► Amikor kiderült, hogy nem vagy benne az Ernelláék Farkaséknál című előadásban, már lehetett sejteni, hogy nem maradsz a Maladypében, ahol 2008 óta dolgozol. Mikor dőlt el, hogy eljössz, és ki döntött így?

Még valamikor karácsony előtt, a Stílusgyakorlatok bemutatója után leültünk a társulattal beszélgetni, és ott “vált hivatalossá”, hogy a jövő évadot állandó társulati tagként már nem folytatom a Maladypében. Úgy éreztem, hogy mint egy jó kondáslegény egy népmesében, a hét esztendőmet leszolgáltam, és most váltanom kell. Ahogy mondani is szokták, hét évente – ami idő alatt az összes sejtünk lecserélődik – egy embernek szüksége van a változtatásra. Ezután már nem kerültem be az Ernelláék Farkaséknál című előadásba.

► Te az egyik legtöbbet foglalkoztatott tagja voltál a társulatnak. Miért döntöttél így?

Ez az elhatározás nagyon lassan érlelődött bennem, és volt decemberben egy úgynevezett “utolsó csepp” , ami erre a döntésre késztetett. Rengeteget dolgoztunk közösen, többet voltunk együtt, mint a családunkkal, a szerelmünkkel: egymásból nyertük a szellemi táplálékunkat. De akár egy hosszú párkapcsolatban, itt is úgy van, hogy minden szeretet ellenére, a jó dolgok ellenére, és a rossz dolgok mellett legtöbb esetben elkövetkezik az a pillanat, amikor az emberek útjai elválnak. Nem akarok hátat fordítani a Maladypének, tiszta szívből drukkolok nekik, és nagyon szívesen játszanék velük azokban az előadásokban, amikbe annak idején mindannyian rengeteg munkát és energiát fektettünk. De szeretnék ebből az erőteljes belső gyűrűből egy külsőbe kerülni, ahol nagyobb a mozgásterem.

► Miközben a kifelé megnyitott próbákkal, az iskolákba vitt előadásokkal és a színházi nevelési tréningekkel a Maladype egy kifejezetten nyílt színházi műhely, mégis egy nagyon erősen koncentrált alkotóközösségnek tűnik. Jól értelek, hogy mintha te is erről a fajta „burokról” beszélnél?

Talán annyiban burok, hogy – azzal együtt, hogy többek között Zsótér Sándor, Claudio Collova, Csuja László, Ivica Buljan és most Hajdu Szabolcs is rendeztek nálunk – a Maladype mégiscsak egyetlen ember, Balázs Zoltán körül szerveződött és szerveződik: az ő alkotó személyisége hozta létre, és tartja fent. Az nyilvánvaló, hogy az én ízlésem találkozott az övével, hiszen különben nem töltöttem volna el hét évet ebben a társulatban. Ám az sem nem véletlen, hogy minden évben egy-egy előadás vagy film erejéig másokkal is dolgoztam, mert fiatal színházi alkotóként folyamatosan megvolt bennem az igény arra a fajta szabadságra, hogy többféle színházi stílusban, ízlésben is kipróbáljam magamat. Azt gondolom, hogy ez a sokszínűség, a képesség az alkalmazkodásra, egy új közegbe való szerves beilleszkedés, anélkül, hogy elveszíteném önmagamat az a lakmuszpapír, ami megmutatja, hogy igazán alkalmas vagyok-e erre a pályára.

A Maladypében is készítettünk más és más stílusú, más és más formanyelvű előadásokat: játszottunk pózát, volt mozgásszínház, játszottunk zenés darabot, voltak gyors ritmusú, és voltak lassú tempójú előadásaink. Vagyis nem arról van szó, hogy az, amit a Maladypében csináltunk az önmagában lenne szűk, egyszerűen úgy éreztem, hogy másban is ki kell próbáljam magamat.

Másik oldalról viszont az ott töltött hét év egyfajta védettséget is adott nekem, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy védőoltás lett a számomra: mint szakmai értékrend beépült a gerincvelőmbe. Nagyon remélem, hogy abból a magas színvonalból, igényességből és abból a lustaságtól való mentességből, amit ott megtanultam, sosem fogok lejjebb adni.

► Összességében jó érzéssel távoztál?

Kellett egy kis idő, amíg az elszakadás miatti űr után szép lassan elkezdtem tudni örülni ennek a döntésemnek. Az mindenképpen jó érzés volt számomra, hogy úgy érzem, úgy jöttem el, hogy senkit nem hagytam cserben.

► Volt olyan időszak, amikor már magadban eldöntötted, hogy elmész, de még nem tudtad, hogy mi lesz veled azután?

