Hegymegi Máté tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező osztályban. Színészként Horváth Csaba előadásaiban láthatják a nézők, közben rendez és koreográfiákat készít. A Szász János rendezte Homokemberben is dolgozott, ami a kecskeméti Szín-Tár Fesztiválon látható lesz.

►Hogyan lettél a Homokember társrendezője?

A harmadéves bábszínész osztálynak korábban már tartottam mozgásórákat. Néztem a vizsgáikat, és sokat beszélgettünk a mozgásról. A Csató Kata-kurzus alatt is bementem hozzájuk párszor és dolgoztam velük. Év elején kért meg Meczner János, hogy a mozgásórákon túl járjak be a kurzusaikra is, figyeljem, hogyan tudják hasznosítani az órákon tanultakat, hogyan épül be a mozgás más területekre is. Ha szükség van rá, segítsem ennek szervesülését, adjak tanácsot, ötleteket a konkrét helyzetekben. Megkérdezte Szász Jánost is, hogy mit szólna, ha ez az ő kurzusánál is így lenne. Szász ismer, tanított, amikor Horváth Csaba osztályába jártam. Nagyon örült, tetszett neki az ötlet, arra kért, hogy együtt találjuk meg a mozgásvilágát a leendő vizsgának. Így lettem a Homokember koreográfusa. Amikor János külföldön volt a próbafolyamat alatt, én dolgoztam velük a jeleneteken is, a társrendező megnevezés egy jóleső gesztus János részéről.

►Mennyire volt közös a munka?

János megadta, hogy ki melyik szerepet játssza, melyik részben. Erre ők hoztak ötleteket, jeleneteket. Bent ültem én is János mellett, közösen beszéltük át a jeleneteket. Közben azt keresetem, hogyan lehet ebből egységes formanyelvet létrehozni.

►Mit volt számodra a legizgalmasabb ebben az próbafolyamatban?

A srácok, akik benne voltak. Ez elsősorban egy vizsga, az előadás másodlagos. Az volt a legfontosabb, hogy az osztály találkozzon Szász János munkamódszerével. A tanulási folyamat volt a lényeg és nem a produktum. Nekem nagyon izgalmas volt látni, hogy János milyen jól dolgozik velük, miket hoz ki belőlük. Az volt a legérdekesebb, hogy az osztály tagjai ilyen rövid idő alatt miket képesek elérni színészileg, hogyan lépik át a saját határaikat. Úgy, hogy közben egyre jobban ráéreztek az egységes formanyelvre, a létezésre az előadás terében. Nem utolsó sorban izgalmas volt a bál-jelenet megkoreografálása, mert kihívás volt, de szeretem a végeredményt.

►Rögtön az elején tudtátok, hogy bár ők egy bábos osztály, most nem fognak bábokat használni?

Volt róla szó az elején, hogy legyenek bábok. Ha az anyag úgy kívánta volna, akkor lettek volna benne. Bár ez színészmesterség-gyakorlat volt, nem bábos gyakorlat. Az elejétől fogva tudtuk, hogy az a cél, hogy ebből előadás legyen. Az előadást nem úgy értem, hogy produktum, hanem, hogy lehessen többször játszani. Az osztályfőnökök szerették volna, hogy kezdjék megtapasztalni, milyen többször nézők elé állni ugyanazzal az anyaggal. Jánosnak az volt a fő célja, hogy az osztály a legtöbbet hozza ki magából, hogy merjenek bátran próbálni, törjék át a falakat. Szerintem ez az osztálynak is és Jánosnak is sikerült.

►Most kezdődött el a rendszeres találkozás az ismeretlen nézőkkel.

A munkafolyamat első kétharmadában ez nem volt fontos. Nem éreztük, hogy produkció-kényszer lenne. János jól kezelte ezt. Harmadévesek, fognak jönni a nézők, igen, de közben még mindig az egyetemen vagyunk. Ami arra való, hogy tanuljunk. Tanulunk egymástól. Mi is tőlük, ők is tőlünk. Az utolsó egyharmad volt, amikor már egyértelműen előadásra készültünk.

►Neked mi volt a tanulsága ennek a próbafolyamatnak?

Nehéz egyetlen dolgot mondani. Nem vagyok tanár, nekem a közös keresés a fontos, ami közben átadok dolgokat, amiket én tanultam, vagy amikre én jöttem rá, de ők is tudnak nekem adni dolgokat. Ezek mind építenek. Sok kis dolog, amitől több lettem. Ha egy nagyot kell mondanom, akkor az talán az, hogy iszonyat alázatosak voltak és sokat dolgoztak. Mindig készen álltak mindenre, mindent ki lehetett velük próbálni. Lelkesen és odaadóan dolgoztak. János is nagyon szerette a kíváncsiságukat, hogy vágyják, hogy dolgozzanak.

 Hodászi Ádám