Entremeses - Teatro de La Abadía, Spanyolország

A Teatro de La Abadía előadásában három vérbő történetet láthatunk, amiket a keretjáték tart össze. Egy vak asszony érkezik az üres tér közepén, fehér háttér előtt álló fához, hangokkal becsalogatja a többi szereplőt. Régies ruhákban vidám emberek érkeznek, mindnél hangszer, hangkeltő eszköz. Ünnep készül, közös játék. Dalolnak, és remek kedvük van: majd kicsattannak a múlt kedves figurái.

Azért nagy a súly a színészeken, mert sem a keretjáték, sem a mesék nem segítenek minket abban, hogy mit is kellene ezekkel a történetekkel kezdenünk. Nem reflektálnak a mából ezekre a helyzetekre , nem derülnek ki a társulatot mozgató fontos gondolatok, érzések. A gördülékenység, a profizmus és a csodálatosan beszélt spanyol nyelv sem tudja feledtetni a benyomást, hogy kultúránk toposzai nem úgy éltetődnek tovább az előadással, hogy megértjük lényegüket, megértjük belőlük azt, amit vasárnap a boltban vagy a templomban is lehet hasznosítani, hanem csak vetünk rájuk egy pillantást, és kipipáljuk a listán a parizer és a szenteltvíz között. (Hodászi Ádám)

A teljes, 5 pontos nézőpontunk itt található

Arlequin, a szerelem által pallérozva - Compagnie La Piccola Familia, Franciaország

Az Arlequin kifejezetten mai, ott és akkor hatott a közönségre. És ebben elhanyagolható szerepe van az olyan (egyébként teljesen felesleges) gesztusoknak, mint hogy a francia színészek egyszer-kétszer magyarul is megszólalnak. Az előadás fiatalos lendülettel váltogatja viszonyát az alapanyaghoz: hol kortalan líraisággal közeledik az ábrázolt szerelmi bonyodalmakhoz, hol iróniával és játékos túlzásokkal hátrál el tőle (egyébként ez utóbbi lesz igazán erős pont az előadásban).

A szerelem szép lassan ravasszá teszi az addig gyermeteg hőst, aki végül nemcsak szembeszáll a bosszúszomjas tündérrel, de egy csellel megszerzi annak varázshatalmát is. Évekkel az első rendezés után, Jolly ismét elővette korábbi koncepcióját, és újra elkészítette az előadást, ezúttal más színészekkel, és kicsit pesszimistább felhanggal: nincs többé happy end, a hatalom okozta mámor felülírja a szerelmet.

A fény elárasztja a színpadot, a nézőkre (is) konfettit szórnak, hatalmas transzparens hullik alá a magasból a szerelmet hirdetve, miközben a háttérben birkának öltözött színészek lassan csámcsognak és egy kis szerkezettel néha belebégetnek a jelenetbe. Amit előbb hiteles szenvedésként láttunk, most kifordítva, paródiaként tűnik fel. A színészek jól bírják a váltogatást, szándékosan stilizált játékukkal is képesek közel hozni a figurákat. (...) Mindezt pedig rövid rockzenei betétek teszik teljessé: lendületes és játékos látomás a vágyakozásról. (Hajnal Márton)

A teljes, 8 pontos kritika itt olvasható

A Karamazov testvérek - Thalia Theater, Hamburg, Németország

Dosztojevszkij regényei kínálják magukat arra, hogy színpadra kerüljenek. Nem csak azért, mert rengeteg párbeszédet tartalmaznak, hanem mert lényegüknél fogva dialogikus szerkezetűek. Ahogy Bahtyin fogalmaz ismert Dosztojevszkij-könyvében: ezek polifonikus regények, ahol különböző eszmék csapnak össze, de az író nem választ közülük, nem nyilvánítja ki saját véleményét, hanem hagyja, hogy a különböző diskurzusok kibontakozzanak egymás mellett. Egy-egy szereplő egy-egy eszmét vagy világlátást, világhoz való viszonyulást jelenít meg, s a regényekben ezek konfliktusa bontakozik ki. (...) Luk Perceval a legfontosabb szereplőkre egyszerűsítette le a regényt, s ezáltal a maga szikárságában mutatta meg ezt a polifóniát, melyet Dosztojevszkijnél a sok szereplő és a szerteágazó történet el-elfednek.

