► Első Zoltán Áron-élményem az egy óriási alakítás volt egy tyúk szerepében egy Eötvös-kimittudon (Eötvös József Gimnázium). Szerintem, ez egy egész Eötvösös generáció színházi emlékezetét meghatározta… Onnan egyenes út vezetett az egyetemre?

Igen, a gimnázium után vettek föl. De közben volt egy elég hosszú felkészülési folyamat, ami komoly átmenet volt a tyúk és a baromfiudvar között, ami utána következett. Nagy példaképemnek tartom egyébként Méhes Csabát, pantomimművészt. Több előadását is láttam, néhány rövidebb pantomim-etűdjét is; az egyikben szerepelt a tyúk, akit kerget a „tyúkász-asszony”, mert meg akarja főzni. Egyedül adta elő, egy paravánnal, én pedig ellestem tőle. Ez volt a kiindulási alap a „Tyúk” című előadáshoz, amellyel megnyertem a Kimittud különdíját, egyéni kategóriában – amiben csak én indultam.

► Ezek szerint már a középiskolában is rendszeresen jártál színházi előadásokra?

Szüleimnek köszönhetően egy sor különleges előadást láttam kiskoromban, elsősorban a távol-keletről. Kínai, indiai tánc-, vagy bábelőadásokat, tibeti lámák táncát, árnyjátékokat – ha volt valami ilyen jellegű esemény Magyarországon, a szüleim mindig elvittek rá, ilyeneken nőttem fel. Édesapám azóta zen-buddhista szerzetes lett, de régebben édesanyámmal együtt a japán vonal mellett más különböző távol-keleti tanokkal is foglalkoztak, ehhez tartoztak ezek az előadások is.

► Hogy készültél még fel az egyetemre azon kívül, hogy Méhes Csabát néztél?

Lengyel Ferenc, a Katona József Színház színésze tanított. Volt egy nyári tábor a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol az ő tanítványa lehettem. Ez az ismeretség hosszabb ideig tartott, őt kértem meg, hogy hallgassa meg a listámat. Voltam az előkészítőn is, amit Marton tanár úr indított, először abban az évben, amikor mi felvételiztünk. Nagyon sokat jelentett nekem, mert nem igazán mozogtam addig „színházi közegben”, amibe itt betekintést nyertem leendő osztályfőnökeim és Méhes László tanár úr metsző őszinteségén keresztül.

► És mikor alakult ki benned az elhatározás, hogy felvételizz?

Óvoda végén, amikor úgy-ahogy már tudtam írni, készítettem egy személyi igazolványt, amire lerajzoltam magamat, és a hátára felírtam kilenc foglalkozást, hogy mi vagyok én. Volt közöttük az űrhajóstól a rakétáson át a katonán keresztül a rendezőig minden, bohóc is! Végül is rájöttem, hogy a színművészet az, ami mindegyiket átfogja.

► Az egyetem milyen utakat mutatott neked, mit tanultál?

Rengeteget. Ez alatt az öt év alatt annyi élményt éltünk meg, mint amit ötven év alatt élünk meg átlagos tempóban haladva. Intenzíven, magas hőfokon égtünk folyamatosan. Kellett, hogy égjünk, mert különben nem működött volna. Igyekeztem mindig naplót írni, hogy ezek megmaradjanak. Aztán egy idő után rászoktam arra, hogy a mesterségvizsga után, amikor mindig volt egy pici megnyugvás, összefoglaltam a félévet. Negyven-ötven oldalt írtam, amiben igyekeztem a tapasztalatokat utólag összegezni, mert egyszerűen már képtelen voltam arra, hogy évközben, a hosszú próbák után, éjjel háromkor még leüljek, és leírjam a napi élményeimet. Igazából nincs is arra szükség – időszakonként kell visszatekinteni, leszűrni a tanulságokat.

► Most is vezetsz naplót?

Igen. Szerintem nagyon hasznos premier után, visszatekintve a próbafolyamatra, tiszta fejjel leírni az élményeket. Így munkafolyamatról munkafolyamatra fejlődik az ember, vannak kis mérföldkövek.

► Az osztályodban hogy jöttél ki a többiekkel?

