Mondj egy mesét!
A Találkozó harmadik napjának két produkciója több szempontból is összetartott. Egyrészt földrajzi értelemben, mert két határon túli színművészeti intézmény mutatkozott be egy-egy előadással, másrészt mindkettő komoly kihívás elé állította a nézőit a címválasztásával. Az Újvidéki Művészeti Akadémia harmadévesei az 1 x V, hol nem V tour-retour című vizsgaelőadásukat hozták el, a Kolozsvári Babes Bolyai Tudományegyetemről pedig To bee or not to bee címmel érkezett egy produkció. Elsősorban azonban mégis csak az kötötte össze a két előadást, hogy mesék voltak. Ráadásul jó mesék.
Újvidék – 185 kilométer
Aki akarta, a Kossuth téren leolvashatta, hogy Újvidék éppen 185 kilométerre van Kecskeméttől, és aki akarta, délután azt is megnézhette, hogy mi mindenre képesek az ottani színinövendékek. Mielőtt még bárki közhelyet kiáltana, ebben az esetben az előadás egyik lényegi tulajdonsága volt, hogy a diákok próbálják ki és mutassák meg magukat a legkülönbözőbb mesehelyzetekben és figurákban. La Fontaine-től La Fontaine-ig, közben vagy másfél tucatnyi, saját maguk által átírt és színpadra állított mese eljátszása közben tettek tanúságot színészmesterségük elemeinek ismeretéről. Akik tudtak, zenéltek, akik tudtak, mozogtak, énekeltek, voltak, akik rajzokkal is játszottak.
Ha a kecskeméti SZÍN-TÁR értelmét a megmutatkozás lehetősége adja, nos, az újvidékiek jól éltek ezzel a lehetőséggel: aki látni akarta, hogy ki mit tud, az most láthatta. Sajnos, nem olyan sokan akarták, és azok sem producerek vagy színházigazgatók voltak. Ami már csak azért is kár, mert egy jó sodrású, jó és még jobb ötletekkel teli előadásról maradtak le, amely a végén még egy szemtelenül erős „Nesztek, itt vagyunk nektek!” gesztussal is beköszönt.
Amellett, hogy az újvidékiek produkciója mindenképpen az ajánlott kategóriába tartozik (még ha a falra rajzolt és bemutatott péniszek arányában esetenként azért minimum 12-es karikával), hagyott maga után kérdéseket. Ezek megbeszélésére a késő esti szakmai beszélgetésen kerülhetett sor, ahol Réczei Tamás, a színház művészeti vezetője, és az Ugrai István színházi szakíró, produkciós vezető által tartott, gyorstalpaló színházolvasási és kritikusképző tanfolyam résztvevői mellett bárki kérdezhette az alkotókat, és hozzászólhatott az előadásokhoz. Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a beszélgetés helyszínén egy éjszakai bár üzemelt, ahol folyamatosan hallatszott egy focimeccs, és az egésznek amúgy is volt valami informális esetlensége, valóban mindent megtudtunk arról, hogy kik, miért és hogyan hozták létre ezeket az előadásokat.
Egy kisebb polémia alakult ki akörül, hogy vajon miért kell, hogy a mesék olvasatában a szexus ekkora nyomatékot kapjon, amikor mind a mesepszichológia, mind az irodalomtudomány, mind a józan ész annyi más lehetőséget is felkínál. Erre még elégségesnek tűnt az ízlésekre és a saját asszociációk szabadságára való hivatkozás – ha nem is lezárni a vitát, de jobban megérteni egymást. Egy másik felvetett kérdés azonban, amely az egyes mesejelenetek összeszerkesztésének hiányára vonatkozott, úgy tűnt, gyomorszájon találja az előadást. Az alkotók és osztályvezető tanáruk, László Sándor részéről elhangzott az a válasz, hogy ezek egyéni gyakorlatok voltak, amelyeknek nem volt céljuk, hogy klasszikus értelemben előadásegésszé váljanak. De egy néző részéről az a válasz is elhangzott, hogy ezt a produkciót a játékosság szabadsága fogja össze, amely így nem lehet kritika tárgya – miként a játszó gyermeket sem kritizáljuk.
Azt gondolom, hogy valóban volt valami esztrádszerű az újvidékiek előadásában, és nem is minden átkötés sikerült jól, azonban ez összességében nem sokat vett el a produkciótól – miközben valóban sokat tudott volna hozzátenni. Azzal viszont már nem tudok egyetérteni, hogy ne illethetne kritika bármit, amit előadásként kínálnak fizető nézők számára – amiből jól látszik, hogy kritikusként engem pedig ez a felvetés talált gyomorszájon.
Az is elhangzott Réczei Tamás részéről, hogy évek óta nem látott vendégül a SZÍN-TÁR ilyen jó színészanyagot Újvidékről, ahogy az is, hogy jót tett volna az előadásnak, ha a harsányabb figurák és a könnyedség mellé nagyobb arányban kerülnek fajsúlyosabb alakok és mélyebb regiszterek. László Sándor elmondta, hogy ez egy másodéves vizsgaanyag volt, amikor még csak belekóstoltak a karakterek építésébe, és ehhez a meséken és az állatfigurákon keresztül vezetett az út. Az első év náluk önmaguk megismerésével telik, másodévben kezdenek el mások bőrébe bújni, és csak a harmadik évben feladat ennek a kettőnek a szintézise: a karakter.
