Ez a közösségi terekben való együttelmélkedésre és magányos befordulásra egyaránt alkalmas, zaklatott meteorológiai képlet a tavalyihoz képest egy számszakilag szerényebb köztivált keretez.
Hétrétországot persze sosem a mobil vécékkel szegélyezett harsány sokadalom jellemezte, most mégis mintha még a megszokotthoz képest is valamicskével több idő jutna belehallgatni abba a bizonyos csendbe Őrimagyarósd és Magyarszombatfa, Pankasz és Kétvölgy között. Aki ellenben kevésbé csendpárti, és naptej mellé jó minőségű esőköpenye is van, az bátran nekivághat a rendezvény alatt megnyíló portáknak. Válogathat a rossz minőségű földeken való megmaradás különböző stratégiái (fazekasság, olajütés, biofarm, állattenyésztés, méhészet, képzőművészet, …) és különféle portékái közül.
Vajon mi lehet a kapcsolat egy őrségi alpaka-farm és Szent István király Imre herceghez intézett intelmei között? Nyilvánvalóan semmi, miközben éppen annyi, amennyit csak akarunk.
Aki egyszer is megérinti, azonmód be is látja, hogy ennek a kistestű teveféleségnek van a világon a legfinomabb gyapja. Nem véletlen, hogy ezekből készültek – és készülnek mindmáig – a legdrágább ruhaneműk: hercegi köntösök, királyi palástok. Másrészt a lámákkal közeli rokonságban álló kérődzők finoman szólva is nem őshonosak ezen a vidéken. István király istenes tanácsai – egy Lukács Miklós cimbalomfrázisaival és szép fekvésű, kristálytiszta énekhanggal ékesített prózai előadásban – szintén furcsán szólaltak meg az őriszentpéteri Pajtaszínházban. Nem mintha istentelen emberek ültünk volna a nézőtéren, mégis mi dolgunk lehet egy pontokba szedett, ezredéves uralkodói sikerkalauzzal? Hogy hátrább mi történt, nem tudom, az első sor számára Újhelyi Kinga hosszan kitartott szemkontaktusokkal, keresetlen, finom érintésekkel megteremtette a személyességnek azt a fokát, ahol a kissé tanítónénis okosítás életre kelhetett. Az alpaka tehát megmaradt furának, de végül otthonra lelt.
Lukács Miklós szintén helyben maradt, és két kiváló zenésztársával (Baló István dobon és Orbán György nagybőgőn) megmutatták, milyen is az, amikor a cimbalom köré ott helyben organikus és progresszív zenei együttlét szerveződik. A Cimbiózis erejét, az egymáshoz alakulás szimbolikus súlyát legszebben talán az jelzi, hogy az utolsó szám még az udvaron csaholó kutyával is megtalálta az összhangzatot.
Már ismertem a Nézőművészeti Kft. A gondnok című előadását. Azonban még sosem láttam az őriszentpéteri Pajtaszínház másfél számmal kisebb színpadára beszuszakolva, és főként nem közvetlenül a dán filmremek, az Ádám almái után.
Amennyit az előadás elvesztett saját erejéből a viccesség növelésével (ebben Mucsi Zoltán jeleskedett) és a háztulajdonos valóságosabbá tételével (Katona László), valamennyit visszanyert a helyhez való viszony súlyán keresztül. A darabban szerepel egy mindig majd felépülő kamra. Ez a végtelenbe kivetett cél Hétrétország képzeletbeli fővárosában, az őriszentpéteri Malom udvarán: a tizenhárom éve folyton épülő, átépülő, néha összeomló gazdasági épületek egyikében akaratlanul is sajátos felhangot kap. Miként a megváltás filmnyelvi példázata után Harold Pinter drámája is a megszokotthoz képest nagyobb nyomatékkal szólt hozzá a megválthatatlan megátalkodottság és a megállapodott, békés megváltatlanság találkozásához.
Ha már kérdéseknél és válaszoknál tartunk, ezen a földön az is megesett, hogy egy réges-régen megválaszolt kérdésre érkezett friss törvényi válasz, amely megmondta az itt élőknek, hogy mikor vághatnak fát a saját erdejükben. Ahhoz, hogy a tűzifa időben kiszáradjon, tavasszal kell vágni – mondja az itt élő, azonban – érvel ellene a városban képzett jogszabályalkotó – a fészekrakó madárfajok is éppen ebben az évszakban gyarapítanak családot. Még mielőtt az a méltatlan kérdés elhangozhatna, hogy az ember vagy a vadállat a fontosabb, és szóba hoznánk a karámokkal elkerített hangyabolyok nemzeti parkos abszurdját, van válasz: sok-sok évszázad óta, amióta az itteniek erdőgazdálkodással foglalkoznak, senki nem vág ki olyan fát, amelyiken fészek van. És bizony emellett a válasz mellett – és vele a téli melegükért – ezen a tájon vasvillával is kiállnak az emberek. Ugyanerre a kérdésre vagy egy egészen másikra, egy karakán, egri zenei formáció, a Colombre Band is megválaszolt, egyik dalukban felemlegetve azokat, akik az Élet Fáját tüzelik el télire.
