► Hogy találtatok egymásra a Szputnyik, Attila és a Kerekasztal? Hogy kezdődött az együttműködés?

*Gigor Attila (GA):* A Szputnyikban csináltam életemben először színházi nevelési előadást, az Antigonét aminek Róbert Juli volt a dramaturgja, egyben ő felelt a színházi nevelés részéért is az előadásnak. Előtte fogalmam sem volt, hogy mi a színházi nevelés, nagyon féltem a tinédzserektől, nem kevésbé a színészektől. Az Antigoné elkészítésekor abból az egyszerű mondatból indultunk ki, hogy nekem fiatalkoromban miért nem működött ez a szöveg, miért nem szerettem annak ellenére, hogy kitűnő irodalomtanárom volt. Ebből lett az Antigoné, és ezután hívtak föl Zsuzsáék először, hogy nincs-e kedvem náluk is egy ilyen előadást rendezni.

*Hajós Zsuzsa (HZs):* A mi részünkről még annyi tartozik hozzá, hogy nagyon nehéz olyan profi rendezőt találni, aki érdeklődik a színházi nevelés iránt, és elég nyitott ahhoz, hogy a mi szempontjainkat is figyelembe vegye. Az, hogy A hosszabbik út végül nem csak Attilával való közös együttműködés lett, hanem egy koprodukció, igazából Attila ötlete volt, aki azt gondolta – és ezzel mi is tudtunk azonosulni – hogy nekünk jó, hogyha színházilag húznak bennünket, a szputnyikos színészeknek pedig jó, hogyha a színházi nevelésbe kicsit másképpen is belelátnak.

*GA:* Egészen konkrétan az Antigoné előadás után Hay Annának és Fábián Gábornak annyira volt kedve, hogy anélkül, hogy tudták volna, hogy a Kerekasztal megkeresett engem, fölhívtak és jelezték: ez a forma őket talán egy picit még a hagyományos színháznál jobban is érdekli, és nagyon szeretnének valami hasonlóban részt venni. Ekkor kezdtem én el a Kerekasztalt ezzel nyomasztani, hogy nem csináljuk-e a szereposztást felesben. Ahogy Zsuzsa mondta, nagyon nehéz rendezőt találni, akit ez a műfaj érdekel, de hozzátenném, hogy színészt is nagyon nehéz találni, aki ezt a fajta feladatot is föl tudja vállalni. Ha van két ilyen kitűnő színész, akit ez érdekel, akkor gyakorlatilag bűn lenne nem elkezdeni kinevelni őket az ügynek. Nekünk, hármunknak ez volt életünk első TIE előadása és nagyon sokat tanulhattunk a Kerekasztaltól.

► Miben mutatkozott meg, hogy a csapat egyik fele inkább a színház felől, a másik inkább a drámás irányból érkezett és hogy ráadásul profi rendezővel dolgoztatok? Könnyítette vagy nehezítette a próbafolyamatot?

*HZs:* Rengeteg szempontból könnyített. Például abban, hogy volt egy kontrollunk ezáltal. Megszoktuk, hogy mi hogy dolgozunk egy színházi nevelési előadáson, de ehhez képest itt sokkal több mindent kellett végiggondolni. Nem működhetett olyan ad hoc és spontán jelleggel, mint ahogy mi dolgozunk, hanem a magunk számára és a külső munkatársak számára is tisztáznunk kellett alapdolgokat és az ő értelmező jelenlétük azt segítette, hogy mi is még precízebben álljunk hozzá a drámás részhez. Egyébként eléggé külön működött a kettő egy darabig, mert az előadás próbáit kezdtük el előbb, a foglalkozás megtervezése akkor indult el, mikor már nagyjából összeállt az előadás.