Mivel Perceval rendezése teljes mértékben a szereplőkre fókuszál, ezért rendkívül fontos a megfelelő színészek kiválasztása. A hamburgi Thalia Theater színészeire nem lehet panasz. (...) Anette Kurz díszlete már önmagában is megragadja a nézőt. Számos acélcső függ le a mennyezetről majdnem egészen a deszkákig, a színpad vége nem is látszik, csak egy nagyon erős fény világít olykor hátulról. Ez a rendkívül absztrakt tér kiemeli a profán világból a színpadon zajló eseményeket: olyan érzésünk lehet, mintha a cselekmény időtől és tértől függetlenül zajlana egy elvont filozófiai szinten. (Kiss Csaba Bendegúz)

9 pontos nézőpontunk itt olvasható

Fehér házasság - Maska Teatr, Rzeszów, Lengyelország

A lengyel Oleg Zhiugzhda előadásánál érdemes egy percre megállnunk, ugyanis ritka a szexualitás annyira közvetlen és különös bemutatása a színpadon, mint ebben az esetben. Rögtön szembeötlő például, hogy a testiséget tabuk nélkül, sőt túlzóan adagoló produkció bábokkal dolgozik. A bábok közel életnagyságúak és meglehetősen élethűek, mögöttük pedig a húsvér színészek irányítanak, többségük feltűnő, fehér ruhában. Mindez olyan kettősséget teremt, ami egyszerre eredményez egy játékos, biztonságos távolságot az eseményektől, mégis erőteljesen átérezteti a nézővel a történet kéjes és perverz légkörét. Sajnos, ez a finom egyensúly nem áll fenn az egész előadás esetében.

A témafelvetés és a ritmus példaértékű, a több szálon futó cselekmény követeli, hogy végignézzük. Az előadás hatásosan operál a különböző színű fényekkel, a bábtesteket vágyként mozgató és mögülük néha kiszóló-kilépő színészekkel, összességében álomszerű hatást keltve. Ezt azonban porig rombolja az alpári poénkodás, ami előbb a férfiösztönök szürreális túlzásának tűnik, majd szép lassan előrehaladva nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy az alkotók ezt valóban humornak szánták.

Olyan, mintha az alkotók valami nagyon őszinte és komoly dolgot szerettek volna mondani, csak félúton elnevették magukat, majd időről-időre mégis megpróbáltak visszatérni az eredeti, komoly témafelvetéshez. (...) Egy sor ötlet volt az előadásban a testiséggel kapcsolatban, egy csomó ígéretes gesztus, de sajnálatosan az orgazmus elmaradt. (Hajnal Márton)

A teljes, 5 pontos kritikánk itt olvasható

A Sirály - Burgtheater, Bécs, Ausztria

Nehéz a bécsi Burgtheaternek a MITEM keretében előadott vendégjátékáról úgy írni, mintha az előadás végén lejátszódott események meg sem történtek volna. A derék sógorok produkciója mindjárt történeti távlatba helyeződött, a Burgtheater színészei a „bresciai hiéna” kései utódaivá lényegültek át, akik ezúttal nem a Habsburg kétfejű sassal, hanem Csehov Sirályával támadtak, ahogy annak idején Ferenc József is az oroszok segítségét kérte szabadságharcunk leverésére.

Jan Bosse rendező igazi fekete komédiát rendezett Csehov Sirályából, ami persze tragikus végkifejlete ellenére egyáltalán nem idegen a műtől. (...) A második részben a komikus hang erősen le van csavarva, a tragikus vonal pedig felerősödik, és ezzel az átmenet nélküli váltással a színészek mintha nem tudnának mit kezdeni. (...) Bizonyos részek nem is a színpadon játszódnak, Trepljov jelenetét például a közönség soraiból nézik végig a szereplők, de Trigorin később is állandóan beül közénk; a leghumorosabb pedig az, mikor Medvegyenkó a karzatról kiabál le Trepljov előadása után, mondván, ő csak azt az árkategóriát tudja megfizetni. Bosse tehát jól kihasználja a színház mint színház adottságait, beleértve a nézők jelenlétét is, de nem erőszakosan és tolakodóan teszi ezt.

