► Nyolc Shakespeare-előadásban játszottál, a legutolsó épp a Lear király volt a Nemzeti Színházban 2010-ben Gothár Péter rendezésében (ebben Cornwallt alakította – a szerk.). Emellett legalább tíz alkalommal rendeztél Shakespeare-darabot, de a Lear királyt még sosem. Mi érdekel elsősorban ebben a tragédiában?

Az, hogy milyen lenne, ha normálisan élhetnénk, vagy csak figyelnénk egymásra, szeretnénk egymást. Az izgat ebben a történetben, hogy a legpitiánerebb porszemen elcsúszik minden, és ettől aztán minden összeomlik. Hogy mennyire kicsin múlik az, hogy minden ennyire rossz, és hogy az okát sem tudjuk, hogy miért utáljuk a másikat. Egy indulati sokk meghatározza a gondolkodásunkat, és gyávák vagyunk utána azt mondani, hogy „nem, mégsem”, vagy „nem haragszom”, „ne haragudj!”. Büszkeségből nem merjük kimondani.

► 1998-ban rendezted az első Shakespeare-t, A velencei kalmárt a Tivoliban. Kellett az időközben eltelt tizenhét év, hogy a Lear királyt közelebb érezd magadhoz?

Persze, biztosan. Húsz évvel ezelőtt miről beszéltem volna a Learrel kapcsolatban? Kellett hozzá, hogy játsszak benne Gothárnál, és az is, hogy itt próbáljak tavaly. Ez nem úgy van, hogy az ember visz magával darabokat, amiket megpróbál mindenütt elsütni. Konstellációk vannak: egyrészt bennem megérik, másrészt nagyon szeretem, hogy a Radnótiban ilyen szűk a tér. Fontos az is, hogy kik vannak a társulatban, és hogy Zsolt jöhetett (László Zsolt, a szerk.), ahogy fontos a tavalyi Platonov-rendezésem is. Egy darabválasztásnak komoly okai vannak.

► Hosszasan gondolkodtál, hogy melyik fordítást használd, végül Nádasdy Ádáméra esett a választásod. Mi döntött az ő szövege mellett?

Ádám fordításai mindig nagyon pontosak és érthetőek. Most elsősorban a Bohóc szövegei miatt döntöttem mellette: általában mindenki nagyon várja, hogy humorosak legyenek, és nem szoktak azok lenni. Itt pedig nagyon fájdalmasan szellemesek. Varró Dani fordítása - amit a Nemzetiben játszottunk - kissé játékosabb, túlpörgetett. Ehhez a színpadhoz, ehhez a mérethez, ehhez az előadáshoz viszont jobban illik Ádám szövege.

► A Radnóti színpada, ahogy említetted is, igen apró. A tavaly rendezett Platonov – Apátlanul és a Lear király is sokszereplős darab. Kihívás, inspiráló ilyen szűk térben alkotni?

Szerintem csodálatos, hogy egy ilyen kicsi térben együtt van húsz ember. Nagyon nagy ereje van, sűrűsödnek az energiák. Nem a masinériára kell figyelni; itt más nem fér el, mint az emberek, így muszáj az emberi viszonyokkal foglalkozni. Ez jót tesz mindenkinek. Nekem is. Az a nehéz, hogy az előadás így is teátrális legyen, mert az szerintem fontos.

► László Zsolt alakítja Leart, aki nem mondható éppen aggnak. Mennyiben változtat az értelmezésen, hogy egy ereje teljében lévő férfi játssza a királyt?

Szerintem fájdalmasabb, ha egy ötvenéves ember omlik össze, mint ha egy hetvenes. És ez nem azt jelenti, hogy egy hetvenévesnek nem fájdalmas. De ha egy potens emberrel történik mindez… Ez most egy létező ügy a rendszerváltás alatt felnőtté vált generációknál: nagyon sok ember vonul ki, hagyja abba, változtatja meg, költözik el, nem csinálja. Valami nem stimmel: nem éli az életét, csak hajtja, csinálja, csinálja, csinálja.

Nem véletlen, hogy azt kérdezi Lear, hogy „szeretsz-e”. Mert hiányzik belőle a szeretet, az az élet, amire mindig is vágyott. Hajtunk, hajtunk, dolgozunk, dolgozunk, hogy mindenünk meglegyen - és akkor egyszer majd élünk. Csak mire mindenünk megvan, addigra elfáradunk, és pont a lényegre nem volt idő. Ami számomra érdekes, hogy éppen olyan idős vagyok, mint Lear ebben az előadásban, és én is hajtok, hogy majd egyszer jó életem legyen. De hogy ez vajon helyes-e? Nem inkább a lényeggel kellene foglalkoznom?

► Ha tehetnéd, kivonulnál egy tanyára?

Ki. Egy szigetre, abszolút. De nem tudom megtenni. Nem anyagilag, pszichésen nem tudom megtenni.

Forrás: Radnóti Színház