Gyakran hallani, hogy a gyermekszínház egyetlen hátulütője a gyerek: a beszélgető, a folyton jönni-menni akaró, a felnőttfejektől nem látó, hangosan éhes és farkast látva keservesen síró, folyamatosan lecsiccsegett csimota. Hétrétország második fele bőven adott alkalmat ilyen jövésre-menésre, sírásra-ijedésre, ahogy azt is megmutatta, egy előadás hogyan tud úrrá lenni ezeken a gyerekes dolgokon.
Écsi Gyöngyi például nagy lendületű panaszkodással kezdett bele A világ kenyere című mesébe: nincsen napsütés, nincsen búza, nincs mit enni. Talán a beleérzés, és/vagy a kihangosított hangoskodás miatt, egyre több ponton lobbant fel a megállíthatatlannak tűnő gyermekjaj. A mesejátszó első körben úgy tett, mintha a nagy búsulás a mesebeli ínség természetes velejárója lenne, majd – miután ez csak fokozta a helyzetet – egy energikus, sok gyermeket (és néhány felnőttet) megmozgató előadással terelte a mesére a figyelmet. Ez a vásári intenzitás a maga átgondolt dramaturgiájával nem csak a sírókat csendesítette el, de végül a világ együtt sütött kenyeréből egy-egy nagyobbacska morzsával az éhes gyerekeket is megkínálta. Jól bizonnyal nem laktak, a bibliai gesztust azonban elértettük.
Utólag úgy tűnt, hogy valami korhatárféleség a Ziránó Színház Pinokkiójának is kijárt volna. Az előadást megelőző, kisóvodásokra méretezett Iciri-piciri játszóház szabadságának üdvös lendülete ugyanis nem nagyon akart megállni a színpad szélén (egy kislányt, aki Dzsepettó mester székébe érezte magát legjobban, például alig-alig sikerült a szüleihez visszaterelni). Ha nem is Écsi Gyöngyi keresetlen közvetlenségével, Pfeifer Zsófiának és Varga Péter Róbertnek viszonylag hamar sikerült a kis fabáb embergyerekké válásának történetét a nézőkkel közös mederbe terelni. A jól felépített, egyenletes előadás állatfejből és ingekből animált figurái mellett még azt is hajlandó volt megbocsájtani az ember, hogy jajpiros betűkel végig ott villogott fölötte a képzeletbeli felirat: Fogadj szót a szüleidnek, és baj nem érhet!
A gyerekeskedéseket a Kalimpa Színház Az égig érő fa című meséje úszta meg a legkisebb bruttó veszteséggel. Ennek azonban ára is volt. A Takács Ferenc által ütőhangszerekkel dramatizált és népdalokkal körülasszociált színjáték alig-alig élt a gyerekközönség megszólításával, direkt bevonásával. Ez önmagában csupán egy stílust jelez, azonban Medgyesi Anna távolságtartóan szép mesélése és a kétdimenziós (egyébként játékosan varázsos) díszletek előtt mozgó kétdimenziós figurák „lapossága” szintén növelték az elválasztó teret. A brechti végeredmény: a figyelem megtartása a látottakhoz való távolság töretlensége mellett.
Úgy tűnik, a gyerekdarabokhoz mégiscsak kellenek a be-bekiabáló, fészkelődve mocorgó, nyughatatlan, de ámulva bámulóvá és játszótárssá is egyaránt tehető gyerekek.
Hétrétország utolsó gesztusként rántott levessel és Hamvas Béla idevágó gondolataival (A rántottleves) kínálta meg látogatóit. Az érzéki rafináltságoktól és ízfokozó adalékoktól mentes ételt akár a köztivál ars poeticáját kortyolgattuk útravalóul. A tartalmas, közvetlen egyszerűség felé tett, egyre bátorodó lépések idén a világ- és népzenei programok egyikét-másikját mozdították ki jól megszokott, wattal gazdagon bélelt koncerthelyzetükből.
Eleinte csak néhány szalmabála jelezte a változást a Bereczes udvari nagyszínpad előtt, majd egyre több előadó volt kénytelen (részben az eső miatt, részben előre megfontolt szándékkal) a sátor alatti kisszínpadon mutogatni zenei tudományát – minimális erősítéssel és sokkal bensőségesebb közegben. Voltak zökkenések a beállásokkal, és minden bizonnyal a hangtechnikusok is vért verejtékeztek, hogy halkan is úgy szóljon minden, ahogy annak kell, ráadásul nem is mindig úgy szólt, a változás mégis többet hozott, mint vitt. Ami úgy egyébként produkció lett volna, elkezdett a zenei együttlét felé tolódni. A szalmabálák egyre csak szaporodtak a nézőtéren, mígnem Ferenczi György és a Racka-Jazz koncertjén a bálák száma és a hangulat is csúcspontjára ért. A muzsikus rackák a zenebohóc zenéjének súlyát sokadszorra mutatták meg Hétrétországban, azt, ahogy a szűkösség koncentráltsággá tud válni – ami egyben a köztivál jelenkori ideálja – elsőre.