Voltak nehezebb időszakok, főleg az elején, amikor kevésbé tudtam beilleszkedni a csapatba – mindig is többet ábrándoztam, mint a többiek, amikor ők már rég túl voltak az X-edik sörükön a büfében, én még mindig az osztályteremben szöszmötöltem, és így sok izgalmas csínytevésről lemaradtam. De ahogy egyre kiegyensúlyozottabbak lettek az erőviszonyok, szakmailag fölzárkóztunk azokhoz, akiknek valami korábbi tapasztalat miatt előnyük volt, megváltozott a helyzet. Az öt év alatt mindenkivel voltak komolyabb munkáim, nincs olyan osztálytársam, akivel ne dolgoztam volna egy-két nagyobb, fontosabb jeleneten, és erre büszke vagyok, mert ezt nem mondhatja el magáról mindenki. Minden osztálytárshoz más kulcs kell, máshogy kell velük beszélgetni, próbálni, én előbb-utóbb mindenkivel megtaláltam a közös hangot.

► A közös munka során volt, akivel jobban egymásra találtatok, és akivel vannak még közös terveitek? Két osztálytársaddal létrehoztatok például egy Cseh Tamás-estet, a Frontátvonulást

Mindig is szerettem plusz, egyéni munkákat csinálni azokon felül, amiket együtt hoztunk létre, vagy ami kötelező volt. Így született tavaly a Madárka sír, madárka örül. Ez egy Weöres Sándor-est. Zsigmond Emőke osztálytársnőmmel és Kovács Adrián zeneszerző évfolyamtársunkkal alkottuk meg. Ez megint újabb mérföldkő volt az egyetemi évek alatt. Bagó Gizella tanárnő segítségével jött létre ez az előadás, aki mindig ott volt mellettem mint hangképzőtanár, és akinek még nagyon sok más segítséget is köszönhetek az egyetemi évek során.

Hasonló módon született meg a Frontátvonulás is, ami már csak félig kötődik a Színműhöz. Csak annyiban, hogy mi, három egyetemi hallgató – Tóth András, Tóth Jankó és én – állítottuk össze, de már a Miskolci Nemzeti Színház keretein belül és az Ódry Színpadra csak mint vendégelőadást hozzuk május 31-én. Kiss Csaba mondta, aki az előző igazgató volt Miskolcon, hogy milyen érdekes lenne, ha mi, fiatalok összehoznánk valami saját produkciót. Van ott egy Játékszín nevű kisebb színházi tér, ami nagyon alkalmas ilyen stúdiószínházi műhelymunkára. Erre a lehetőségre csaptunk le, hogy létrehozzuk a Frontávonulás című előadást. Nem volt rendező. A próbákat fölvettük videóra, én megnéztem otthon. és kiírtam, hogy miket javítsunk. Miután a karácsonyi szünetben lejegyeztem a dalokat, szép sorban megtanultuk őket, és együtt kezdtük el fölépíteni a darab mozgásait, színpadi megjelenítését. Fölkértünk hozzá két zenészt, Szakács Sárát (brácsa) és Laczi Sanyit (cselló) a miskolci zenekarból, ők nagyon sokat segítettek a dalok megszólaltatásában. Kaptunk rá egy kis keretet is, amiből a díszlet is kikerekedett egy mindentudó csodaszekrény és egy semmiből elővarázsolódó hatalmas, három falat lezáró vetítővászon képében. A díszletet is én terveztem, Andrissal való ötletelésünk alapján, édesanyám építész, ővele rajzoltattam le. Szintén Kiss Csaba ötlete volt, hogy dolgozzunk együtt a vizuál-tervezővel, Hajdufi Péterrel, aki 3D-s vetítést tud alkalmazni. Egy-egy dalban, monológban az festi vagy színezi az előadást. Szóval ez egy egész izgalmas kis produkció. Az új igazgatótól, Szabó Mátétól azt az ígéretet kaptuk, hogy ezt az előadást, mint saját produkciónkat kezelhetjük, tehát vihetjük bárhová.

► Mit mondtak, mást is létrehozhattok Miskolcon?

Ez egy picit attól is függ, hogy a mi életünk hogyan alakul. Én most egyelőre egy darabra maradok Miskolcon, utána jövök a Vígszínházba januártól, szerződéssel.

► A közeljövőben tervezel ezekhez hasonló, önálló előadásokat?