*GA:* Kicsit vicces, hogy kétszer is azt mondtátok: „profi rendező”, azért ez hmmm. (nevetés) Ez az ötödik színházi rendezésem, úgyhogy ezt kicsit erősnek érzem. Még a színházban sem érzem magam annyira otthon, de a kedvenc előadásaimat független társulatoknál rendeztem. Az én hozzáállásom inkább volt színházi, mint színházi neveléses. Amit Zsuzsi az előbb virágnyelven körülírt, az, hogy sokszor nagyon türelmetlen voltam az előadás foglalkozásrészének alakulásával. Azt hittem, ahogy haladunk az előadással, ez közben párhuzamosan alakulhat. Ha most elölről kezdenénk a próbafolyamatot, türelmesebb lennék, mert azt láttam, hogy tényleg kell egy kész előadás, és ezt kell tudnunk megváltoztatni a foglalkozás tükrében.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *Négy ember az éjszaka kellős közepén találkozik egymással egy torony tetején. Nem megbeszélt találkozó ez, hanem a véletlen hozza így. Mind a négyen úgy érzik, hogy nem tudják tovább folytatni az életet. A befejezéshez pedig a legrövidebb út a lefelé vezető, egy ugrással egyenesen a halálba. Ám ez a négy – egyébként rendkívüli módon, talán mindenben különböző – ember megmenti egymást az öngyilkosságtól. Így válik a legrövidebb útból a leghosszabb, amely kétségtelenül nehezebb és felelősségteljesebb, mint a másik. Ez a véletlen találkozás tartós és erős kapocsnak bizonyul, ami megszünteti azt a magányt, ami miatt hőseink az öngyilkosságot választották. Mindössze négy szereplő áll előttünk, és azért, hogy a résztvevők átérezhessék ezeknek a figuráknak a magányát, nem is jelenik meg más a színpadon (csak hangok formájában).* |

► Nick Hornby Hosszú út lefelé című regénye alapján készült az előadás. Attila, te készítetted az előadásszöveget. Milyen nehézségei, érdekességei voltak az átírásnak?

*GA:* A nehézsége a hossza volt. Elkezdtem nekiesni a regénynek, de hamar rájöttem, már arra rámegy minden energiám, hogy drámaformába rendezgetem a szöveget, úgyhogy visszaadtam a kerekasztalosoknak, és megkértem őket, tegyék át drámaformába. Így kaptunk egy 350 oldalas színdarabot, ebből kezdtem el baltával farigcsálni. A nyesegetés olyan volt, mint egy szereplőválogatás: amikor megdobban a szíved, azt benne hagyod, amikor nem, nem. Utána jön csak a nehéz része, mikor már mindent kiszedtél, amit úgy érzel, hogy ki lehet, és még mindig 200 oldal, de nagyon szeretem ezt a szöveget és nagyon jó írónak gondolom Hornbyt.

► Az előadás szövege egyébként mennyire kötött és mennyi benne az improvizáció?

*HZs:* Az előadás azzal együtt komplex, hogy a fiatalok is részt vesznek benne. Vannak olyan részek, amiket gyakorlatilag ők tesznek bele és ezek a részek improvizatívak. Van három pont, ahol megállunk az előadásban. Ilyenkor csoportokra osztva mindig olyasmiről gondolkozunk, beszélgetünk, olyasmit játszunk a fiatalokkal, amik később az előadás egy adott pontján beépülnek a történetbe.

► Ezt a talányos mondatot írjátok a honlapon az előadással kapcsolatban: „Kötelek, kötelékek, kötelezők, kötődések, kötelességek, kötelezettségek...” Hogyan kötitek ezeket a szavakat az előadáshoz?

