► Miért pont színházi dramaturg szakra jelentkeztél az SZFE-n?
Kisgyerekkoromtól kezdve írok, főleg verseket, gimnazistaként pedig lemezkritikákkal foglalkoztam. Két osztálytársammal színtársulatot alapítottunk a Madách Imre Gimnáziumban, én furcsa krimijeleneteket kezdtem írni, később pedig rendeztem az osztálynak egy Vihart (Shakespeare) - húsz percben. Tudtam, hogy a gimnázium után is írással szeretnék foglalkozni. Eleinte zenei újságíró akartam lenni, mert úgy éreztem, hogy a magyarok zenei ízlése mérhetetlenül egyhangú és begyepesedett, és hogy ezen csakis én tudok változtatni. Aztán felhívták a figyelmemet erre a furcsa nevű szakra. Azt mondták, hogy az írás az alapja, mégis köze van a színházhoz, aminek a szele már akkor meglegyintett, amikor Prosperóként beleugrottam egy kukába, és az előadás után minden tanár könnyfátyolos szemekkel gratulált, és én büszke voltam – pedig, mint kiderült, elsősorban attól voltak meghatva, hogy a kuka az egyik kereke körül megpördülve végül nem dőlt föl, én pedig így életben maradtam.
► Mit adott neked az SZFE és ez a képzés?
A képzést sajnos elég hamar elkezdtem elhanyagolni, második osztálytól kezdve több külsős munkában vettem részt. Több tanárom is figyelmeztetett, hogy túlvállalom magam, és hogy elaprózom az energiáimat, amit akkor én is éreztem. A harmad- és a negyedévemet a végkimerülés peremén töltöttem, és bizonyos tekintetben most az ötödév is hasonló peremvidék, bár néhány tanulságot sikerült a korábbiakból levonnom. Amikor odafigyeltem arra, hogy tanuljak valamit, mindig meg találtam azt, ami nekem való, és ami le is bilincsel, habár szerintem túl sok elméletet kaptunk az iskolában. Az SZFE-n a legfontosabb számomra az a közeg volt, amit az egyetem nyújtott. Szerettem a sok elégedetlen és türelmetlenül mászkáló kortársam erőterében élni, fröccs mellett ismeretségeket kötni, és rendezőkkel, színészekkel, forgatókönyvírókkal beszélgetni arról, hogy mi az élet, és hogy hogyan kéne ábrázolni (illetve hogy van-e, és hogy kéne-e egyáltalán). Több állandó munkatársamat és jóbarátomat ismertem meg így. Sokan érdeklődtek irántam, és én is sokak iránt érdeklődtem, pár év alatt keresett dramaturg lettem, volt sok sikerélményem, sok jó munka, és rengeteg szeretetet kaptam, ami bűntudattal és fáradtsággal keveredve magányt szült, ami persze nem azt jelenti, hogy nem szórakoztam jól. Veszélyes tény, hogy amennyire a saját lelkével kell dolgoznia az embernek ezen az egyetemen, annyira kevés ideje jut, hogy foglalkozzon is vele. A megfelelési kényszer és a félbarátságok között nincs időd lelassítani, és tiszta tekintettel megvizsgálni, hogy neked mi jó, és mi fontos, és hogy hol a helyed tulajdonképpen.
► Az eddigi munkáid közül melyikre vagy a legbüszkébb? (És miért?)