Most tervezek egy újabb előadást, amire pályázatot is adtam be. Ez a Madárka sír…-nak a folytatása. Azzal próbálkozom, hogy egy teljes Weöres-életművet keresztmetszetszerűen bemutató előadást hozzak létre. Az az élményem ugyanis Weöressel kapcsolatban, hogy nagyon nehéz megmutatni minden arcát. Ezért színpadra szeretném állítani a Bolond Istók című írást. Erről Weöres azt írja, hogy egy önéletrajz álom-messzeségből. Tehát nem valós önéletrajz, hanem a lelkének az útja, fantázia-őrület. Nekem az az ötletem, ami a szakdolgozatom témája is egyben, hogy ebbe a mesébe úgy illesszem be a költő sokszínű lírai életművének néhány jelentős darabját, mintha ez a mű egy valódi önéletrajz lenne – merthogy az is, csak éppen nem reális, hanem sokkal inkább lírai. Megpróbálom úgy felépíteni az előadást, hogy ez a nagyon sokszínű életmű teljes valójában megcsillanjon.

► Sokféle rendezővel dolgoztatok az egyetemen, ez is segítheti a sokoldalú munkát.

Nagyon nagy lecke volt számomra a Vérnász című előadás, amit Horváth Csabával hoztunk létre, az ő kurzusa alatt. Talán tőle tanultam a legtöbbet arról, hogy mi is az a „színpadi jelenlét”. A színpadi mozgás teljesen új fajta megközelítését mutatta meg nekünk és egy nagyon izgalmas előadás is született belőle.

Méhes László az első évben volt velünk, utána elment az egyetemről, de az ő módszere is nagyon sokat segített abban, hogy a kezdeti stádiumban a színész munkáját elsajátítsuk. Vele a ritmusokon dolgoztunk, metronómmal. Számolásra kellett beszélni, nevetni, sírni.

Marton tanár úr volt az, aki végigkísért minket. Neki azokért a gyakorlatokért vagyok a leghálásabb, amikben nem voltam szuper jó elsőre, de mégsem lohasztotta le a kedvemet, hanem sarkallt, hogy ne adjam föl a munkát. Volt egy-két olyan jelenet, amik nagy falatnak tűntek számomra, de addig piszkált, amíg csúcsra nem járattam. Tőle egyébként a körülmények színházát tanultuk. Hogy az ember honnan jön, mit hoz be, milyen kellékek vannak nála, hogyan rendezi be a kis környezetét. Ha például valakinek a jelmeze nincs rendben, az utal arra, hogy a gondolkodása sincs rendben a szereppel, a darabbal vagy a jelenettel kapcsolatban.

Novák Eszter tanárnővel a Diótörőben a felhőtlen és elképesztő energiákat megmozgató zenés színházat tanultuk, Zsótér Sándorral pontosan az ellenkezőjét. A Hamletben azzal játszottunk, hogy hogyan születik meg a szöveg, vagy hogyan hat vissza a szöveg a játékra. Zsótér mindenhova elkísért minket, és addig ütött-vert szavaival, míg meg nem értettük, mi az ő színházának lényege. Így történhetett, hogy a 65. Hamlet előadás, ami egyben az utolsó is volt, az lett a sorban a legjobb munkám, mert előadásról előadásra mindig új és új dolgokat tanított nekem.

► A többi vizsgaelőadás közül volt, ami még sokat jelentett a számodra?

Nem emlékszem olyan munkára, ami nem volt fontos a fejlődésemben. Én nagyon szeretek precíz módon dolgozni, szeretem figyelni magamat, hogy alakulok, és mindegyik próbafolyamatról el tudom mondani, hogy ott mire jöttem rá. Azért is van ez, mert naplót írok. Nem véletlenül egyetemi képzés ez a színművészeti. Itt muszáj, hogy az ember tudatosan képezze önmagát, de nem csak technikai vagy elméleti oldalról. Lelki szempontból is tudatosan kell fejlődni. Ezért nehezebb, mint más szakma: nagyon közel van a lényeghez, a lélekhez, ami nehezen megfogható. Nagyon sokszor nem racionális, amit csinálni kell. Gyakran kell olyan energiákat megnyitni, amik máshonnan erednek, mint a hétköznapi energiák.

► A 011-gyel is volt egy akciód.

Amikor csak lehetett, volt szabadidő, akkor mindig mentem nyári színházat csinálni, vagy kisebb-nagyobb megmozdulásokra. Márkkal (Radnai Márk) a felvételijén dolgoztunk először, amikor nagyon sokat nevetett az improvizációmon, és megszerette a színészetemet. Az első adandó alkalommal, amikor egy plusz egyetemen kívüli munkát csinált, a Lepsénynél még megvolt című előadást, hívott engem is. Nagyon jó élmény volt a Balatonnál összeökörködni egy kabarét. Abból is rengeteget tanultam, hogy hogy kell kabarét játszani. Márk aztán év közben csinálta a munkáit, amikre nem tudtam menni, mert annyira el voltam foglalva különböző sulis projektekkel. De remélem, hogy még összehoz minket a sors.

