Nagy Orsolya: Számomra a báb az elsődleges színházi formanyelv

► Miért pont az SZFE színházi dramaturg szakára jelentkeztél?

16 éves koromig versenyszerűen vívtam, aztán egy este véletlen elvetődtem az Örkény Színházba, ahol megnéztem Csehov Sirályát Mácsai Pál rendezésében. Onnantól fogva egyértelmű volt, hogy én színházzal szeretnék foglalkozni. Nézegettem a színlapot, kipécéztem a dramaturgságot, az irodalom mindig is közel állt hozzám. Elmaradoztam az edzésekről, helyette színházba jártam. Megkezdődött önmagam kiművelése.

► Ebben az öt évben mit adott neked az egyetem és a képzés?

Új szemüveget a világra, folyamatosan pezsgő, alkotó szemléletű közeget. Hirtelen kinyílt a világ, de én tele voltam komplexusokkal. Sokáig kevésnek éreztem magam. A gimnáziumban megvolt, hogy én miben vagyok különleges, az egyetemen meg úgy éreztem, hogy el fogok veszni a sok erős egyéniség között. Ambivalens volt az osztályközösségünk, folyamatos volt a forrongás. Sok időt töltöttünk el egymás közvetlen közelében, és ez gyakran okozott feszültséget. Aztán szépen letisztult, hogy kit mi érdekel, merre halad tovább a színházon belül. Onnantól kezdve tudtuk igazán segíteni egymást, már nem versenyhelyzet volt, hanem partnerség. Megtanultunk figyelni a többiekre, és nem csak magunkkal voltunk elfoglalva.

Tanulmányi szempontból is fontos volt ez az öt év persze. Sokáig nagyon elmélet-centrikus volt a képzésünk. Rengeteg darabot olvastunk, elemeztünk, ezért hamar kialakult az igény bennem a kiszakadásra, a gyakorlati munkára. Szerencsém volt: másodéves voltam, mikor az osztályfőnököm, Radnai Annamária beajánlott Gothár Péter mellé gyakornoknak a Karnyóné-gyakorlatok című előadásba, amit az akkor negyedéves bábosztálynak rendezett. Ennek a munkának köszönhetem, hogy rátaláltam a bábra, ami számomra mára az elsődleges színházi formanyelvvé vált.

► Az eddigi munkáid közül melyikre vagy a legbüszkébb? És miért?

Sok helyen dolgoztam, sokféle előadásban, nehéz egyet kiemelni. A három, számomra talán legfontosabb állomásról fogok most beszámolni. Soós Attilának is az osztályfőnököm, Radnai Annamária ajánlott. Attila Sarah Kane Cleansed című drámáját szerette volna megrendezni. Az előadás előkészítése során nagyon izgalmas, fordulatokban bővelkedő adaptációs utat jártunk végig. Sokat és folyamatosan változott az anyag. Nem is szövegkönyvet írtunk, hanem mozgáskoreográfiát, merthogy végül a Cleansednek csak alapvető motívumai maradtak meg az előadásban. Illetve a darab szövete kiegészült egy másik művel, John Fowles A lepkegyűjtő című regényével. Attila mellett tanultam meg azt, hogy mesélhetünk el egy történetet csak gesztusok és szimbólumok segítségével, és azt, hogyan igazodhatunk ki a mozdulatok dramaturgiájában, hogyan hagyjuk meg a néző szabadságát a történetszerkesztésben, mégis hogyan kínáljunk fel neki ezzel párhuzamosan egy töredékekből építkező, mégis erősen strukturált narratívát.

