Kriza Ákos a teátrum pénteki évadzáró társulati ülésén úgy fogalmazott, a 191. évadját záró, az ország legrégebbi kőszínháza a most véget ért évadban is kiváló előadásokkal rukkolt elő, és a következő szezonra is ezt tervezi.
A teátrum igazgatóját, Kiss Csabát az évad közepén menesztette a fenntartó miskolci önkormányzat, a polgármester akkor azt mondta: azért döntöttek így, mert olyan "jelzések jöttek a színházból, hogy hatalmas a feszültség a direktor és a társulat között", ez pedig a szakmai munka rovására mehet". (Kiss Csabával készített interjúnk itt olvasható. )
A miskolci önkormányzat várhatóan június végén dönt a színház igazgatói posztjára kiírt pályázatról. (A teátrum közleménye az igazgatóváltásról itt olvasható.)
Szabó Máté megbízott igazgató az évadzáró társulati ülésen azt mondta: az elmúlt évadnak örülni kell, a társulat magas színvonalon, kiválót produkált, az előadásokat több mint 130 ezren nézték meg.
A következő évadra tizenöt bemutatóval készül a Miskolci Nemzeti Színház, egyaránt színre kerül opera és operett, musical, komédia, mesejáték, színmű és balett.
Adott egy, a háborúkat és az idegen elnyomást követően csak nemrég felszabadult, romokban heverő, nagyhatalmak által körülzárt kis ország. Adott egy vagyonát vesztett, éhező, kilátástalan jövőjű nép. Adott egy kizárólag a maga hasznát leső politikai elit (nemesség), akik rövid távú érdekek, pozíciók, birtokok érdekében áldozzák be az ország jövőbeli fellendülését. És adott egy fantazmagóriákban élő, mértéktelenül uralkodó, a saját és országa korlátait nem ismerő, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyó, a belső ellenzéket a pálya szélére szorító vagy egyenesen a halálba küldő diktátor (fejedelem). - írtuk 10 pontos kritikánkban a Tündérkertről.
Persze mindenkinek meglehetnek a maga titkai, a Parasztopera azonban jóval több annál, mint hogy csak ezeket figurázza ki. Ha ugyanis egyszer lepereg a máz arról a tákolmányról, amit nem csak a darab eleje mutat idillinek, de olykor egészen demagóg módon döntéshozók és –formálók is, nem csak a szülők saját élete siklik ki, de az ártatlan, vagy legalábbis ártatlanabb fiatal generációé is. Akik aztán dönthetnek, hogy mennek vagy maradnak – de ha mennek, hová, ha pedig maradnak, minek… - írtuk 8 pontos kritikánkban a Parasztoperáról.
Angol vidéken járunk, pontosabban a valahol és a sehol, a vadidegennek és a mégis nagyon ismerősnek a lecsupaszított határán. Nagy fémtömbök között (díszlet: Zeke Edit), mint elhagyatott gyártelepek sikátoraiban, zajlik a hatalmi harc. Ami csak még ridegebbé lesz attól, hogy a jelmezek (Berzsenyi Krisztina) színvilága – minden remekbe szabott öltönypalástos jellege dacára – szürkés-fémes. Egyetlen vibrálás: a vörös filc, ami vér gyanánt, uszályként vonul a kivégzettek után. Nem csak a színvilág igazíttatott ehhez a lecsupaszított, monstrum sivársághoz, hanem a szereplők után vonuló zenészek teremtette hangzásvilág (zene: Márkos Albert) is. Rezesek követik Falstaffot (Szegedi Dezső), a vonósok pedig a politikai hatalom szereplőinek nyomában járva húznak improvizatív, egészen unikális futamokat. - írtuk 7 pontos kritikánkban a IV. Henrikről.
Ebben az Örkény-olvasatban totálisra nő a groteszk. Béres Attilának nincs szüksége hatvan év elteltével az aktualizálásra, mert minden tökéletesen elevenen hat. Hiszen ha körbenézünk, rengeteg Tótot, Mariskát, Ágicát és legfőképp megszámlálhatatlan sok dobozt látunk. Végül Tót Lajos vérben tocsog, a marokvágó a földön hever – szintén véresen. Czakó Julianna Ágicája marad a színen a pengével, körbenéz, választ várva tőlünk. De nem jön kintről felelet. Pedig döntenünk kellene. - Tóték, 10 pont.