► Az említettek közül melyik áll hozzád a legközelebb, melyik lenne a te színházad?

Nincs olyan, hogy csak ez, vagy csak az. Lehet, hogy húsz év múlva csak táncos-komikus szerepeim lesznek, sokan jósolják már ma is ezt nekem. Én egyelőre nem tartom fontosnak, hogy az ember ezt így előre eldöntse. Fiatalok vagyunk még, és az a lényeg, hogy minél több utat járjunk be, minél többet tapasztaljunk, ez alakítja ki a saját színházi nyelvünket. Szerintem a legfontosabb az, hogy egy saját nyelvezetet alakítson ki az ember, mert ez egy nagyon individuális szakma. Tehát nem mondhatom azt, hogy én a Zsótér Sándor színházát akarom csinálni, mert a Zsótér Sándor Színházát csak Zsótér Sándor csinálja. Én a Zoltán Áron színházát szeretném csinálni. Erre való kísérletek ezek az egyéni előadások, amiket én próbálok magam összeszervezni. Illetve ugye az osztálynak is van közös törekvése, főként Attila (ifj. Vidnyánszky Attila) vezetésével. Most már a második teljesen független előadást mutattuk be, az Athéni Timont

► Ott pont nem táncos-komikus szereped van.

Igen, és ennek örülök a legjobban, hogy ebben a kis csapatban is sikerült létrehozni egy olyan előadást, a Karnyónét, amiben egyértelműen táncos-komikus karaktert alakítok, utána pedig csináltam egy szikár katonaembert, ami az Alkibiadész lett az Athéni Timonban, ami beszélő viszonyban sincs az előbbivel, mégis ugyanúgy az enyém.

► Sokfelé utaztok…

A Hamletet nagyon sokfelé vittük. Abból volt egy előadás Gyulán, Szabadkán, a Desiré fesztiválon, színművészeti egyetemek találkozóján - Szentpéterváron, Brnóban, Miskolcon. Nagyon szomorú voltam, és egy kicsit a képzés hiányosságának tartom, hogy nem volt lehetőség kint maradni ezeken a fesztiválokon. Az összes többi egyetem úgy szervezte, hogy mindenen részt vegyenek, a kurzusokon is. Ők ott voltak addig az egy hétig, megnézték egymást. Ebből rengeteget lehet tanulni, rengeteget lehet nyitni. Ez nagyon jót tett volna, mert egy idő után már nem az órákon tanulunk igazán, hanem egyrészt a szakmai gyakorlatos munkáinkból, másrészt abból, hogy különleges alkalmakkor különleges előadásokat látunk.

► Jelenleg milyen nagyobb előadásban szerepeltek még?

A Nemzeti Színházban a Fekete ég – A fehér felhőben például (hosszabb a címe, de én csak így hívom), ami az első világháborús emlékév miatt született meg. Végül is csak hárman vagyunk benne az osztályból. Nagy-Kálózy Eszterrel nagyon örülök, hogy megismerkedtem, sőt még az idősebbek közül Béres Ilonával és Mécs Károllyal. Ez egy emlékelőadás, egy történelemóra lett belőle. Ennél jobb dokumentum jellegű taneszköz nincsen. Fog még menni jövőre is, kifejezetten pedagógiai céllal. Azt próbáltuk megéreztetni ebben az előadásban, hogy milyen lehetett az első világháborút megélni. Milyen az, amikor bármelyik pillanatban elvihetik az embert katonának, és hogy ez mivel jár. A legvérfagyasztóbb akkor volt az előadás, amikor a kárpátaljai vendégek nézték, akik ezt most a bőrükön tapasztalják.

► Biztos alapos előkészítő folyamat előzte meg.

Alapvetően személyes anyagokat kellett hozni, családi történeteket, azok hangzanak el benne. Az én dédnagypapám bátyja, Zoltán János, mint százados, végignaplózta a háborút. Elképesztő dokumentum. Itt van most nálam konkrétan, viszem a színházba, az előadás végén meg is mutatom a nézőknek. A nagypapám begépelte írógéppel, majd beköttette. Ebből néhány monológ el is hangzik az előadás során. Tehát én például a saját dédnagypapám bátyjának a karakterét viszem.