Kolozsvár – 300 kilométer
A kolozsváriak To bee or nor to bee című előadására a legtalálóbb jelző az, hogy üdítő. A méhek életét bemutató bábjáték nem akarja sem a borongós mélybe vetni magát, sem filozofikus magasságokba szökellni, ellenben több alkalommal is hamisítatlan hűha-élménnyel gazdagítja a nézőit. Az egyik személyes kedvencem, amikor a két ember által mozgatott, férfiarcú méhek egy zöldharisnyás női lábról a legkülönfélébb trükkökkel szedegetik össze a tépőzárral ráaggatott virágokat. Még a helyzet nyilvánvaló biológiai abszurditása sem tudja felülírni a flasht, hiszen a hím méhek (a herék) nem gyűjtenek mézet. Ugyanezt az egyébként oly ritka élményt adja a magát különféle tornamutatványokkal futtató szuperméh magánszáma, vagy két, elhivatott mézgyűjtő mission impossible menekülése a méhészek elől.
A legalább kétszeresen csavart cím mellett, az előadás végén szétosztott cetlik voltak arra hivatva, hogy a méhekre való érzékenyítést, és ezzel a mondandót fixálják a nézőkben. Én azt kaptam, hogy „Felismerem az arcodat”, a mellettem ülő, idős férfi papírján az állt, hogy „Még 45 napig élek”. Rövid, kínos csend után elkezdtünk csereberélni.
Az előadás utáni szakmai beszélgetésen derült ki, hogy az előadás abból a voltaképpen banális ötletből született, hogy az egyik tanáruk szerette volna kipróbálni a sárga színt a fehér bábos konvencióval szemben. Ahogy az is kiderült, hogy ők nem is egy bábos osztály, hanem normál színészhallgatók, akik még az alapképzésük során kaptak báboktatást, és most, a mesterképzésük második évében csináltak egy bábtechnikás előadást a saját örömükre.
Adta magát a kérdés, hogy mire jó ez nekik a majdani színészmesterségük kapcsán. Egyikük azt mondta, hogy egy hasznos tapasztalat arra, milyen az, amikor csupán három ujja látszik az embernek, és ezzel kell, hogy kifejezze magát. A másik hozadék, amire a két-két ember által mozgatott bábfigurákkal és a kellékekkel való játék kondicionálja őket, többük szerint is a másodperc törtrészére kimért pontosság és az összmunka.
„Rendhagyó történelemóra”, avagy Kaposvár – 101 év
A kaposvári harmadévesek tegnapi előadása, a Fekete ég – háborús előhang miként az újvidékiek előadása, jelenetek kompozíciója, amelyben Vidnyányszky Attila tanítványai tánccal, énekkel és az első világháború egy-egy jellegzetes figurájában, hangulatában ki tudják magukat próbálni. És ezek a megmutatkozások alapvetően meggyőzőek. Ami viszont megkérdőjelezhető, az az előadás színházi értelme. Pont annyit láttat az első világháborúról, amennyit amúgy is tudunk (vagy illene tudnunk), és ezt különféle hatáselemekkel megtámogatja: a háború rettenetes dolog, mondja. Igen, az. Ugrai István tanítványai találták meg a legpontosabb kifejezést arra, amit láttunk: rendhagyó történelemóra. Ismeretet terjeszt, tényeket és saját véleményt közöl, és érzelmeket generál. Kérdés, hogy vajon ezért járunk-e színházba?
Az előadás utáni szakmai beszélgetést Ugrai István vezette, és nagyon hamar kiderült, hogy komoly alkotói sajátmunka, anyaggyűjtés előzte meg az előadás létrejöttét, és hogy amit láttunk, az nem önmagában áll, hanem valóban egy előhang - Molnár Ferenc A fehér felhő című mirákulumához. A célja pedig az, hogy közelebb hozza azt a történelmi élethelyzetet, amiből a Fehér felhő annak idején született, és ami által százegy évvel később is hasonlóképpen válik értelmezhetővé. Mivel a beszélgetés nem színészhallgató résztvevői közül a teljes előadást senki nem látta, és sem Vidnyánszky Attila rendező, sem a dramaturg Verebes Ernő nem volt jelen a beszélgetésen, így akár véget is érhetett volna a diskurzus. Pedig csak ekkor kezdődött el igazán.
Ami eddig a szakma és a harmadéves hallgatók között folyó párbeszéd volt, innen kezdve színházról gondolkodók közötti polémiává vált, ami mögött nagyon hamar láthatóvá vált két eltérő színházfelfogás ellentéte. A kaposváriak szerint ez az előhang egy önmagában is érvényes színházi előadás, amely egy emlékművet állít 1914-nek, és amely azt kívánja elérni a nézőben, hogy mindezt a romló veszteséget látva és átélve kezdjen el gondoskodóbban viszonyulni a világhoz és nyíltabban saját szeretteihez. Akik másképpen gondolkodnak a színházról, elmondták, hogy ez az előadás ezt még akár el is éri, de szerintük nem ez a dolga a színháznak. Attól, hogy egyetlen nézőpontot hatáskeltő elemekkel és érzelmekkel megtámogatva bemutatnak nekünk, nem lesz közünk ahhoz, amit látunk, mert az emelkedett lelkületű szemlélésnél több nem történhet velünk.
Valódi dilemmák, egymással szemben álló nézőpontok, vagyis dráma nélkül a nézőnek nincsen komolyan vett dolga azzal, amit lát. Ha ügyesen van megcsinálva az előadás akkor megérinti - majd másnapra kialussza.
Ami 1914-et vagy akár a második világháborút illeti, mindannyian ugyanazt szeretnénk: ha lehet, soha többé ne történjen meg. A vita talán arról folyik, hogy ezért a színház emlékeztetéssel vagy inkább gondolkodásra késztetéssel tehet-e többet. De az is lehet, hogy valami egészen másról.
Ha dzsembori hangulat nincsen is, nem telt eseménytelenül ez a két nap sem Kecskeméten. A kérdések szaporodnak, de azért a válaszok száma is gyarapodott.
(Kecskemét, 2015. március 28.)
Kapcsolódó