*HZs:* Az előadás alaptörténete az, hogy négy embert látunk egy toronyház tetején, akik le akarnak ugrani, ugyanabban az időpontban akarnak öngyilkosok lenni. Ez a sok „köteles” szó pont arról szól, amit mi vizsgálni próbálunk a fiatalokkal, hogy mik azok a társadalmi és személyes kötelékek, amik visszatartanak, vagy éppen amiktől meg akarunk szabadulni egy ilyen helyzetben. Mik azok a visszahúzó, vagy éppen hogy elengedő kötelékek, amik befolyásolnak minket.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *Maureen a súlyosan fogyatékos huszonéves fiával tölti mindennapjait, Jess dacol apjával, aki történetesen oktatásügyi államtitkár (és paradox módon apaként tökéletes kudarcot vall), JJ meghasonlott zenész, Martin pedig egykori médiaszemélyiség, akit a média maga alá temetett, amikor megszellőztette, hogy lefeküdt egy kiskorúval. Gigor Attila rendezése néhány széken és a csupasz, fekete termen kívül (a színpad széle a mélységet jelzi, mögötte csak „a semmi” van) csak a karaktereket használja, hogy végigvezessen bennünket a történeten, amelybe azonban a résztvevőknek is lehet beleszólásuk. Az előadás során három ponton megáll a történet, és a közönségből ilyenkor mindig négy kisebb csoport alakul, amelyek kapnak egy-egy feladatot. A négy csoportot a négy színész koordinálja (a két szputnyikos színész esetében egy-egy drámatanárral kiegészülve). Az első kiscsoportos foglalkozásban a résztvevők megbeszélik, milyennek tűnhetnek kívülről, egy külső szemlélő számára a karakterek, mi járhat a fejükben, mik a motivációik, hogyan viselkednek, hogyan érzik magukat ebben a szituációban. A második kiscsoportban arról beszélgetnek és készítenek állóképeket, rövid jeleneteket, hogy másnap, amikor megjelenik a sajtóban a négy öngyilkossági kísérlet híre, hogyan reagál a négy szereplő környezete minderre. A harmadik kiscsoportban pedig arról beszélnek, hogy a négy szereplő hogyan hatott egymás életére, hogyan változtatták meg egymás személyiségét és milyen lehetőségeik vannak a jövőben. A színészek a színházi jelenetek szövegébe mindig beépítik a kiscsoportban elhangzott gondolatokat, érveket.* |

► A „fiatal felnőtt” korosztálynak akartatok előadást készíteni vagy a téma hozta, hogy nekik szól?

*GA:* A felszínen a történet az öngyilkosságról szól. Ez eleve egy olyan téma, amiről szerintem elég nehéz fiatalokkal beszélgetni, pláne, hogy maga a darab aztán nem is erről szól. Egyébként az előadás meglepően jó hangulatú szerintem. Maga a regény is az. Olyan sokféle témát vet föl, olyan sok fókusza van – úgy az előadásnak, mint a regénynek – hogy ahhoz, hogy ezekre a szellemi aknákra rá lehessen gyalogolni, ahhoz kell egyfajta érettség vagy nyitottság. Ebben az életkorban még gyakorlatilag évente vált generációt az ember. 14 évesen cikinek tartod azt, ami 13 évesen még bejött. Természetesen vannak technikai okai is annak, hogy idősebbeknek szól: borzalmasan csúnyán beszél benne néhány karakter. Nekem nagyon fontos volt már az Antigonéban is és itt is, hogy meg legyenek szólítva a fiatalok. Ennek rossz példáját mindig akkor szoktam látni, ha felülről megmondjuk nekik, hogy mi legyen, vagy ha megpróbálunk jófejkedni nekik. Az egyetlen dolog, amivel szerintem meg lehet szólítani őket, az, hogyha azt érzik, úgy beszélünk, mint a környezetük, tehát úgy szólal meg egy történet, amihez ők szokva vannak. Amikor megvan ez a figyelem, akkor visszük el őket valami olyan felé, amiről szerintünk érdemes gondolkodni. Maga az előadás is úgy épül fel, hogy az elején jó sokat káromkodnak, viccelődnek, tehát elindítunk egy olyan történetet, ami megragadja őket. Az első foglalkozás a negyvenedik perc környékén kezdődik, tehát már jól benne vagyunk a történetben, amikor felhívjuk rá a figyelmüket, hogy most nem a klasszikus befogadói attitűdöt várjuk tőlük, hanem egyfajta aktivitást.