Both Miklós zeneszerző, gitárprímás ezzel szemben olyan kérdéssel érkezett Hétrétországba, amire elsőként a saját válaszát mutatta meg. Egy hosszabb projekt keretén belül különféle települések cigánysorait járták végig, és kisfilmeket készítettek különleges zenei képességű roma fiatalokról. (Ezek a filmek – Tehetségkereső Both Miklóssal címen – megnézhetőek az úgynevezett legnagyobb videó megosztón – a szerk.) Végül kiválasztva közülük a legtehetségesebbeket – háromhetes intenzív zenei együttlét után – egy romákból és nem romákból összeálló, tizenkét fős együttessel Palimo Story néven koncertezni kezdett.
Ami magát a koncertet illeti: amilyen megilletődött szerénységgel húzódtak a háttérbe azok, akik hangszerüknél fogva ezt megtehették, olyan szerénytelen tehetséggel hallatták hangjegyeiket a színpadárnyékból. Az utolsó számot hirtelen jött felhőszakadás szakította félbe, a technikus alig tudta őket lezavarni az életveszélyessé váló deszkákról. Ahogy Both Miklós a koncert előtt elmondta: mindenki maga döntse el, hogy mi az üzenet.
A koncert utáni beszélgetésen aztán elhangzott az is, ahogy a nehézségek is szóba kerültek. Hiába pályáztak a projekt folytatására, arra, hogy némi kultúrpolitikai felelősségvállalással megpróbálhatnánk a világ felé a száztagú cigányzenekarnál frissebb üzenetet is létrehozni a kisebbségekhez való viszonyunkról. (Magáról a viszonyról, és a két oldal egyre távolabb oldalazásáról már nem is beszélve.) A neki feltett kérdést, hogy mi lesz ezekkel a fiatalokkal, miután elfogyott a projektpénz, Both Miklós őszinte tanácstalansággal nyitotta ki felénk.
Berecz András idén egy távoli nyelvrokonunkat, a sörkészítésben méltán elismert csuvas népet mutatta be mesékkel és dalokkal. Ez a távoliság volt az oka, vagy a csillagok állása a felhők fölött, minden esetre a megszokott ámulva kacagás helyett most be kellett érnünk a rácsodálkozva nevetés – így sem csekély – élményével. A furfangos szavú mesemondó-dalnok az okítás kényelmetlen kényszerűsége nélkül, ellenben a tanítás nyilvánvaló szándékával mutatta meg nekünk azt a tizenhúsz literes farucát, amiből ezek a Volga-táji népek a sört isszák. Az oldalára akasztott majd tucatnyi, öblös fakalán – mondta – önmagában csalhatatlanul jelzi a különbséget a skandináv mintához képest: amikor valaki egy szál magában egy üveg vodkával eszméletvesztésig issza magát a játszótéren. Ahogy az sem tanulság nélküli, hogy Csuvasföldön az etanol mámora nem disznó dalokat vagy még disznóbb vicceket szül, hanem – furcsa módon – rokondicsérő rigmusokat.
Aki akkoriban járt a budapesti Sirályban, amikor pénztárgép helyett egy nagyöblű üvegtál állt a pulton, talán emlékszik még ilyesféle párbeszédekre, mint:
- Mennyi lesz két rozé nagyfröccs és egy korsó sör?
- Amennyit gondolsz.
- És mennyit gondoljak?
- Ezeregyszáztizenöt forintot.
Miért mondom ezt?! Ha már pénzről és abszurdról is szó esett, az ittnél messzebb, de még jócskán előbb az ottnál az Őrségben mintha a Monty Python kínálná a körhintáját a következő szavakkal: Ingyenes, nagylelkű szülők gyermekeinek! Szerencsére, szemmel láthatóan vannak még nagylelkű szülők.
A Neil Young Sétány születésnapi koncertjén, még a megnyitó napján Sülyi Péter dalszövegíróként és köztiválgazdaként mondott valamit. Azt mondta, ő úgy képzeli el ezt a koncertet abban a bizonyos képzeletbeli Hétrétországban, hogy egyszer csak az egyik dal kellős közepén leáll a zenekar, és mi mindannyian együtt elkezdünk gondolkodni azon, mit is jelent.
Kapcsolódó:
