► A nemrég bemutatott Én és a kisöcsém, melyben főszerepet játszol, nagy sikert aratott. Milyen volt az előadás próbafolyamata?

Réthly Attilával nem először dolgoztam együtt, és a tavalyi Amerikai komédia már megalapozta a mostani próbafolyamat jó hangulatát. Igazság szerint úgy éreztem, hogy most nyitottabbak voltunk egymás felé, mint először: akkor még ő is tapogatózott, hogy kik vagyunk mi, és mennyire, hogyan fogunk tudni együtt dolgozni, de ez mostanra gördülékeny, jó munkává fejlődte ki magát. Mindezt annak ellenére érezzük így, hogy egy izraeli turné többünk számára is a próbafolyamatba ékelődött, ám Attila nagyon profin oldotta meg ezt a helyzetet. A visszaérkezésünket követő utolsó két hét nagyon megterhelő volt, ám a darab sikere alighanem önmagáért beszél.

► Az utóbbi években legtöbbször Kerényi Miklós Gáborral dolgoztál. Szokatlan volt, hogy vendégrendező csatlakozott hozzátok?

Mindig jó, ha új gondolatok, új impulzusokkal találjuk szembe magunkat. Korában Béres Attilával is dolgoztam; talán még ő egy hasonló habitusú, jó humorú rendező, akitől szintén sokat lehetett tanulni – úgy gondolom, hogy Réthly Attila is ilyen. Nyitott volt a próbaidőszak elején, igyekezett meghallgatni minket, és ügyelt arra, hogy mindannyian a magunkénak érezzük az előadást. Az a próbaidőszak egyik legfontosabb feladata az volt, hogy egymás fantáziáját is megismerjük – és ez maximálisan teljesült.

► Az ilyen jellegű zenés játékokat sokan titulálják könnyűnek – neked mi benne a könnyű, és mi a nehéz?

Maga a műfaj könnyűnek tűnhet, de a közönséget nem olyan egyszerű megnevettetni és jókedvre deríteni. Minden műfajnak, minden darabnak megvannak a maga nehézségei. Erre a bemutatóra átdolgozásra került az Én és a kisöcsém zenei anyaga, e révén a koreográfia is sokkal tempósabb lett – nekünk ezt olyan könnyedséggel kell színpadra tennünk, hogy a közönség ne észlelje, hogy közben mennyire keményen dolgozunk. Emellett, számomra az volt a másik nagy kihívás ebben az előadásban, hogy a szerep, amit játszok, az ne egy avítt, poros, békebeli figura legyen, hanem egy friss, lendületes karaktert formáljak meg.

► Neked mitől friss, lendületes ez a karakter?

Ebben az előadásban igába akarják erőltetni a fejem egy érdekházasság formájában – az én szerepem ez ellen küzd. Számomra az előadáshoz az egyik legerősebb kapcsolódási pontom ez: küzdeni a külső kényszerek vagy épp az önszántunkból vállalt terhek ellen, amelyektől néha jó lenne megszabadulni. Számomra ez adta az indítókulcsot ehhez a szerephez és ehhez az előadáshoz.

► Körülbelül egy évvel ezelőtt bejelentetted, hogy a jövőben nem vállalsz több musicalszerepet. Hogy élted meg ezt?

Ez egy hosszú folyamat volt, amely évek óta érlelődött bennem, ráadásul az életem is ebbe az irányba alakult: egyre kevesebb musical- és egyre több operettbemutatóm lett. Ez a két műfaj annyira más hangképzési technikát igényel, hogy hosszú távon nem férnek meg egymás mellett. Nagy kihívás volt, hogy egyik nap még musicalt, másik nap pedig már operettet játszom – egy idő után tönkre ment volna a hangom. Úgy éreztem, hogy ha így folytatnám, nem tudnám abban a minőségben csinálni, ahogy szeretném. Emiatt határoztam el, hogy kiválasztom az egyiket, amiben aztán teljes erőbedobással igyekszem helyt állni. Augusztusban énekeltem musicalszerepet utoljára, és azt követően közel fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy érezzem, hogy ez mekkora szabadságot és lehetőséget jelent a hangom számára.

► És miért pont az operettre esett a választásod?

Egyszerűen eljárt az időm az általam korábban játszott musicalfőszerepek felett. Jönnek a fiatalok, akik most ugyanakkora elánnal képesek azokban helyt állni, mint mi tíz éve. Vannak dolgok, amelyekért érdemes küzdeni, a természet ellen azonban egyáltalán nincs értelme harcolni. Ráadásul, mivel nagyon szeretem az operett-műfajt, ezért amúgy is azt láttam hosszú távú lehetőségnek a magam számára: a bonviván-szerepek ajtaja még nyitva előttem sok évig. Mindemellett az, hogy operetteket éneklek, lehetőséget nyújt számomra arra, hogy tanulmányokat folytassak abba az irányba, hogy képes legyek operát is énekelni.

Nagyon hálás vagyok Kerényi Miklós Gábornak azért, hogy főszerepeket játszattam sok, általa rendezett musicalben, így a sikereim és a népszerűségem nagy mértékben neki és az Operettszínháznak is köszönhető. Minden szakmai kérdésben egyeztetek vele és a színház vezetőségével, ráadásul tőle kaptam meg az első operett- (Lili bárónő és operaszerepemet (Parasztbecsület így nyilván ő is úgy érezte, hogy nekem van értelme ilyen irányba fejlődnöm. Most is kapok musicalfelkéréseket, és minden bizonnyal vannak olyan szerepek, melyben esetleg a színház is szívesen látna engem, ugyanakkor az a döntés, amit több mint egy évvel ezelőtt meghoztam, nem puszta hóbort volt, és úgy érzem, eddig igazolta önmagát.