► Könnyen bele tudnak lépni ebbe, mikor eljön a negyvenedik perc? Működik?

*HZs:* Abszolút működik. Az változó, hogy vannak csoportok, akik nagyon élvezik az előadást, és ilyenkor ők néha egy kicsit kizökkentőnek érzik azt, hogy most le kell állni, de ez általában csak az első leállásnál van így. Aztán mikor később azt tapasztalják, hogy a saját gondolataik belekerülnek a történetbe, az visszaigazolja számukra a megállás létjogosultságát, úgyhogy a másik két foglalkozásrésznél ebből már nem szokott probléma lenni.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *Nem telik el háromnegyed óra, és a nézők máris szoros ismerősei a szereplőknek, talán jobban és őszintébben ismerik őket, mint (fiktív) környezetük. Ezt segíti az, hogy a szerepek gondosan megformáltak, mind a négyüknek a karakterükre jellemző, sajátos nyelvük van. Ennél fogva a résztvevőknek valódi kapcsolatuk alakul ki a szereplőkkel. Pedig Gigor Attila távolról kezd: az első megszólaló Maureen, az anya, aki egy hosszú monológgal nyit. Az ő szemszögéből halljuk saját élettörténetét, amelyet teljes mértékben a beteg gyermekéről való gondoskodás határoz meg. Szomorú és fekete-fehér képet fest életéről. Talán Maureen karaktere és helyzete a legkevésbé átélhető a fiatal felnőtt közönség számára, ám a diákok később, a többi, hozzájuk közelebb álló szereplőn keresztül megértik Maureen helyzetét is.* |

► Zsuzsa, milyen volt az előadásban színészileg részt venni?

*HZs:* Nekem ez nagyon nagy falat volt, nem játszottam még ilyen nagy szerepet sose, meg nincsenek olyan nagy színészi ambícióim sem (nevet), de iszonyú jó élmény volt azt megtapasztalni, hogy képes vagyok abszolválni, és ebben Attila nagyon nagy segítség volt. Ilyen szempontból mondom a „profit” is rá, mint rendezőre. Én még nem dolgoztam olyan emberrel, akinek az a dolga, hogy rendezzen. Viszont én is rendeztem már diákokat. Az eszköztár, ami Attilának rendelkezésére áll rendezőként, az nekem nem volt meg sosem, de ilyen szempontból is sokat tanultam Attilától, figyeltem és sok mindent ellestem tőle.

► Milyen az a karakter, akit te játszol? Hogyan viszonyulsz hozzá?

*HZs:* A figura, akit játszom, elég távol áll az én életigenlésemtől. Egy negyvenes nő. Ugye, negyven körüli?

*GA:* Igen, negyvenes, de az van Maureennal, hogy idősebbnek tűnik, mint amennyi.

*HZs:* Negyvenes nő, akinek van egy 25 éves beteg gyereke, aki gyakorlatilag vegetál, nem tud semmit sem csinálni. Mélyen vallásos nő, véletlen fogant meg a gyermeke. Bonyolult élettörténete van. Egy lassú és visszafogott ember, aki ezekről nem beszél, igazából nem beszél senkivel.

*GA:* Úgy alakult a húzások során, hogy Maureen kezdi a darabot egy hosszú monológgal, és az egyik kedvencem lett az, ahogy a gyerekek arcán megjelenik az elemi rémület, hogy most azt fogják hallgatni három órán keresztül, ahogy nagyon lassan arról beszél, hogy milyen szomorú az ő sorsa. (nevetés) Nagyon jó azt nézni, ahogy megkönnyebbülnek, mikor először történik is valami a színpadon. Civilben ez nagyon szórakoztat, de közben nagyon fontos Maureen lassúságát és kétségbeesését legalább ilyen pici mértékben átélhetővé tenni. Ő ebben a nagyon lassú, leragadt világban van, és hogyha nem történne az, ami a darabban történik, akkor valószínűleg így élné le az életét, vagy talán sikerülne neki az öngyilkosság egyszer.