Amikor megérett bennem az elhatározás, egyből közöltem a kollégáimmal, és az a bizonyos karácsony előtti beszélgetés pár nappal a döntésem után történt. Ekkor még egyáltalán nem tudtam, mi lesz velem és hogyan tovább. Inkorrektnek éreztem volna, hogy csak akkor szóljak, amikor már biztos helyem van máshol, ennél én amúgy is kalandosabb kedvű ember vagyok. Sokkal jobban szeretem a kockázatot, amire egyébként a Maladypénél eltöltött hét év a legjobb példa. Ezután a bejelentésem után kellett még nekem majdnem két hónap, mire elkezdtem keresgélni, hogy merre is menjek tovább.

► Most a Két úr szolgája után beszélgetünk, amit a Pesti Színházban játszol. Hogyan kerültél a Vígszínház közelébe?

Ez is ugyanezzel a kalandvággyal függ össze: másfél évaddal ezelőtt megkeresett Eszenyi Enikő, hogy egy színpadi próbával ugorjak be a Makrancos Kata című előadásba Mészáros Máté helyett - és én persze beugrottam. Ezt az előadást Gothár Péter rendezte, és úgy látszik, elégedett volt velem, mert amikor később a Két úr szolgáját csinálta a Pesti Színházban, vendégszínészként meghívott a produkcióba. Ezt akkor csupán egy kikacsintásnak, egyfajta tesztnek tekintettem - egy stílusjátéknak gondoltam, miközben a Maladypével éppen a Stílusgyakorlatok próbafolyamatában dolgoztunk.

► Benne leszel az Össztánc című előadásban is, ami a Vígszínház honlapja szerint, többek között a társulatépítést fogja szolgálni. Az is hírlik, hogy sokan mennek és sokan jönnek a Vígszínházba a következő évadban. Ebből adódik a kérdés, mit keresel Te ebben a darabban?

Valóban nagy változások lesznek a Vígszínházban, és én is azért kerültem bele ebbe az előadásba, mert augusztus 1-től a színház társulatának a tagja leszek. Izgatottan várom a jövőt, és jól érzem magam velük. Noha amikor behívtak az Össztáncba már aláírt szerződésem volt a Sirály című előadáshoz, és többé-kevésbé összecsúszik a két próbafolyamat, a Vígszínház mégis fontosnak tartotta, hogy benne legyek ebben a produkcióban, ami az első bemutató lesz jövő évadban a nagyszínpadon. Marton László és Eszenyi Enikő is biztosított arról, hogy segíteni fognak abban, hogy ne ütközzenek a próbák, és a Sirályt létrehozó Kultúrbrigád is támogatott ebben a párhuzamos munkában, így most úgy néz ki, hogy mindkettőben helyt tudok állni.

► Mennyire volt egyértelmű, hogy igent mondasz a Vígszínház ajánlatára?

Amikor Eszenyi Enikő szerződést ajánlott, ismét csak a kaland és a kockázat kellős közepén találtam magam: a nagyon kicsiből a nagyon nagyba átlépni, és olyan előadásokban részt venni, amelyek készítéséről nem sok tapasztalatom van, és bizonyos értelemben teljesen ellentétes a korábbi tevékenységemmel, egy ilyen hatalmas színpadon, ennyi kollégával dolgozni, elköteleződni hét év elkötelezettség után.... "Ez nekem való feladat." (Brecht Moliere Don Juanjából - a szerk.)

► Hét évnyi testközeli játék után hogyan tudsz majd átállni erre a nagyon nagyra?

Azt gondolom, hogy vannak bizonyos technikai megoldások, amilyen például a gesztusok tágítása vagy a hangadás milyensége, amivel különbséget lehet tenni egy lakásszínházi és egy nagyszínpadi létezés között, azonban valami mégis ugyanaz. Szerintem, az embernek a belső energiáját kell minden esetben éppen az adott térhez méreteznie: hogy se ne essen le már a második sorban egy nagyszínpadon, se ki ne verje az ablakokat egy intimebb színházi térben. Azt gondolom, hogy nagyszínpadon is az él meg, ha valaki akar valamit közölni, ha a színpadi létezésének célja és tétje van. E nélkül csak játszogatunk, gesztikulálgatunk és öblögetünk, ám az ilyen megúszásnak semmi értelme nincsen, mert azonnal lebukunk vele akár kis-, akár nagyszínpadon.

Azt tapasztaltam, hogy a Pesti Színházban a maga ötszáz-ötszázötven férőhelyével már képes vagyok a megfelelő energiaszintet megtalálni, ahhoz pedig hogy ugyanerre a Vígszínház több, mint ezerfős nézőtere előtt is képessé váljak, azt gondolom, hogy el kell teljen legalább egy olyan próbafolyamat, amiben beszélek is. (Az Össztánc, mivel abban nincsen szöveg, éppen nem ilyen.) Az egyik szakmai kihívás pontosan az, hogy megtanuljak létezni egy ekkora színpadon és bánni egy ekkora nézőtérrel is. A Maladype Bázis apró tere mindenesetre arra is megtanított, hogy ne féljek a nézőtől, merjek reagálni rájuk, adott esetben merjek végigvárni egy telefoncsörgést, és ez a bizalom és bátorság ugyanúgy működik ezer embernél, mint tizenötnél.