Talán a Csoportkép oroszlán nélkülre amit januárban rendeztem. Nagyon jó hangulatú próbafolyamat volt. Féltem, hogy érthető leszek-e rendezőként, és hogy sikerül-e azt a világot megteremtenem velük, amit elképzeltem, illetve hogy az a világ érvényes-e egyáltalán. Csodálatos élmény, hogy mindez sikerült, hogy ez egy saját dolog lett, és hogy megalkuvás és félelem nélkül tudtunk dolgozni. A végeredmény sok nézőben olyan húrt pendített meg a saját életével kapcsolatban, amit kevés színház penget, és amit ők maguk sem szeretnek pengetni. Szabó Znajka – a Csoportkép asszisztense és színésze – mutatott egy TED-es előadást az interneten (már a premier után), amiben egy John Cacioppo nevű ember a magány halálos veszélyeiről beszél. Ennek kapcsán beszélgettünk arról, hogy milyen nehéz a magányról az önsajnáltatás érzése nélkül megnyilatkozni, és hogy miféle mítoszok veszik körbe ezt az érzést, ami csak még jobban megnehezíti az egymáshoz való kapcsolódást. Büszke vagyok, hogy valamilyen módon sikerült erről beszélnem, és örülök, hogy sokan fogékonyak arra, hogy ezzel szembenézzenek.
► Mi lesz veled az egyetem után?
Független emberré válok, aki a saját kezébe veszi az életét, és megpróbálok csak annyi munkát elvállalni, amennyi nem megy a lelki és testi épségem rovására, és írok egy regényt a félelemről (már elkezdtem), folytatom a versírást, és kezdek valamit az elfekvőben lévő kötetemmel, és kevesebbet fogom tudat alatt sanyargatni magam, ezáltal kevesebbet fogok tudat alatt sanyargatni másokat, ami nem azt jelenti, hogy ezek után csak tudatosan fogom magamat és a többieket sanyargatni, de bizonyos szempontból ezt jelenti, és elolvasom a Párhuzamos történeteket, és rendezek még színházi előadásokat, amiket vagy én írok, vagy nem én írok, és játszani fogok színházi előadásokban, olyanokban, amiket nem én rendezek, vagy én rendezek, és spirituális és gimnasztikai gyakorlatokat végezve küzdök a csípőfájdalmaimmal, és a férfiasságomat aktivizálva cizellálom a mozgáskultúrámat, és megtanulok zongorázni, és megtanulok énekelni, és előadom Tom Waits „When You Ain’t Got Nobody” című számát (egy vagy több lánynak), de ezek csak a legrövidebb távú terveim.
► Számodra milyen a 21. század színháza?
Nem tudom. Nincs ilyen. Most Fehér Balázs Benővel Csehov Sirály című darabján dolgozunk, amiben Trepljov ezt mondja: „Mindegy, hogy új forma vagy régi, a lényeg, hogy írjon az ember, szabadon, írjon arról, ami a saját ügye.” Én hiszek ebben. Ha személyességgel találkozom a színházban, írói, rendezői vagy színészi oldalról, az mindig érdekel, és többre tartom az ügyetlenséggel vagy kiforratlansággal társuló közlésvágyat a hideg és önmagát szerető profizmusnál.
Én mostanában a zenében és a performansz-szerű színpadi megnyilvánulásokban látok nagy színházi erőt, szerintem kevés az olyan szöveg-alapú előadás, ami hasonló energiákat tud felszabadítani, és érzékileg be tud vonni. De közben abban is hiszek, hogy egy klasszikus dráma szövegével is lehet emberekre hatni, és ha ez valakinek sikerül (nagyon ritkán), azt mindennél nagyobbra tartom.
► Hogyan definiálnád: ki az a dramaturg?
Valaki, aki sokat beszélget a rendezővel, és biztonságot ad neki, hogy a gondolatai gáttalanul áradhassanak, és segít neki abban, hogy a legjobb tudása szerint dolgozhasson. Azt hiszem, a beszélgető-készség és a valódi figyelem egy dramaturg legfontosabb tulajdonsága. Nem könnyű. Megfigyeltem magamon, hogy ha fáradt vagyok, gyávább is vagyok ilyen téren, könnyebben fölmentem magam, „ő a rendező, az ő dolga”, és sok olyan hiba fölött szemet hunyok, amiket látok ugyan, de valahogy túl nagy energiabefektetés abban a pillanatban artikulálni. Dramaturgként úgy kell kíméletlennek lenned, mint a legjobb barátoddal, ehhez pedig a magaddal szembeni őszinteséget is treníroznod kell.
When you ain't got nobody by tom waits
Kapcsolódó