A második munka a Cleansed próbafolyamatával szinte egy időben zajlott. Hoffer Károly rendezte az Egy kiállítás képeit a kecskeméti Ciróka bábszínházban, egy 68 fős szimfonikus zenekar közreműködésével. Ez volt az első önálló bábos munkám, ami nagyon speciális volt a maga nemében, mert kötött zenére kellett történetet kreálni. És amikor már kirajzolódtak a történet kontúrjai, akkor következett legnehezebb feladat: a zenét figyelembe véve kellett jeleneteket, a bábos mozgáskoreográfiákat megszerkeszteni. Ráadásul először találkoztam azzal a kihívással, hogy kapcsolatot, viszonyt kell teremteni a mozgató és bábja között, ami egy újabb szinttel gazdagította az előadást. Fontosnak tartom kiemelni, hogy szerintem a báb a leginkább összművészeti színházi formanyelv és műfaj: szervesíti nem csak a színház-, hanem a képzőművészet eszközeit is.

A harmadik munka, az előző kettővel ellentétben, egy erősen szövegközpontú történet. Ivanics Tamás rendező keresett meg azzal, hogy szeretne előadást készíteni az értelmi sérültekről 13-14 éveseknek. Így született meg az EgyMás ami az első saját darabom. Ez egy monodráma, mégis két szereplője van. A dolog érdekessége, hogy mind a két karaktert (akik egyébként egy testvérpár) egy színész, Fülöp József játssza. Nagyon intim, fontos munka volt ez mind a hármunk számára. A bemutató május 8-án volt a Ciróka bábszínházban, és azóta folyamatosan játsszuk a célkorosztálynak.

► Mi lesz veled a diploma megszerzése után?

Már a diplomaosztó napja is szép kis nap lesz, mert az egyetemen aznap délelőtt mutatjuk be a mackóélet/mackóálom című előadást, amit Tengely Gábor rendez a most harmadéves bábosztálynak. Iskolai munkapályafutásom tehát egy bábosztállyal indult, és egy másikkal zárul le, szép keretes szerkezet. Nem áll távol tőlem az a gondolat, hogy valamikor nekifussak a doktori iskolának, de egy kicsit most szeretnék elrugaszkodni az iskola kereteitől.

Bábszínházzal szeretnék elsősorban foglalkozni, gyerek- és felnőtt bábszínházzal egyaránt. Megérteni a gyerekek gondolkodásmódját, nyelvét. A konzekvenciákat levonva és beépítve szuper szövegkönyveket írni. Megismertetni és megszerettetni ezt a műfajt a felnőttekkel is. Szerencsére lesznek jövőre bábos feladataim, minden adott, hogy ezt a vonalat vigyem tovább.

Örök tanuló vagyok, élvezem, ha oktatnak. Most valami kézi vezérlésű, mégis kreatív dolgot szeretnék kipróbálni, például a varrást. Nyáron elmennék külföldre, mert már régóta nem voltam. Ezen kívül erdőkre vágyom, hosszú sétákra a friss levegőn. És ami nagyon fontos: szeretném befejezni azt az ifjúsági regényt, amit még az egyetem alatt kezdtem el. Ez egy elég személyes történet, valahol a mese és a valóság határán, 10-12 éveseknek.

► Számodra milyen a 21. század színháza?

Hozzám a minimalista eszközökkel dolgozó, erős toposzokat és szimbólumokat használó előadások állnak közel, ahol néhány gesztus mond el egy egész történetet, meghagyva a néző szabadságát, saját beilleszkedési lehetőségét a narratívába. Töredékekből hozni létre valami egészet – szeretem, ha van titok, és nézőként dolgoznom kell azon, hogy összerakjam az összefüggéseket. Az én 21. századi színházam mindenképpen összművészeti, letisztult, személyes. Finom, apró jelekkel operál. Szeretem, ha közel van hozzám, nem csak gondolatilag, hanem térben is, de nem kell feltétlenül interaktív módon részt vennem benne. Az indirekt interaktivitás híve vagyok.

► Hogyan definiálnád: ki az a dramaturg?

Ezt állandóan kérdezték tőlünk az egyetemen, folyamatosan definiálnunk kellett önmagunkat. Most már van rá válaszom: szerintem a dramaturg okos és érzékeny ember, aki az előadás szövegével, szövetével, tónusával, és ritmusával foglalkozik. Ő az ellenpont, a mérleg másik oldala, a külső szem. Barát, partner és ellenfél – persze az eseményeket előremozdító, jó értelemben. Ott van a produkció születésének legelső pillanatától kezdve, egészen a legutolsóig. Szemtanú és aktív résztvevő. Szemszögváltogató szakreferens.