► A fiatalok tudnak menni Maureennal?

*HZs:* Elég nehéz dolguk van, mikor vele kell menniük, vagy vele akarnak menni. Semmi közük sincs ehhez a nőhöz se életkorban, se a problémáiban, de azért meg szokott az történni, hogy egyszer csak elkezdi őket érdekelni, hogy mi lesz vele. A foglalkozást úgy játsszuk, hogy négy kiscsoportban dolgozunk a résztvevő fiatalokkal és a négy szereplő vezeti a csoportokat külön-külön. Maureennak van a legnehezebb dolga olyan szempontból, hogy a másik három szerephez van valami kapcsolódási pontja a fiataloknak. Azért olyan sosincs, hogy érdektelenségbe fulladna a karakter, mennek vele, amennyire tudnak.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *A négy szereplő különböző típusú problémáinak megértése szempontjából szerencsés, hogy folyamatosan reflektálnak egymásra. Ezáltal a diákok egyszerre négy különböző szemüvegen keresztül láthatnak egy-egy személyt. Ezek megvizsgálása, összeegyeztetése és saját szempontjaik, véleményük megfogalmazása valódi szellemi munkát igényel, amit a résztvevők kedvvel végeznek. A bő két és fél órás előadás a határhelyzetek lehetséges megoldásairól szól, jelezve, hogy a radikális cselekedetek nem oldanak meg semmit, még ha az adott pillanatban úgy is tűnik. Az előadás érzékeny pedagógiával a holtpontról való kibillenéshez ad mintát, a változtatás lehetőségét mutatva fel.* |

► Attila, nem ez az első fiataloknak szóló előadás, amit rendezel. Rendezői szemszögből miben volt esetleg más a TIE forma, mint az eddigiek?

*GA:* Mindenben. Eddig két színházi nevelési előadást csináltam, egyet a Szputnyikban, egyet pedig a Nemzetiben. A hosszabbik út volt az első, amikor olyannal próbálkoztam, hogy az előadás közben kell megszólítani a közönséget. Az Antigonéban az előadás után van a foglalkozás, a Náthán gyermekeinél pedig előtte és utána. Ahogy Zsuzsa is mondta, A hosszabbik útnál ez úgy működik, hogy amit a résztvevők mondanak, az hatással van a cselekményre, amit ők a foglalkozásban csinálnak, annak következménye van az előadásban. Ez egy teljesen más forma, mindenben más volt és nagyon tanulságos. Alig várom, hogy szeptember legyen. Nem mindig szokott ez nálam így lenni, hogy várom, hogyan megy tovább majd az előadás, de ennél most úgy érzem, hogy még mindig rengeteg minden alakulhat, változhat.

► Hogyan alakultak ki a foglalkozásrészek? Mennyire volt ez közös munka?