► Hogy haladsz az operatanulással?

Lassan, de biztosan. Most mutattuk be a Miskolci Operafesztivál keretein belül Zsótér Sándor rendezésében az Egy anya története című kortárs operát, szóval szépen lassan rám találnak a lehetőségek. Nem szeretnék ezzel sietni, de törekszem arra, hogy ilyen irányba haladjak tovább.

► Azok számára, akik a musicalfőszerepeid révén kötődnek hozzád, alighanem fájdalmas volt ez a váltás…

Igazság szerint, én ezt nem szerettem volna ennyire világgá kürtölni – noha a magam és a feletteseim számára mindenképp ki kellett mondanom ezt, hiszen a színháznak tudnia kell, hogyan tervezhet velem. A nagyvilág számára azonban szép csendesre terveztem ezt a változtatást, ám a színház érdeke azt kívánta, hogy legyen egy komoly „elköszönésem” a musical-műfajtól, és ez nekem sem volt ellenemre.

► Az operettekről sokan gondolják úgy, hogy eléggé „egy kaptafára” készültek, azaz változatos zenei világgal, de a történetek és szerepek nagy hasonlóságot mutatnak. Színészileg ez nem visszalépés?

Kétségtelen tény, hogy a tipikus operett szerepkörök esetében, amilyen a bonviván is, nagyon sok a hasonló szerep – nekem ezzel nincs problémám. Számomra az a kihívás, hogy a különbségeket megtaláljam, és minél árnyaltabban tudjam bemutatni. Ha teszem azt, valaki eljön megnézni A Bajadért lát engem, és esetleg felkeltem a kíváncsiságát, hogy milyen lehetek a Csárdáskirálynőben, majd ha ezután azt érzi, hogy hasonlónak látott A Bajadérban is, akkor rosszul végzem a munkám, és nem oldottam meg elég jól a feladat színészi részét.

► Inkább színésznek vagy inkább énekesnek tartod magad?

Alapvetően színésznek érzem magam, de amikor megszólal körülöttem a zene, az mindent felülír. A zenéhez kétségtelenül szorosabban kapcsolódom, mint Csehovhoz.

► Említetted korábban a Lili bárónőt mint első operett főszerepedet. Körülbelül nyolc évvel ezelőtt láttam azt az előadást, és most az áprilisi, tizedik születésnapi alkalmon volt ismét szerencsém hozzá – mit ne mondjak, nem nagyon ismertem rá…

Önmagában is hatalmas siker az, hogy egy raktárszínházi előadás tíz éven keresztül töretlen érdeklődés közepette képes műsoron maradni, de tény, hogy sok minden megváltozott. Egyrészt, a szereposztás tekintetében is történtek változások, másrészt az évek során folyamatosan formálódott az előadás, ahogy egyre inkább megtaláltuk saját magunkat benne. Mostanában azt szoktuk mondani erre a darabra, hogy „nyomokban Lili bárónőt is tartalmaz”. A tízéves születésnapi előadás előtt kicsit én is féltem, hogy mi fog ott történni, de végül is egy nagyon jó hangulatú este volt. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az utóbbi időben éreztük, hogy nagyon elszaladt velünk a ló, és (több-kevesebb sikerrel) próbáltunk visszatérni az eredeti szövegkönyvhöz.

► Az elmúlt tíz évben Magyarország egyik legnépszerűbb előadóművésze voltál. Hogy élted meg ezt az időszakot?

A Rómeó és Júlia bemutatója több mint tíz éve volt, így talán most kerül ez tőlünk olyan időbeli távolságba, hogy képesek legyünk objektíven értékelni ezt az egészet. Akkoriban talán fel sem tudtuk fogni ezt az egész sikert – a magam részéről nagyon szívesen gondolok vissza rá. Kicsit furcsa számomra, hogy már múlt időben kell erről beszélnem, de ez talán az én esetemben a műfajváltás miatt van; azt tapasztalom, hogy azokat, akik ma viszik sikerre a musicaleket, még ha nem is ugyanazzal a lendülettel, de azért hasonló mértékű népszerűség fogadja a művészbejárónál, mint korábban minket – és úgy érzem, az operettek is erősödtek ebben a tekintetben.

► Ez elég nagy sajtóérdeklődéssel is járt. Ez nem volt zavaró?

Sosem éreztem túlságosan tolakodónak a sajtót, persze igyekeztem én sem okot adni arra, hogy a kívánatosnál többet foglalkozzanak velem. Most már alighanem kisebb rész jut rám a rivaldafényből, de ez nekem így is pont jó.

► Az utóbbi években a rólad kirajzolódott kép (és ebbe az operettek irányába történő váltás is beleillik) azt mutatja, hogy te amolyan „jófiú” vagy. Ez mennyire személyiségkérdés, és mennyire volt tudatos menedzsment-döntés a részetekről?

Mindig azt tartottam magamról, hogy csirkefogó vagyok, aztán kiderült, hogy nem. Nekem is megvolt az önmagamat kitombolós időszakom, ám manapság már sajnálom a bulizást követő, regenerálódásra szánt három-négy napot – ezt az időt szívesebben töltöm a gyermekeimmel. Emellett az tény, hogy konzervatívabb családból jövök, ilyen nevelést kaptam, és talán nyugodtabb vérmérséklettel élem az életem, mint sokan. Egyébként nyilván hatottak egymásra a dolgok, mi, színészek is hatunk a szerepeinkre, és persze ránk is hatnak a szerepeink. Örök kérdés, hogy mi volt előbb, tyúk vagy a tojás, de én úgy gondolom, hogy a személyiségünknek a legfontosabb része, hogy mit hozunk otthonról. Mindebbe pedig beleillik a „jófiús” operett műfaj is.