Ősszel további romániai fesztiválokra várják őket, például Kolozsváron, ahol a Bernarda Alba házának rendezője, Béres László az ottani Magyar Opera művészeti tanácsadója. A rendező a darab iránt megnyilvánuló, fokozott romániai érdeklődést erdélyi születésével és azzal indokolja, hogy színházrendezőként Bukarestben „nőtt fel”, illetve azzal, hogy a táncra, zenére is építő feldolgozás, amelyben García Lorca szövegének csak egyharmada hangzik el, egyetemesebb megértésre számíthat.
► Mennyiben gazdagítják a García Lorca-i gondolatot az előadásban hangsúlyos szerepet kapó flamenco-elemek?
Ebben az előadásban a szöveg, a mozgás és a látvány a színészi jelenléttel karöltve együttesen hat, egymást kiegészíti, és totális színházi élményt nyújt. García Lorca nagy rajongója volt a flamencónak, maga is gitározott, és én sem illusztrációnak szántam ezt a megközelítést, hanem az előadás egyfajta jelnyelvének. A flamenco és García Lorca közötti szoros kötődést erősíti, hogy ez a tánc és zene az Andalúziában élő cigányok sajátos és számukra alapvető kommunikációs eszköze. Lorcának pedig egész ciklusokra tehetők a cigány élettel és a cigány gondolkodással foglalkozó versei.
► A flamenco a profi táncosokat is próbára teszi. Hogy birkóztak meg vele a színészek?
Már kezdetkor rögzítettük, hogy ez óriási kihívás lesz, a flamenco komplikált ritmusképlet szerint működik, úgyhogy a koreográfusa Bajnay Beáta segítségével a szereplőgárda másfél hónappal korábban elkezdte tanulni az alapokat, és egészen odáig jutottak, hogy már flamencóul is álmodnak, vagyis teljesen magukévá tették ezt a táncnyelvet.
Nem fordult elő, hogy kifakadtak a próbafolyamat idején: ha flamenco táncossá akarja nevelni őket, álljon be közéjük, és próbálja ki maga is?
Már a legelején elmondtam, hogy sok tánchoz kötődő és táncszínházi előadást készítettem, és a flamencóval sem ez az első találkozásom, például Lorca Yermájának színrevitelekor is alkalmaztam. De én nem vagyok koreográfus. A társulat nagy fanatizmussal állt hozzá a tánctanuláshoz, és emiatt kirobbanó energiájú előadás született. Flamenco-gesztusokon keresztül súlyos érzelmeket és gondolatokat tudnak közvetíteni.
► Az eredeti műben sohasem jelenik meg Bernarda Alba házában a jelkép: a férfi. Csak beszélnek róla. Ön megjeleníti ezt a szimbólumot, Pepe el Romanót a maga testi valójában. Miért teszi?
Arra szoktam törekedni, hogy megmutassam a megmutathatatlant. A színházi nyelvezetben mindig az érdekes, mi van a szöveg mögött, különösen Lorcánál, aki metaforák sorozatával dolgozik. Bernarda Alba attól fél, hogy a közösség, amelyben él, a falu népe belelát az életébe, megtudja, mi történik a házában, és beszélni kezdenek róla. Szerintem annál a megfoghatatlan, nem létező tömegnél, amelytől retteg, erősebb, ha azt a pillanatot is látom, amikor a félelem tárgya szemmel látható.
► És miért kerül rá az óriási lófej a férfira?
Lorcánál visszatérő motívum a bika és a ló, amely utóbbi a szabadságvágy jelképe. De azt is mondhatjuk, hogy konkrétan értelmezem a szöveget. Amikor a házban hallják, hogy a szomszédos pajtában a ló úgy tombol, hogy majd’ szétrúgja az istálló falát, Bernarda Alba azt mondja: zárjátok be a kancákat, és engedjétek ki a csődört. Mivel az előadásban a reális és a szürreális elem keveredik, a lómaszk a férfiasság, a hím kvintesszencia megfogalmazásaként is értelmezhető.
► Miért nem tartotta fontosnak, hogy az eredeti színmű szerint ossza ki a szerepeket, hogy a legfiatalabb színésznő legyen Bernarda Alba legkisebb lánya?
Ez egy realista rendezésben fontos szempont lenne, de én arra figyeltem, hogy a színésznők milyen energiákat képviselnek saját személyiségükben az elfojtott szexualitást, a kirobbanó élni akarást, a társkereséshez, a szabadsághoz való viszonyt illetően.