*HZs:* Abszolút közös volt a tervezési folyamat. Nyári Arnold vezette a foglalkozástervezést, de valamennyien ott voltunk. Nyilvánvalóan a rendezőnek is sok beleszólása van, hiszen az, hogy mikor állunk meg és miért, hogyan szakítjuk meg a folyamatot, és hogyan kerülnek vissza a történetbe a fiatalok által hozott gondolatok, erősen érinti az előadásrészeket. Attilának nemcsak beleszólása volt, hanem gyakorlatilag közösen terveztük meg a megállási pontokat. Már az első körben kértünk ajánlatokat Attilától arra, hol lehet megállni. Ez különben folyton változik, ezért is nagy segítség nekünk, hogy Attila mindig jön és nézi az előadásokat, mert nekünk az a szokásos módszerünk, hogy egyre finomítjuk, változtatjuk a foglalkozást. Tehát van esélye annak, hogy egy foglalkozásrész más helyre kerül, vagy mást kérdezünk, vagy mást akarunk belőle visszahozni, és ehhez szükségünk van arra, hogy a rendező kontroll alatt tartsa. A cél az, hogy a háromórás előadás összességében váljon egy színházi élménnyé, és az a rendező dolga, hogy végül komplexé tegye.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *Egy TIE előadás elkészítése tehát rendkívül bonyolult folyamat: több különböző, de egy célt szolgáló feladatot kell azonosan magas szinten végrehajtani. Érzékeny a viszony a foglalkozás és a jelenetek között, a drámapedagógusok és a rendező között, hiszen egyik sem létezhet a másik rovására. Egyrészt el kell készülnie a jelenetsoroknak, másrészt meg kell találni a foglalkozásrészek helyét, és ki kell okoskodni azt is, hogy ezek során miről és hogyan beszélgessenek, játszanak az alkotók és a résztvevők. A kiscsoportos játékok, beszélgetések előre gondosan kitervelt dramaturgiai csomópontokhoz vannak rendelve, de nem előre eltervezett koreográfia szerint zajlanak. A drámatanárok teljes eszköztárukat használják ilyenkor, aszerint dolgoznak, amit a csoport felvet: ha beszélgetésnél maradnak, beszélgetnek, ha felmerül, hogy valamit jó lenne megjeleníteni, akkor állóképet, vagy rövid jelenetet készítenek, amiben szerepelhetnek a színészek és akár a diákok is. A lényeg, hogy a pillanat segítse tovább a gondolkodást. A foglalkozásrészek még az előadás elkészülése után is folyamatosan változnak, hiszen akkor lehet igazán átgondolni, fejleszteni ezeket, mikor már néhány csoporttal kipróbálták és látszanak a hézagok, látszik, hogy mi nem működik, vagy min kellene változtatni. A próbafolyamat végére egy olyan előadásnak kell kialakulnia, amiben a jelenetsorokat és a foglalkozásrészeket a résztvevők komplex egészként tudják értelmezni. Fontos tehát, hogy drámapedagógus, színész és rendező szakmai tudását szintetizálni tudja annak érdekében, hogy a gyerekek saját akaratukból mehessenek végig egy problémán, még akkor is, ha alapvetően nem szabad akaratukból ültek be a nézőtérre.* |