Végeredményben egy ötletes, humoros és Csehov művét nem erőltetetten a mára alkalmazó produkciót láthattunk nagyszerű színészi alakításokkal, még ha később nem is erre, hanem a sajnálatos és fölösleges botrányra fogunk emlékezni. (Kiss Csaba Bendegúz)

8 pontos nézőpontunk itt található

KUTYAHÁZ. Felülnézetben. Alulnézetben. - DAH Kortárs Művészeti Központ, Kijev, Ukrajna

A Kutyaházat azonban nagyon is az ukrán viszonyok alakították. Az alkotók az előadáson keresztül fogalmazták meg viszonyukat a kijevi Majdanon történtekhez, a hatalomhoz és szabadsághoz, a függetlenséghez. Az előadás azonban korántsem egy konkrét térben és konkrét eseményeken keresztül mesél minderről. Sőt, erre a kérdéskörre az emberi bűnösség, és az ettől való feloldozás tematikája is ráépül – egy egyrészt progresszív és agresszív, másrészt lassú, misztikus, rituálé-szerű elemekkel kevert előadásban. A Kutyaház így végül annyira szimbolikussá válik, hogy még a háttérinformációk pontos ismeretében is nehezen befogadható.

Fontos, ha nem a legfontosabb eleme az előadásnak, hogy a közvetlen nézői élményre, megszólítottságra is épít. A nézők egyik fele az előadás első részében a ketrec tetején, a második részében pedig a ketrecen belül foglal helyet. Így először kívülről nézhetik végig, mint deszkázzák be az őrök a foglyokat, majd ők maguk válnak foglyokká, és temetik be őket új őreik ugyanazokkal a deszkákkal. Az őrök őket is saját daluk éneklésére szólítják fel. A magyar közönség a Himnuszt kezdte énekelni, és az ének egyre terjedt – egészen a ketrec faláig. (Szabó Zsuzsa)

6 pontos írásunk itt olvasható

The Chronic Life - Odin Teatret, Dánia

A színházcsinálásról való gondolkodásában Barba abból indul ki, hogy az emberek egymástól való elidegenedése miatt a színháznak nem csupán csak arra nincsen lehetősége, hogy bármiféle – akárcsak átmeneti – közösséget hozzon létre, de még arra sem, hogy minden nézőjének legalább megközelítőleg ugyanazt az élményt adja. Amit viszont Barba szerint megtehet, az az, hogy a saját magunk elől is elhallgatott érzéseinkhez, gondolatainkhoz (a „száműzetésben élő részünkhöz”) nyit utat – egyazon előadással mindenkihez egyenként, személyesen. A The Chronic Life megmutatja, hogy Barba nem egyszerűen felfekszik arra a közkeletű (és jól megalapozott) ismeretelméleti hullámra, amely szerint minden néző másként értelmezi az adott műalkotást, hanem odaáll a dolog másik végére, és maga kezd el hullámokat kelteni.

Nem adja könnyen magát ez az előadás, és ennek a nehézkedésnek csak az egyik oka a sokféle beszélt nyelv, ami keveredik benne. Ennél legalább eggyel nagyobb befogadói falat a darabban szereplő tárgyi metaforák és allegóriák folyamatos játéka: jég és víz, húskampók a falon, kenyér, kártyák, bábu, ajtó, szétszóródó pénzérmék, és a többi. Az, hogy ezek a jelek sorban jelentkeznek, állandó értelemkeresést gerjeszthet, márpedig ha valakinek alkati igénye az egybelátás, az most komoly kihívásokkal kerül szembe. (Török Ákos)

8 pontos nézőpontunk Itt olvasható

A vihar - „I. L. Caragiale” Nemzeti Színház, Bukarest, Románia

Elsőre a díszletet egy hajóorrnak néztem, ott voltak az evezők, a vitorla, az árboc… És csak percekkel később esett le, hogy ez csak a jelmez, pontosabban olyan ez, mint a kacsa-nyúl, ha így nézem, akkor hajó, ha úgy, akkor színpad. Mégpedig ez a színpadra épített színpad a Globe színpada, a szögletes alapzatával, a zenészeknek szánt erkéllyel, a tetővel.

