Bocsárdi László Shakespeare-rendezései visszatérő vendégei a Gyulai Várszínháznak. Először jó tizenkét évvel ezelőtt volt szerencsém látni Titus Andronicusát a gyulai várban, legutóbb pedig a két éve szintén itt bemutatott Hamletet, amely Romániában elnyerte a legjobb rendezésnek járó UNITER-díjat. Idén ennek mintegy folytatásaként Bocsárdi ismét bemutatóval jelentkezik Gyulán, méghozzá a Gyulai Várszínház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház közös produkciójával. Jómagam sem a Hamletet, sem a néhány éve szintén Gyulán (is) vendégszerepelt A velencei kalmárt nem éreztem igazán ütős előadásnak, még ha nem is tartottam őket annyira sikerületlennek, mint egykori kollégáim. A Vízkereszt, vagy amire vágytok azonban meghozta számomra az áttörést: a korábban eklektikus stíluskavalkád itt végre egységes rendezői sémába rendeződött, sikerült megtalálnia a komoly és könnyed közötti egyensúlyt is, és egy-két túlzásba vitt, öntetszelgő ötletet leszámítva most minden a helyére került.

A Vízkereszt Shakespeare egy különösen összetett műve, amelyben igen nehéz főszereplőt hirdetni, hiszen a több szálon futó események minden szála jól kidolgozott, jellegzetes karakterekben gazdag. Továbbá – besorolása ellenére – nem lehet egyértelműen vígjátéknak sem nevezni, mert keresztül-kasul van szőve tragikus elemekkel. Ez alatt nemcsak a különböző reménytelen szerelmekre gondolhatunk, amelyek – még mielőtt a szerelem műve végleg elveszne – valami deus ex machina segítségével beteljesülnek, és nem is csak az egymást halottnak gondoló ikerpár történetére, akik a végén szerencsésen találkoznak, hanem például Malvolio történetére is, akit noha a csélcsap nemesurak az egyik nézőpontból nézve csak megtréfálnak, saját szempontjából azonban csúfosan megaláznak. Bocsárdi egy interjúban maga is felhívja a figyelmet arra, hogy ez a mű a Hamlettel egy időben íródott, már csak ezért sem érdemes merő komédiaként tekinteni rá. A rendezés sikerrel mutatja be a darab összetettségét, és a vígjátékra jegyet váltók ugyanúgy megtalálhatják benne a magukét, mint a sötétebb tónusok kedvelői.

A gyulai vár színpadán emelt forgószínpad forog, amit középen falemezekből készült fal szel ketté. Bejön egy rasztahajú, félmeztelen gitáros, a forgószínpadon beforognak a színészek, és hogy meglegyen az összeköttetés a Hamlettel, a zenész elmondja Polonius monológját a színészek tehetségének sokszínűségéről. Simó Lakatos Barna gitárjátékával végigkíséri az előadást: a kellemetesebb részeknél gyengéd melódiát pengetve, ha meg azt kell, zúzva (a legnagyobb zúzást ugyanakkor nem ő, hanem Pálffy Tibor Malvoliója prezentálja nekünk, jó kis death metalt nyomva le a színpadon).

A rendezői koncepció leginkább a jól kidolgozott karakterábrázolásokban mutatkozik meg. Ehhez persze elengedhetetlen a rendezés és a színészi játék teljes összhangja, amely ebben az igazgató-rendezővel jól összeszokott társulatban eddig sem hiányzott. Mátray László pipiskedő, enyhén homoszexuális beütésű Orsinót játszik, végig nyitva hagyva, hogy Olivia iránti szerelme vajon valódi-e, vagy csak megjátszott. Szalma Hajnalka Oliviája túlfejlett emósként, talpig feketében boldogtalankodik a szobájában, valóban reménytelenül vágyakozva a fiúnak öltözött Viola után. Kovács Kati Violaként érzékletesen jeleníti meg a fiúruhába kényszerült lány szerelmi bánatát: tragikusan őrlődik az általa szeretett férfi és az őt szerető nő között, miközben mindenáron megpróbálja fenntartani a látszatot. Hatásos része az előadásnak, mikor félmeztelenre vetkőzve, hangosbemondóba kiabálja ki lehetetlen állapotát.

Az előadás vígjátéki vonulata is jó, szintén a kiváló karakterábrázolásoknak köszönhetően. Diószegi Attila Böffen Tóbija és Erdei Gábor Fonnyadi Ábrisa mint két elszabadult Bud Spencer hengerelik végig az előadást, Gajzágó Zsuzsa pedig jól egészíti ki kettősüket a minden csínyre kapható társalkodónő szerepében. Nemes Leventét olykor kissé bizonytalannak érezni a bolond Feste szerepében, mintha az ő karaktere még nem nyerte volna el a helyét teljesen. De Pálffy Tibor vaskalapos Malvoliója az igazi komédiai főszerep: az előadás humorát nagyrészt az ő lóvátételének története adja. Egyszerre szükségeltetik ehhez a szerephez igazi komikusi véna és drámai erő, és Pálffy alakításában mindkettő megvan. Pálffy Tibor nem először bizonyítja, hogy kiváló színész, itt pedig az egész előadás legjobb alakítását nyújtja, miközben éppen ezen a ponton éreztem azt, mintha Bocsárdi nem bízott volna eléggé a szerep erejében, ezért feleslegesen fölcicomázta mindenféle oda nem illő mozzanatokkal. Gondolok itt a túl extravagáns ruhára, amibe Malvoliót öltözteti, a forgószínpadon egyszer csak beforduló kopasznyakú tyúkokra, vagy éppen a már említett death metal-betétre, amit Pálffy ugyan nagyon jól ad elő, de egy kicsit kilóg az előadás egészéből.

Bartha Józsefnek a forgószínpadot középpontba állító díszlete segíti a dinamika fenntartását, ami itt jól is sikerül: a több mint három órás előadás csak olykor-olykor ül le. Külön említést érdemelnek Adriana Grand jelmezei, amelyek jól passzolnak az egyes karakterekhez – nekem különösen tetszett Viola és Sebastian kék bőrszerkója a veterán motoros sapkával és szemüveggel. Igazi társulati munkát láthatunk hát, mindenki a legjobbat hozza ki magából, és ennek meg is van az eredménye: egy igazán jó előadás. És ez az, amire mi, a közönség vágyunk.

(XI. Shakespeare Fesztivál, Gyula - 2015. július 4.)