10 pontban a Kerekasztalról

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *1. Fogalmazzátok meg röviden szakmai ars poeticátokat!*
A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ a világ problémáinak, igazságtalanságainak és az egyén cselekvéseinek társadalmi, történelmi és ideológiai vonatkozásait tudatosítja.
Célunk, hogy a felnövekvő generációk
* felelősen hozzanak döntéseket, és cselekedeteik során legyenek annak tudatában, hogy minden aktivitásuk és inaktivitásuk hatással van a társadalomra;
* váljanak képessé arra, hogy mások problémáival is azonosulni tudjanak;
* cselekvő, aktív részvételen keresztül tanuljanak a társadalmi felelősségvállalásról;
* az előadás középpontjába állított fogalommal kapcsolatos tudásában változás történjen - mozduljanak el a fogalom, problémakör mélyebb megértése felé intellektuális és érzelmi síkon egyaránt;
* lehetőséget kapjanak egyéni és közösségi értékrendjük vizsgálatára és alakítására
Mindezeket elsősorban színházi nevelési előadások (TIE-programok) létrehozásával és repertoáron tartásával érjük el.
A mi színházeszményünk
* a társadalmi aktivitás és az állandó kísérletezés lehetséges terepe;
* állítja, hogy a világ milyen, de alapvetően kérdésekkel dolgozik: lehetőséget ad azok feltevésére és tágabb összefüggések felfedezésére;
* olyan drámai pillanatokat keres, melyek asszociációs köröket nyitnak meg;
* igyekszik a résztvevőkkel való munkát magába olvasztani, azzal dramaturgiai egységet alkotni.
Alapvető módszerek, melyek 22 éves tapasztalatunk szerint a leginkább segítik céljaink elérését:
* megfigyelés, értelmezés és cselekvés - megéléses tapasztalatszerzés;
* állítások megkérdőjelezése és megfordítása;
* lehetőség teremtése a közös megismerési folyamatra, melyben a résztvevők egyenrangú partnerekként vehetnek részt. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *2. Mit jelent számotokra függetlennek lenni?*
Működésünkben a függetlenség állami, önkormányzati vagy más intézményi elköteleződés hiányát jelenti. Alkotó tevékenységünkben az állandó kísérletezést, a különböző kánonoknak való megfelelés hiányát - vagyis céljaink elérésének elsődleges szempontként való érvényesítését értjük alatta. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *3. Működésetekben milyen szerepet tölt be a színházi nevelés? Foglalkoztok-e mellette más színházi műfajokkal is?*
100%-ban színházi neveléssel foglalkozunk. Minden munkánk a fent említett célok elérésének érdekében készül, legyen az bármely műfajú is. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *4. Milyen hazai és külföldi színházi előadások, alkotók és szakemberek vannak nagy hatással munkátokra?*
Legnagyobb hatással testvértársulatunk, a Big Brum TIE Co munkája van ránk. A velük való közös tréningek és szakmai tanulmányutak befolyásolják leginkább gondolkodásunkat. Művészeti vezetőjük, Chris Cooper. Általuk ismerkedünk Edward Bond színházelméletével is, melynek egyes szegmensei nagy hatással vannak ránk.
A hazai színházi nevelési társulatok közül a Káva Kulturális Műhellyel van a legszorosabb kapcsolódásunk, hiszen ugyanabban a műfajban dolgozunk.
Színházi kísérletezésben Kárpáti Péter és a Titkos Társulat céljait, energiáit és ötleteit találjuk hozzánk közel állónak, a színház társadalmi vonatkozásainak feltérképezésében Schilling Árpád és a Krétakör munkáját tartjuk különösen figyelemreméltónak. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *5. Munkásságotokban milyen viszonyban áll egymással színház és nevelés?*
Színházi nevelésre szerveződtünk, ami azt is jelenti, hogy egységes, koherens viszonyban kell állniuk egymással. Számunkra egységet képeznek, munkánk komplexitását éppen ez adja. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *6. A színházi nevelés különböző műfajai közül melyek vannak jelen a repertoárotokon?*
TIE-programok, vitaszínház |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *7. Hogyan készülnek programjaitok? Van kialakult metodikája az alkotási folyamatnak? (Ha igen, pár mondatban ismertessétek. Ha nincs, mi ennek az oka?)*
Kísérletező kedvűek lévén sokféle módszert szeretünk kipróbálni, de természetesen létezik a Kerekasztal-módszer, mely a színházi nevelési előadások létrehozásának metodikáját írja le. Alapja az asszociáció - megértés - megjelenítés hármasa. Ahogy mi csináljuk.
Alapelvünk, hogy a próbafolyamat során igyekszünk az értelmezés olyan szintjét elérni, ami a világról való tudásunkat mélyíti, kérdéseket hagy bennünk, ahogy a fiatalokkal végzett munka során a résztvevőkkel is hasonló történik.
Kizárólag olyan témákhoz nyúlunk, ami bennünket is foglalkoztat, s a korosztályokhoz sem témában, hanem elsősorban a feldolgozás módjában igazodunk.
Képzéseinken bárki megismerkedhet a Kerekasztal-módszrrel. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *8. Milyen korcsoportokat céloztok meg előadásaitokkal?*
Elsősorban a közoktatásban résztvevőket (1-12. osztály), de mint mindenben, kísérletező kedvünk segít átlépni a határokat, így játszottunk már egyetemistáknak, felnőtteknek és óvodásoknak is. Fontos szempont, hogy homogén közösségekkel dolgozzunk együtt. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *9. A színházi nevelés mely határterületeivel foglalkoztok?*
Kerekasztal Vitaszínház (Beszámolónk a Vitaszínház első alkalmáról itt olvasható.) |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *10. Mit hiányoltok a színházi nevelési szakmából?*
Képzés, közös terminológia, földrajzi lefedettség. |