóvá.

Faust II.

Ha mindkét részt nézzük, egy-egy szereplő akár négy-öt szerepet is megjelenít az előadásokban. Már önmagában az is szép rendezői és dramaturgi (a dramaturg Bíró Bence) teljesítmény, hogy ugyanazzal a színészgárdával sikerül előadatni a két részt, de ebben az esetben emellett mindegyik színész a maga karakterének legmegfelelőbb szerepeket kapja, sőt, olykor alig van különbség az egy-egy színész által eljátszott különböző karakterek között. A csúcstartó valószínűleg Monori Lili, aki összesen nyolc szerepet játszik el, de lényegében háromról van szó: a bozontos szeméremszőrzetét mutogató takarítónő, a fekete gyászruhába öltözött tolószékes asszonyság és a boszorkány. Monori Lili érzi legjobban Schilling rendezői világát; valóban úgy játszik, mintha csak a színpadra betévedő takarítónő lenne, aki időnként rendet rak a káoszban. Dankó István és Tasnádi Bence mindig ugyanazt az idióta párost hozzák, ahogy Nagy Ervin is hat szerepen viszi végig a tőle megszokott übermacsó figurát. Keresztes Tamás viszont három teljesen különböző szerepet alakít: az életidegen, fiatal, tudósjelölt Wagnerét, a nagyratörő és nagyot bukó ifjúét, Euphórionét és az öreg Philemonét; mindhármat erős vonásokkal megrajzolva, nagyszerűen.

Azonban azért, hogy a két rész egyben marad, elsősorban Máté Gábor Faustja és Kulka János Mephistophelese felel. Bár a második részben Máté a Császár, Kulka pedig Phorkyas szerepét is eljátssza, ezek az előadásban nem nagyon választhatóak el a főszerepektől (Phorkyas ráadásul Goethénél át is változik Mephistophelesszé), így végül is a két részből mégis egy kerek sztori kerekedik ki: Faust eladja a lelkét az ördögnek, hogy megismerhesse az élvezeteket és a gyönyört, amit a világ kínál neki: meg is ismeri a szexualitást, elveszi egy fiatal lány szüzességét, megkapja Helénát, végül megismeri a hatalom ízét, hogy miután egyikben sem találja meg a boldogságot, meghaljon. Mephistopheles azonban maga is megbukik, mert nem sikerül megtartania Faust lelkét: az angyalok kara elhappolja előle. Máté nagyjából ugyanazt a kiábrándult értelmiségi figurát viszi végig két részen keresztül, Kulka ellenben sziporkázó Mephistophelest mutat, aki a legkülönbözőbb gúnyákban, de főleg jól szabott kék öltönyében mozgatja a szálakat, hogy aztán a végén a lebontás alatt álló díszletben, egy szál gatyában táncolja ki magát az ördög szerepéből.

Faust II.

Schilling Faustja a legellentétesebb reakciókat váltja ki a nézőkből, akár az egészet, akár az egyes részeket tekintve. Egy biztos, szótlanul nem lehet elmenni mellette. Ha csak ennyi volt Schilling célja – és néha az az ember érzése, hogy tényleg csak ennyi – akkor máris elérte ezt a célt. Arra azonban még várnunk kell, hogy megtudjuk, Goethe műve miért is érdekes ma számunkra.

(2015. április 26.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr118006073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.