► Amikor már nem az egyetem keretein belül szerepeltek egy előadásban, mint mondjuk Miskolcon, akkor is úgy tekintenek rátok, mint akit tanítani kell?

Hát persze, hogy úgy, fiatalok vagyunk, nem tudunk semmit a színházról. Vagy ha tudunk, akkor azt nem merjük csinálni, mert feszengünk, meg zavarba jövünk a nagy színészektől. De aztán mi belevisszük azt az energiát, amit viszont csak mi tudunk. Van egy olyan energia, ami a kezdő színész energiája, ami egy idő után óhatatlanul elveszik, vagy hát minél tovább megvan, annál jobb.

► Régóta foglalkozol a zenével is. Mesélj erről az irányról!

Minden második előadásban játszom valamilyen hangszeren. Alapvetően mindenféle hangszeren meg tudok most már tanulni színpadképesen egy-egy próbafolyamat alatt. Zongorával kezdtem kiskoromban, aztán jött a népzene. Moldvai furulyazenét tanultam az Óbudai Népzeneiskolában, Jakab Csongortól, jó pár éven keresztül. Utána jött a kaval és a tilinkó, amik szintén moldvai népi hangszerek. Aztán mandolint tanultam a mesteremtől, abból egyenesen jött a gitár, és akkor szépen sorban tambura, tambura-brácsa, a fúvósok… Duda, mint „egzotikus népi hangszer”. A legutóbbi a duduk volt az Athéni Timonban, ami az első nádfúvós a világon – a hősfilmek zenéjében lehet hallani a hangját, ez lett Alkibiadész hadvezér attribútuma.

► A kezedbe veszed őket, és kitapasztalod, hogy kell rajtuk játszani?

Igen, azok után, hogy megértettem a moldvai fúvósokat, meg a dudát, nagyon újat technikailag már nem jelentenek. Ki kell gyakorolni. Nyilván nem tudok ezeken a hangszereken annyira játszani, hogy koncertezzek is, de azt a pár dallamot, ami egy előadásban meg kell, hogy szólaljon, azokat el tudom sajátítani.

► Valamennyire az előadások zenei részét is a kezedbe veszed?

Amikor önállóan dolgozunk, természetesen. Attila nagyon szeret zenével dolgozni. Én is segítek gyűjteni, sok új irányt tudok neki mutatni, de főként a zenék összevágása, színpadra alkalmazása a feladatom. És nyilván, amikor a Frontátvonulást csináltuk, első körben én próbáltam meghangszerelni a Cseh Tamás-dalokat. Aztán, amikor jött a segítség, a két profi zenész, akkor átvették a stafétabotot. Olyan szinten én már nem értek hozzá, hogy cselló meg brácsaszólamot külön kidolgozzak, de azért a kezdő lökést sikerült megadni.

Van egy nagyon nagy stoppos élményem Andrissal (Tóth András), akivel egyébként a Cseh Tamás előadás ötlete született. Ővele stoppoltunk ki Prágába másodév után nyáron. Kicipeltük a hangszereket, hogy majd mi utcazenélünk. De elfelejtettük, hogy nem tudunk együtt zenélni, ugyanis nincs közös repertoárunk. Egy este még otthon berúgtunk, és akkor azt hittük, hogy nagyjából megy. Mentek a Cseh Tamás-dalok, de hát Prágában annyira nem él meg Cseh Tamás, mert elég erősen szövegcentrikus, erre rá kellett jönni. Alapvetően arról szólt az egyhetes kint létünk, hogy éjszaka gyakoroltunk, és aztán megpróbáltuk az éjszaka kigyakorolt slágereket, a Knockin’on Heaven’s Doort és egyéb hasonló épületes dalokat az utcákon eljátszani. Ez is egy fontos mérföldkő lett…

► Erre a nyárra is hasonló terveid vannak?

A nyáron körbeutazom Magyarországot. Lesz hozzá egy autóm, egy sátram, egy társam, barátaim és rengeteg vidéki ismerősöm, rokonom. El akarok jutni azokra a helyekre, amikről hallottam már sokat, de még nem volt alkalmam látni. Új élményeket kell szerezni, mert ebből tud merítkezni az ember a színpadon.

(2015. május 5.)