Bíró Bence: "Ha kiégett dramaturg leszek, lőjenek le!"

► Miért pont az SZFE színházi dramaturg szakára jelentkeztél?

2006-ban láttam (először) Ascher Tamás Ivanov-rendezését a Katonában. A második felvonást nagyon élveztem, teljesen felvillanyozott. Ivanov egy bulin összejön Szásával, miközben a beteg felesége otthon unatkozik! Épp, amikor összecsókolóznak a kanapén, befut Anna Petrovna, és ahogy meglátja őket, ijedtében elcsúszik. Függöny. Ez volt az a pillanat, amikor az agyamban bekattant valami. Ráadásul annyira, hogy a második részből aztán nem is nagyon fogtam fel semmit. Később bepótoltam, ugyanis érettségi után elmentem jegyszedőnek és ruhatárosnak a Katonába, minek következtében még körülbelül húszszor megnéztem az előadást.

Akkor gondoltam, hogy nekem is színházzal kellene foglalkozni, szerettem volna én is ilyen előadásokat készíteni, hogy másoknak is meglegyen ez az élménye. Színész soha nem akartam lenni, a rendezéshez akkor kevésnek bizonyultam (ki is estem a felvételi első fordulójában), a dramaturg-felvételi viszont sikerült.

► Ebben az öt évben mit adott neked az egyetem és a képzés?

Elég sokat. Embereket, akikkel szerettem és szeretek együtt lenni, illetve olyanokat is, akikkel nem, gondolatokat, amelyek máshol nem jutottak volna eszembe, érzéseket, amelyeket sokszor elég intenzíven tudtam megélni. Tanultam szakmai truvájokat, lazaságot és komoly hozzáállást, emberséget és önismeretet. És találkoztam sok hazugsággal, féltékenységgel, gerinctelenséggel is. Láttam sok példát és ellenpéldát. Összességében azért elég jól éreztem magam az elmúlt öt évben, és az osztálytársaimra, valamint mindkét osztályfőnökömre nagy szeretettel gondolok.

Mindezek mellett azt is tapasztaltam, hogy az egyetem igen belterjes és zárt intézmény, amely sokszor (és teszem hozzá, néha jogosan) nem tekinti felnőttnek a hallgatóit. Főleg a színész szakra jellemző, hogy az oda járó emberek el vannak zárva a külvilágtól, az egyetem sokszor téves képet közvetít feléjük, ezért könnyen elhisznek hamisságokat magukról és másokról. A színművészetin könnyű messzire kerülni a valóságtól. Sokszor éreztem azt, hogy jó lenne több nyitottság és érdeklődés a hallgatók és a tanárok részéről egyaránt. A tanárok, bár sokszor rendkívüli szakemberek és művészek, nem mindig jó pedagógusok. Persze lehet, mindez abból fakad, hogy a színművészeti (érthető okokból) kicsit olyan, mint egy gimnázium meg egy főiskola keveréke, és talán kevésbé egyetem.

► Az eddigi munkáid közül melyikre vagy a legbüszkébb? És miért?

Szerencsére az elmúlt öt évben sok mindent csináltam, sok mindent kipróbálhattam. Azt hiszem, jellemző rám, hogy nehezen tudom kimutatni az örömömet, pedig elég sok öröm ért az eddigi munkáim során. Na, most itt az alkalom! Rögtön az első munkámnak nagyon örültem, ami a karamazov volt Zsámbékon, örültem a vígszínházas fordítói munkának, és hogy játszhattam egy kicsit a Tajtékos napokban. Nagyon tudtam örülni annak, amikor a Fiúk című osztályterem-színházi darabom utáni feldolgozó foglalkozáson igazán meg tudtak nyílni fiatalok, és fel tudták vállalni egymás előtt a véleményüket. És annak is nagyon örülök, hogy mások mellett találkoztam például Szenteczki Zitával, akivel bizonyára még sok előadást fogunk csinálni.

Büszke leginkább talán arra vagyok, hogy Schilling Árpád A Párt után elvitt a Katonába, ahol így ruhatárosból hirtelen dramaturg lettem, és hogy a Faust után Máté Gábor azt mondta, hogy szépen dolgoztam. Ezen kívül pedig büszke vagyok arra is, hogy a színmű öt éve alatt nem hülyültem meg teljesen, hogy a színház miatt nem darálódott be a civil életem, és nem ment tönkre a párkapcsolatom.

► Mi lesz veled a diploma megszerzése utána?

Diplomás színházi dramaturg leszek. De valószínűleg minden megy tovább, ahogy eddig. Remélem, lesznek munkáim, és lesznek emberek, akikkel együtt dolgozhatok, és olyanok is, akiket érdekel majd az, amit csinálunk. Ahogy színésznek és rendezőnek, dramaturgnak is kiszolgáltatott lenni, de nekünk talán könnyebb egyszerre több lábon állni. Fordítok majd, írok kritikákat, és egyszer talán még egy színdarabot is.

Az ember időről időre elveszíti a színházba vetett hitét, és olykor hosszú ideig nem leli benne semmi örömét. Aztán egyszer csak lát, hall, olvas valamit, amitől újra belelkesül, és újra megszereti. Nekem az ilyen pillanatok mostanában valahogy mindig a színház-pedagógiához kötődnek, ezért ezzel is nagyon szeretnék foglalkozni.

Akkor lesz csak baj, ha egyszer végképp elveszítem a lelkesedésem. Ezt nagyon nem szeretném. Több ember van, akit már megkértem, hogy ha egy kiégett dramaturg leszek, és futószalagon csinálok semmitmondó, üres előadásokat, akkor lőjenek le. Kicsit félek tőle, hogy valamelyikük tényleg megteszi, de végül is nem haragudhatok majd rá. (kacsint)

► Számodra milyen a 21. század színháza?

Vetítés, élő-kamerázás, füstgép, lézershow, 3D mapping, mikroportok, hologramok, elektronikus zene. Viccelek. A 21. század színháza nyilván olyan, mint a 21. század maga. A színház, azt hiszem, mindig olyan, amilyen a kor és a közeg, amiben létrejön. Minden művészeti ág közül legerősebben kötődik a jelenhez. De a lényege talán nem változik az idővel. Közösségi művészet, ahová azért mennek az emberek, hogy együtt legyenek. A rituális összelélegeztetés művészete – ahogy Nádas Péter mondja. Ez így volt régen, így van a 21. században, és így lesz később is. Persze a jövővel (és a múlttal és a jelennel) kapcsolatban fenntartom a tévedés lehetőségét.

► Hogyan definiálnád: ki az a dramaturg?

Legszívesebben nem definiálnám. A dramaturgi munkakör nagyon tág és változatos. A dramaturg mindig olyan, amilyenre szükség van. A dramaturg lehet remek szakmunkás és lappangó művész. A dramaturg lehet lelki társ és éles szemű, kegyetlen supervisor. A dramaturg sokat olvas, és sokat néz, témákat, darabokat javasol, és húz, és műsorfüzetet készít, és beszélget a rendezővel, és megmagyarázza a színészeknek, hogy mit jelentenek a szavak, és megsimogatja őket a büfében, ha olyanja van és ha engedik. A dramaturg lehet az is, aki úgy próbál megírni egy interjút, hogy az valóban beszédszerűnek hasson. De leginkább talán figyel, és megpróbál belehelyezkedni egy néző pozíciójába. Egyszerre van egy produkción kívül és belül. Vagy szükség van rá, vagy nem, vagy meghallgatják, vagy nem. Nagyon sokféle van belőlünk. Mindenesetre furcsa dolog.