► Május végén mutatja be az Átrium Film-Színház és a Kultúrbrigád a Sirályt, amelyet egy a szokásosnál hosszabb próbafolyamat előz meg. Hol tart most az előadás?

A hivatalos próbaidőszak megkezdése előtt, ami április közepén volt, már heti rendszerességgel összeültünk kettesével-hármasával, elkezdtünk beszélgetni a jelenetekről, és elkezdtük próbálni azokat. Válogatott, kitűnő szereplőgárda gyűlt össze, és Fehér Balázs Benőnél is pontosan lehet érezni a felkészültséget, ahogy azt is, hogy van mondanivalója: látszik, hogy egy olyan rendező, akitől nagyon távol áll a megélhetési színházcsinálás. Én nagyon szeretem a próbákat, és ez szerintem - anélkül, hogy bármit is el akarnék kiabálni - mindig jelent valami jót a leendő előadásra nézve.

► Akire egy Csehov darabban leginkább felkapjuk a fejünket, Oszvald Marika, aki Arkagyinát fogja alakítani.

Oszvald Marikának ez a szerep ugyanilyen kikacsintás és fejest ugrás, mint nekem a Két úr szolgája volt. Éppen tegnap láttam őt, amint egy rendkívül összetett és igazán megható jelenetet próbálnak Porogi Ádámmal, és öröm volt nézni, amilyen figyelmesen és érzékenyen dolgoztak együtt. Marika kiváló színész, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ebben a számára látszólag nagyon távol álló játékmódban is képes szórakoztató, koncentrált, sokszínű és hiteles lenni.

► A Maladypében is játszol még, amihez képest a Sirály is egy másféle munka, és a Vígszínház pedig mindkettőhöz képest az. Hogyan tudsz ennyiféle dologban egyszerre jelen lenni?

Egyelőre nagyon élvezem ezt a sokféleséget, bár tény, hogy minden napom úgy telik, hogy közben enni sem nagyon van időm. De 29 éves vagyok, szerettem volna színész lenni, és az lehettem, van munkám, van szerelmem. Mi kell még?!

► Ez azt is jelenti, hogy csak színészként tudod elképzelni az életedet?

Tizenhét éves koromig nem gondoltam igazán, hogy színész leszek. Mivel volt egy zenekarom, és imádtam a zenét meg a zenés színházat, musical szakra szerettem volna jelentkezni, ám abban az évben nem indult, “csak” egy Zsótér-Zsámbéki-Bodó osztály, és nekem fogalmam nem volt, hogy kik ezek az emberek. Korábban talán két prózai előadást ha láttam. Felvettek. Utólag persze hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy ők voltak a mestereim. Nagyon nehezen tudtam elfogadni azt, hogy az egyetem felborította az addigi világomat: egész napos és gyakran éjszakás elfoglaltságot kívánt meg, ami miatt szép lassan elkezdett látszólag fontosabb lenni ez az egész, mint a barátok, a természet, a foci, a szerelem vagy bármi más, ami addig az életem része volt. Minden nyáron azon hezitáltam, hogy szeptembertől nem megyek vissza, amíg nem harmadévben megtört a jég: a Novemberi éj című vizsgaelőadásunkban, amit Zsótér Sándor rendezett, olyan katarzist éltem át életemben először egy monológom kapcsán, amilyet azóta sem tudok semmi máshoz hasonlítani.

Attól a pillanattól fogva “rágyógyultam erre a tablettára”: ezért akarok és ezért vagyok színész. Azért az élményért, amikor az égadta világon semmi másra nem gondolok, csak éppen arra, amit csinálok: hirtelen egybekerülök önmagammal, az idővel, a korommal, és minden mással, ami körülöttem van, és senkiért és semmiért nem vagyok felelős, csak önmagamért. Ez a vegytiszta létezés. Megunhatatlan. Néhányszor a civil életben is átéltem már ezt – de a színpadon azért többször, bár itt is ritkán talál az emberre ez az ihletett állapot. Ilyenkor képtelen az ember hibázni. Éles minden érzékszerv, és a szellem is csillogó. Egy másik érdekes felfedezés: a Maladypében a Platonovban van egy olyan rész, amikor körülbelül negyedórát állok egyhelyben, lehajtott fejjel. Amikor először ment az előadás nézők előtt, megéreztem, hogy ez az én időm, amit nem vehet el tőlem senki. Olyan ritkán van az embernek negyedórája arra, hogy ne gondoljon semmire, és ne csináljon semmit sem, csak legyen.

Azért szeretek inkább klasszikus műveket feldolgozó előadásokban és komolyabb hangvételű darabokban játszani, mert azok jobban megdolgoztatják a lelkemet, az agyamat és az érzékszerveimet – márpedig ahhoz a fajta katarzis élményhez ami nekem kell, erre van szükség. És ez az, ami miatt nem tehetem meg, hogy lusta legyek: ezért az érzésért nagyon keményen meg kell dolgozni.

(2015. május 14.)