A spontán egyszerűség kihívása a keretekhez és menetrendhez kényelmesedett nézőket és zenészeket több pontokon is megpróbálta. Három fiatal zenekar közös koncertje után Sülyi Péter, fesztiválgazda egy pajtában – táncház címén – unplugged engedte egymásra az imént fellépett zenészeket és hallgatóikat. Hamar kiderült, hogy senki nem fog táncolni, és hogy a zenészek által ismert és a jelenlévők által tudott (és éneklésre felvállalt) nóták halmazainak közös metszete szinte üres. Némi tanácstalan hezitálás után a Folk Ambassy nevű formáció indította el az – énektanítással együtt is pergő – muzsikás késő estét, amibe zeneszerszámaikat előcsomagolva lassanként a többi zenész is (Góbé zenekar, Babra zenekar) becsatlakozott. A legnagyobb természetességgel kapcsolódtak egymáshoz olyanok, akik talán még soha nem zenéltek együtt, hagyományőrzők és újítók, gyűlt és dagadt a kezek alatt a zene: nem csak megszületett a varázslat, de magához is vonzott. Még úgy is, ha inkább csak belehallgatni tudtunk abba, amibe ott és akkor, alanyi jogon akár bele is léphettünk volna.
Ha már a belelépésnél tartunk, a népi táncba való legkonkrétabb mellett az alanyi költészetbe való képletest is felajánlották a szervezők.
A Csavar Színház előadása egy szál papucsban, néha gitárral a kézben (Mester László hegedűszavával össze- összeszólalkozva) sokkal több volt egy műsornál. Gál Tamás személyességének hitelével támasztotta meg az egykor megáldott és leköpött világcsavargót: rendhagyó irodalomórája egy indulatos és szerethetően csibészes Villont (és Faludy Györgyöt) hozott közénk dalban és versmértékben.
Hasonló színházi-nevelési eltökéltséggel érkezett Turek Miklós, a Versszínház alapítója is, aki egy szál egyedül állt ki a Pajtaszínház színpadára, hogy egy élő színpadi figurává töltse fel az iskolás kliséket, amiket Petőfi Sándor költészetére rákentek a századok. A színész – a Versszínház tíz évvel ezelőtti indulásának egykori helyszínén – a tudatlanság sötétje és a halál semmije közé egy érzékeny lelkű gondolkodó portréját rajzolta ki.
Míg A gondnoknál a hely szűkössége csupán néhány (jól lereagált) botlásban és pár fura oldalazásban mutatkozott meg, elsőre úgy tűnt, hogy a Góbi Rita Társulat kortárs tánc előadását már sokkal komolyabban hekkeli meg a helyszín. Egy táncos (Góbi Rita) és egy dobos (Szegő Dávid) közös történése, ami néhány hónapja a MU Színház színpadán nagyokat lélegzett, az őriszentpéteri Malom emeletén most megszorult. Amit azonban a Ne hisztizz! című darab a mozgásívekből és általában a táncosságból kénytelen volt leadni, azt az éppen futó kiállításokkal való kapcsolódásaival nyerte vissza. Elsőként Szegő Dávid szólaltatta meg – diszkrét művészeti ágak pajkos összekacsintásaként – Leklerc Szelényi Ulrik különös hangulatú, elhasznált tárgyakból komponált szobrait. Később Balogh István Péter játékosan bölcs festményei maguk szóltak bele a történésekbe: zene és tánc, férfi és nő eredeti felvetése ebben a sajátos otthonhangulatban egy egymással megharcolt, közös sors művészi attrakciójává rendeződtek.
Idén Hétrétország (a Nyitott Portákat leszámítva) alig-alig ért túl Őriszentpéteren, és az általa kínált programok száma is csökkenni látszott a tavalyihoz képest. Hogy ez a szűkülő tér végül majd aszúsodásnak bizonyul, vagy simán csak töppedés, most még nem lehet tudni. 2014 nyárvégén minden esetre igen jól esett belekóstolni.
Kapcsolódó: