Tóth Andrásnak hét bemutatója volt az elmúlt évadban. A Miskolci Nemzeti Színházban volt gyakorlaton, láthatták a nézők a Pesti Színházban és az Ódry Színpadon is. Legutóbb Cseh Tamás Frontátvonulás című albumából készített előadást két osztálytársával.

► Honnan jött az ötlet, hogy színész legyél?

Elég nagy családból származom, nyolc testvérem van, édesapám görög katolikus pap. Az előfeltételezések alapján nem színésznek kellett volna mennem. A szüleim nagyon nyitottak, egyházi berkeken belül liberális gondolkodásúak, arra neveltek, hogy azt csináljam, amihez tehetségem van. Rengeteget költöztünk, az ország minden szegletében laktunk, főleg apám munkája miatt. Győrben voltam gimnazista, ott kezdtem el színjátszózni egy olyan csoportba, ahol nyolc lány volt, viszont nem volt egyetlen fiú sem. Ezt a csoportot Tóth Szilvia vezette, aki Győrben sok évig, igen színvonalas színjátszó köröket vezetett, először a Grácia, aztán a KIMI keretein belül. A nyolc lány tárt karokkal fogadott, bár fiatalabb voltam náluk, meg alacsonyabb is. Most is alacsony vagyok, de akkor még alacsonyabb voltam.

Csináltunk Salemi boszorkányokat, Cigánymeséket, Szentivánéji álmot. Amikor az utóbbit készítettük, akkor jöttem rá, hogy nekem ezzel kell foglalkozni. Ott volt először olyan, hogy két napig próbáltunk egy tanteremben, és azt éreztem, hogy éppen nem elfáradtam, hanem egyre több erőm van, egyre jobban érzem magam. Arra gondoltam, az embernek azt kell dolgoznia, ami erőt ad neki, nem azt, amitől rosszkedvű lesz, és ami fárasztja. A többieknek előjöttek az emberi szükségleteik, nekem az ebéd is kiment a fejemből. Ott tapasztaltam meg először, amit az egyetemen később hatványozottan, hogy az milyen jó hatással tud lenni a próbára, ha elfáradsz, és túlmész a határaidon.

Úgy jöttem az egyetemre, hogy semmit nem tudtam róla, de mindenki támogatott. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda Marton László, Hegedűs D. Gézáról is csak éppen valamit hallottam. Nem tudtam, hol van az egyetem, egy pesti ismerősöm bekísért, ültem a folyosón a kis verseimmel, aztán bementem, és elkezdtem őket mondani. Jó érzés volt, megnyugodtam magamban, mert tudtam, hogy ezt akarom csinálni és kész. Azt gondoltam, hogy ha ezt itt lehet csinálni, akkor ide fogok járni.

Sokáig nagyon kisfiú voltam. Először a harmadrostán tapasztaltam meg, hogy vannak itt olyanok is, akik idősebbek, régebb óta csinálják, tapasztaltabbak. Így kezdődött ez a hosszú utazás, ami Színművészeti Egyetem volt. A gimnázium utolsó évében apám megkérdezte, hogy nem akarok-e pap lenni, mert szerinte jó pap lennék. Azt mondtam neki, hogy szerintem én ugyanazt fogom csinálni, amit ő, csak egy másikfajta templomban. Neki is ugyanúgy ki kell állnia emberek elé, beszélnie kell, egy szertartást kell megcsinálnia, ami gyakorlatilag egy előadás. Ugyanazokra a képességre volna szüksége egy jó papnak, mint egy színésznek. Csak ma valahogy ez nem fontos, de ez egy másik dolog.

► Milyen volt az osztályotok?

Nagyon jó. Tele erős személyiségekkel, amivel nem is igen tudtam mit kezdeni. Itt megtapasztaltam, hogy a többiekhez képest milyen éretlen vagyok. Úgy gondoltam, hogy most aztán gyorsan meg kell öregednem. Két évbe került, mire rájöttem, hogy nem is megöregedni kell, hanem elfogadni azt, amilyen vagyok. Most is gyerek vagyok még, hiszen a színészet az számomra játék. Azt szeretném, hogy ez öreg koromra se változzon. Kezeljenek felnőttként, de belül maradjon meg a játékosságom. Az egyetemen ilyen és ehhez hasonló felismerésekhez vezettek minket. Arra késztettek, hogy a lelkünket dolgoztassuk meg, és igyekezzünk abból mindent kihozni. A legmélyebb bugyroktól, a legmagasztosabb szférákig mindent.

Az elején, amikor az életünkről kellett monológokat mondani, az nagyon jól ment, mert mindig is őszinte voltam. Ott kezdődtek a nehézségek, amikor megértettem, hogy nem elég valamit őszintén és átélve eljátszani, hanem azt meg is kell komponálni: színházilag is meg kell mutatni. Vidnyánszky Attila elsőtől kezdve megkomponálta a jeleneteit, és Csapó Attilának is nagyon jó ötletei voltak. Jó másfél évbe került, mire nekem is ráállt erre az agyam. Az első munka, amiben jót tudtam dolgozni, másodévben a Vízkereszt volt. Ez egy vígjáték, ami ráadásul a szerelemről szól, és az egész osztályt nagyon eltalálta. Shakespeare nagyon közel áll hozzám, egyszerre szabad és művészi, márpedig igazán jól játszani kitolt határokkal lehet. Beugrott, hogy színjátszón már csináltam Shakespeare-t, és hogy akkor még nem értettem, de már akkor is élveztem.

Persze megvolt, hogy ki kivel szeret, vagy ki kivel tud jobban dolgozni. Én az öt év alatt ezzel nem nagyon foglalkoztam, nem tudom ez hiba-e vagy éppen előny. Azzal dolgoztam, aki épp szembejött: egy kis összekötő elem voltam az osztályban. Soha nem voltam rosszban senkivel. A nagy egyéniségek között voltak feszültségek, ami nem azt jelenti, hogy én egy kis egyéniség vagyok, inkább azt, hogy mivel nagyon sok helyen éltem, megtanultam mindenféle emberhez idomulni. Ez lehet egy jó színészi képesség, és lehet egy rossz emberi tulajdonság is. Nekem külön meg kellett tanulnom, hogy kiálljak magamért, és hogy elfogadtassam magamat olyannak, amilyen vagyok. Zoltán Áron az, akivel mind a mai napig jól tudunk együtt dolgozni. Nagyon különbözünk, mégis jól megértjük egymást. Ő nagyon muzikális, nagyon precíz, feszesen dolgozik, én egy kicsit lazítottam rajta, ő pedig ráncba szedett engem. Mind a ketten kicsit lassabban értünk bele a munkák komolyságába. A hangunk is nagyon passzol egymáshoz, rájöttünk, hogy ha mi magunk zenélünk, az adhat valami pluszt a jelenetekhez. Emővel (Zsigmond Emőke – a szerk) és Katával (Back Kata – a szerk) is sokat dolgoztam, és mindig nagyon élveztem. Kata egy nagyon érzékeny lány, akinek az érzékenységéhez nem mindig tudtam jól idomulni, de szerettem vele megoldani a feladatokat. Ahogy az interjúban is mondta, hogyha ő kikészült, akkor nagyon nehezen tudott részt venni a munkában, és ilyenkor úgy éreztem, hogy az a feladatom, hogy én legyek ebben a társa. Nem sima jófejkedésből, hanem mert úgy éreztem, hogy nekünk segítenünk kell egymást. De nem akarok kihagyni senkit! Hasival (Vecsei Miklós) és Barnussal (Janka Barnabás) is voltak izgalmas jeleneteim, és nagyon szerettem Attila (Vidnyánszky Attila) támogatásával Andrejt játszani a Három nővérben. Minden osztálytársamtól tanultam valamit!

Volt egy Vadkacsa vizsgánk, Marton tanár úrral, ami nagyon leterhelte az osztályt. Egy harmincéves férfi középéletkori válságáról szól, meg a feleségével való viszonyáról, és a múlt bűneiről. Az osztály nagy része fiatal volt még hozzá, köztük én is. De tananyagnak nagyon jó volt, mert mély, amiben sokat lehetett fejlődni, még ha akkor nem is adott sikerélményt. Mindig értettem, hogy Marton tanár úr mit kér az instrukcióiban, és azt is tudtam, hogy én még nem jutottam el odáig. Látta rajtam, hogy értem, és volt türelme hozzám: újra és újra megerősített abban, hogy merre kell tartanom a szereppel. Ámbár ha majd harminc éves leszek, nagyon szeretném Hjalmart eljátszani, valószínűleg olyan alkat is leszek.

► Milyen volt a Diótörőn dolgozni?

Az volt első anyag, amiből előadás lett. Két hét alatt raktuk össze, erőnkön felül. Már június volt, lementek a vizsgák, és nagyon fáradtak voltuk. Itt az egyetemen, meg amúgy is, ha rendesen végigdolgozol egy évadot, ha nem blicceled el, akkor június környékén arra vágysz, hogy egy hétig feküdj egy sötét szobában, mielőtt újra emberek közé mennél. Ennek ellenére mi dolgoztunk, mert nagyon szerettük az anyagot. Selmeczi György tanár úr zenei világa magával ragadó volt. Közrejátszott még az is, hogy Méhes László tanár úr még elsőben megtanította nekünk, hogyan kell zenére, illetve nagyon pontosan mozogni, sőt érezni. Nekem eleinte nem is ment, aztán megértettem, hogy a zene, a beszéd ritmusa, a zörejek meghatározzák azokat a pontokat, amik között szabadon lehet játszani. Magunktól, szabadon dolgoztunk, Novák Eszter tanárnő akkor nézett ránk, amikor volt ideje. Imádtuk csinálni. A próbák folyamán és utána, amikor több mint harmincszor játszottuk, megtapasztaltam, hogy mennyire fontos az a fiatal energia, ami bennünk van.

A következő munkánk a Hamlet volt, amiről elsőre úgy éreztük, hogy teljesen más, mint az eddigi munkáink, ami félig igaz is volt. De Marton tanár úr fogalmazta meg ezt jól: „Mindegy, hogy kivel dolgozol, mind a ketten tudjuk, ha az belülről megvan, akkor az minden stílusban ugyanolyan jó lesz.” Míg Zsótérnál nagyon pontosan kellett szöveget tanulni, Marton ezt nem várta el, arra volt kíváncsi, hogy magunkból mit tudunk kihozni. Minden munkánk egy újabb lépcsőfok volt a tanulás során. A Hamletben egy nagyon jó jelenetet kaptam, Gertrúdét és Hamletét, de sokat szenvedtem vele. Egyrészt, nem szoktam meg, hogy csak beszéddel dolgozom, és Zsótér tanár úrral sem értettük meg elsőre egymást. Másrészt nem volt másik Hamlet-jelenetem, amivel fel tudtam volna készülni. Rögtön bele a legnagyobb lecsóba. Mindig nagyon beszippantott. Az volt a jó, hogy sokat játszottuk az előadást, így volt időm megérteni olyan részeit a jelenetnek, amik a próbák során még nem voltak meg. A nézők és az előadás nagyon kellenek ahhoz, hogy egy karakter elkészüljön, megérjen. Rájössz, hogy mi az, ami átmegy, amit a nézők is megértenek, és mi az, amit csak te tudsz, és még dolgozni kell rajta, hogy az kintről is látszódjon.

Az első igazán jó Hamlet Gyulán volt, a Tószínpadon: annyira más közeg volt, és Sándor (Zsótér Sándor - a szerk) is teljesen felszabadultan tudott dolgozni. A tűző napon próbáltunk, és ugráltunk bele a vízbe. Addigra már annyira belénk verte a szöveget, hogy bármilyen helyzetben tudtuk mondani. Ez este derült ki, amikor iszapban tapicskoltam, gusztustalanul, sárosan, döghalszagúan, és megértetem, hogy ez a jelenet: Hamlet azt érzi, hogy az anyja ebben a mocsokban dagonyázik. Megértettem azt is, hogy Zsótér mindig is arra ösztönzött, hogy ezt vegyem észre. Hogy még ha nekem nincsenek is perverzióim, Hamletnek vannak! Arra kellett rájönnöm, hogy a színpadon nem kell tisztességesnek lenni, sőt, éppen az a jó, hogy ott nem kell. A Hamletet azóta is játszottuk, most lett vége, és egy teljesen más előadás lett belőle, mint ahonnan indult. Közben felnőttünk.

Marton és Zsótér sok mindenben nagyon különbözőek, és a Hamletben a két stílus találkozása nagyon jó dolgokat hozott létre. Mindig azt tapasztaltam, hogyha két egymástól nagyon eltérő ember játszik együtt, abból izgalmas dolog sülhet ki. Nem szeretem a vitákat, és sok olyan munkám volt, ahol nem akartam a másik határait feszegetni, mert azt gondoltam, hogy az nem az én dolgom. Mind a ketten megmaradtunk a sajátunknál békességben, és akkor senki nem sérült. De színházat nem lehet így csinálni. Ezt is Marton tanár úr mondta: a vérnek folynia kell!

► Mi következett utána?

Dolgoztunk Horváth Csabával, ami azért volt jó, mert még jobban megismertük egymást fizikailag, megtapasztaltuk, hogyan lehet a másikkal játszani, hogyan lehet hozzáérni. Nekem a Vérnász volt az egyik legizgalmasabb munka. Nagyon szeretem Horváth Csaba színházát, bár magamat nehezen tudom elképzelni benne, de nagyon örülnék, ha dolgozhatnék vele. A Holdat játszottam a darabban, ami egy ziccer szerep. Vicces, mert a Hold monológot hoztam a felvételire, ám az első rosta után azt mondták, hogy cseréljem le, mert nem nekem való, és egyébként is túl nehéz. Jól esett, hogy három évvel később megcsinálhattam. Csaba férfiakat és nőket akart látni a színpadon. Nem diákokat, nem színjátszósokat, nem színészeket, hanem felnőtt férfiakat és nőket. Jó volt egy olyan szerepet játszani, ahol fizikailag elmentem a határaimig. Ugráltam, másztam a plafonon, nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok. Arra jöttem rá az egyetem alatt, hogy abban, ahogy magamat definiálom, nagyon fontos számomra a szexualitás. Hogy azt a szexuális töltetet kell megtalálnom, amiből tudok játszani, és utólag visszagondolva, minden jól sikerült szerepben vagy jelenetben ezt találtam meg. Mindezt itt, a Vérnász során tapasztaltam meg leginkább.

Utána Marton tanár úrral a Pesti Színházban is dolgoztunk, a Vízkeresztet csináltuk vele. Fábiánt kaptam benne, ami egyértelműen nekem való, egy igazi komikus szerep: egy szolga, aki csodálja a nagyhangú Tóbiás urat. Martonék mindig azt mondták rólam, hogy színészként nagyon jó partner vagyok, mert jól tudok másoknak aládolgozni. De ugyanezt rótták fel hibámként is: ne elégedjek meg azzal, hogy valaki rááll a hátamra, hanem egyszer én is álljak rá valaki másnak a hátára. Ebben még van mit tanulnom.

► Tudod már mi lesz jövőre?

Biztos, hogy Vidnyánszky Attilával szeretnék valamikor együttdolgozni. Nagyon élveztem mind a Karnyónét, mind az Athéni Timont, amiket velünk rendezett. Az volt a nehéz ezekben a próbafolyamatokban, hogy én akkor már Miskolcon dolgoztam, és folyamatosan ingázni kellett a két város között. Ráadásul abban az új közegben a sokéves tapasztalattal rendelkező, nagy színészek között nehezen találtam a helyem. Nem is mertem felvállalni a konfliktusokat, és az ebből keletkező feszültségeket behoztam a barátaim, az osztálytársaim közé. Nagyon nagy szerencse, hogy ezen Attila is és én is túl tudtunk lépni. A Karnyóné első verziójában nem értettem, hogy mit akar Attila, ezért nagyon görcsösen dolgoztam. Később, amikor újra elővettük, akkor már felszabadultan tudtam benne lenni. Az a jó, hogy színészként gondolkozik, tudja, hogy mi vinné előre a szerepet, a jelenetet, noha ez az, amit a legnehezebb szóban elmondani. Ebben nagyon sokat fejlődött: egyre jobban instruál.

Úgy érzem, Marton tanár úrnak is tartozom még. Mikor Miskolcra mentem, azt mondtam neki, hogy kell nekem egy év, hogy megerősödjek, és utána újra együtt csináljunk előadást. Nagyon nagy vágyam vele a Vígszínházban dolgozni.

► Milyen volt Miskolcon?

Igazi kőszínház, ahol megvan mindennek a rendje. Világos, hogy kinek mi a feladata, ki mit akar látni. Első körben kis dolgokat kaptam, de izgalmas volt, mert új rendezőket ismerhettem meg. Ehhez képest nagyon más volt az a tantermi előadás, amit Jankóval csináltunk. Sokfélét próbáltam ki az elmúlt évben, hét bemutatóm volt: ami nagyon sok munkát jelent. A Parasztoperától kezdve, ahol kamerázok, statisztálok, a Frontátvonulásig, amit rendező és mindenféle külső segítség nélkül hárman csináltunk: az Áron, a Jankó és én. Mikor mindhárman Miskolcra kerültünk, Kiss Csaba támogatott minket, hogy csináljunk valamit együtt. Cseh Tamást a szüleimtől örököltem, gyerekkorom óta hallgatom, és az egyik kedvencem a Frontátvonulás című album volt. Áron a próbákon találkozott vele először, ami egy egészen izgalmas, másik nézőpontot hozott be. Kívülről tudtam az egész szöveget, és mégis az egészet újra fel kellett fedeznem, és éppen ezért nagyon jó volt próbálni. Ő kicsit aktualizálni szeretett volna, én pedig úgy gondoltam, hogy amit Cseh Tamás és Bereményi Géza a hetvenes évek végén megcsinált, az sajnos, ma is aktuális. Arról szól, hogy két fiatal értelmiségi találkozik, és meg akarják váltani a világot. Amit nyilván nem lehet. Az egyikük, Vízi rengeteg karakterrel találkozik, mint egy mesében. Eljut egy pályaudvarra, ahonnan nem lehet elmenni, ahonnan nem mennek vonatok. Ha belegondolsz, ma sem mennek. A csoda kell, hogy valami történjen. Olyan csoda, mint mondjuk egy pohár levegőben lebegése. De közben lehet, hogy az a csoda csak szemfényvesztés. Lehetünk bármennyire tehetségesek, ha a tévé előtt ülünk este, akkor mindegy. Úgy kezdődik, és úgy is zárul a darab, hogy Vízi és Ecsédi berúgnak az albérletben, végén Ecsédi már részegen alszik, és Vízi leordítja, hogy: „ha nekem még egyszer nők nevét kiáltozod, meg házszámokat, akkor ennek vége.” A mi pályánkra különösen igaz ez, pláne mostanában. Olyan könnyű panaszkodni és hibást keresni. Nem is értem. Olyan emberek, akik tíz éve együtt dolgoztak, most egymás torkának ugranak. Elfelejtkeznek arról, hogy felszabadultan kell játszani, és hogy ez az egész a gyerekségről szól. A politika, a szociális feszültségek rámennek a művészetre, és ellepik. A nyavalygás és a hibakeresés is csak egy úgy újabb réteget rak rá. És ez sajnos minden szinten érződik.

Cseh Tamás: Vízi és Ecsédi találkozott

Ki kell ásni a művészetet ezek alól a rárakódások alól, és csak utána lehet elkezdeni dolgozni. Egymás szemébe kell nézni, beszélni kell egymáshoz. A színházban is. Vannak nézők, akik arra vágynak, hogy elaltassák őket, de meg kell találni, hogyan lehet beszélni egymáshoz, bizalommal. Kérdéseket feltenni a színpadról, amire a néző maga válaszolhat. És remélni, hogy kialakul egy párbeszéd, hátha csökken a bizalmatlanság, ami az egyik legpusztítóbb dolog jelenleg.

Hodászi Ádám