Alexander Morfov rendező jelen értelmezésében ilyen Shakespeare utolsó műve, A vihar: egy megcsinált látszat, egy tündérmese, amit néhány reménytelen, szigetre vetett flótás játszik el jól-rosszul egymásnak, ám az illúzió folyton-folyvást megtörik, és felvillan mögötte a valóság.

Gyakran használnak burleszk megoldásokat és könnyed humort, például kiszólnak a közönségnek, cigiznek, majd eszünkbe juttatják, hogy ezt a színpadon nem szabad. Habkönnyű szórakozás, mosolygós, de még igazán meg se nevettet, távol kerül attól a sokat sejtető mélységtől, amit az előadás eleje ígért. A játékosság itt ellene megy az összképnek, felszínessé teszi a végeredményt. Mindez ezerszer hallott, hatásvadász zenékkel eladva a legjobb esetben is csak egy közepes produkciót eredményezhet. (Hajnal Márton)

A teljes, 6 pontos kritikánk itt olvasható

Hangok a sötétben - Collectif Kahraba, Franciaország

„Egy rakás groteszk alak, társadalmunk abszurditásai előtt döbbenten tágra nyílt szemekkel kel életre előttünk a minimális díszletben: egy a világra és annak paradoxonjaira nyíló ablakkeretben.” Az előadás színlapján lévő szöveg feladja a leckét a recenziónak – ugyanis a francia Collectif Kahraba bábos játékában pontosan ez és éppen így történik.

Éric Déniaud maga is egy szál egyedül játszik: hol kézfejeivel ad testet a kistestvéreknek, hol maszkos arcával szolgáltat fejet a nagyobb testvérnek, aki a gondolkodás vegytisztított ellenszerét egyenként injekciózza be fiatalba és öregbe. A hosszabb-rövidebb jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, közöttük és alattuk különféle csörgések, zörgések, zene és alig érthető beszélgetések adnak sajátos atmoszférát az előadásnak. Míg a színpadi világ félúton áll a kaotikus zajok és az értelmes beszéd, a sötétség és a világosság között, addig a címe (Hangok a sötétben) jelzi, hogy az erről a világról alkotott kép merre is tolódik el a mértani középtől. A sötét- és világosabb barna kellékek és alakok már pusztán színes látványként is azt az érzést keltik, hogy mindannyian régtől otthonos, szerves részei a megnyugtató, meleg homálynak. (Török Ákos)

8 pontos írásunk itt olvasható

A fösvény - Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, Románia

Bonyolult dolog a család – egy csapat ember összezárva a maguk önző érdekeivel és érzelmi gubancaival – legalábbis ez derül ki a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásából. A színpadkép jobbára minimalista: üres, fehér tér, a végében ajtóként eltolható falak, mögötte megint csak falak, és így tovább matrjoska babaként magába rejtve újabb és újabb tereket. A falak között pedig egymás elöl bujkáló, hallgatózó vagy hallgatózásra vágyó gyermekek, szülők és testvérek, akik sportot űznek egymás kijátszásából. Itt egy kis zsebpénzhez jutás, ott egy kis manipulálás a cél.

Az alakítások általánosságban is jól eltaláltan eltúlzottak, így markáns, élénk karakterek születnek a színpadon. A színészek ráadásul egy szokatlan húzással a szünetben is dolgoznak: konyakot és falatkákat osztogatnak a nézőtéren. A lendület pedig háttérbe szorít egy-két indokolatlannak tűnő gesztust (Derzsi Dezső például valamiért egy vetkőzéssel indít), ahogy azt is, hogy az egész előadás tét nélkül lebeg: kevéssé van határozott mondanivalója. Bőven kárpótolnak ezért a színpadi gegek, a játékosság és az energia. Szórakozunk, nevetünk és ezúttal nem is magunkon. (Hajnal Márton)

7 pontos kritikánk itt található