Profilváltás? – A homokember
Az E.T.A. Hoffmann novellája alapján készült előadás több szempontból is meghökkentőnek bizonyult. Rendkívül nehéz anyagról beszélünk, amit harmadéves (nem pedig végzős) hallgatók tolmácsoltak. A cselekmény hol a valóságban, hol az álmok világában játszódik, és lelki értelemben vett határokat feszeget. Az sem könnyíti meg az előadók és a befogadók dolgát, hogy az előadás jelentős részben fizikai színházi eszközöket használ. Ráadásul mindezt bábszínész-növendékek játszották el.
Az előadás, mint ahogy korábban munkatársunkat engem sem győzött meg teljesen. Sok esetben nem egyértelmű, hogy amit látunk, az mikor álom és mikor valóság, valamint, bár a karakterek közötti konfliktusok szépen kirajzolódnak, ezeknek csak másodlagosaknak kellene lenniük egy lélektani, belső küzdelmekről, félelmekről és gyötrődésekről szóló előadásban – a főhős dilemmái azonban nem rajzolódnak ki eléggé. Ráadásul az a rész (mely egyébként hatásos lehetett volna), amikor a szereplők saját álmaikról mesélnek, élénken emlékeztetett Vidnyánszky Attila Mesés férfiak szárnyakkal előadására, ahol hasonló módon és megoldással érték el az alkotók az előadás egyik csúcs- és fordulópontját.
Dicséretet érdemel azonban a hallgatók szemmel láthatóan kemény és eredményes munkája, ugyanis többüknek is sikerült megmutatniuk képességeiket. Bár egy férfikarakter-központú előadásról beszélünk, engem elsősorban az osztály lánytagjai győztek meg, ugyanakkor ne feledjük, hogy harmadévesekről beszélünk, akiknek még van idejük és lehetőségük az egyetemi képzés keretein belül is fejlődni, kiforrni. Az pedig, ahogy Hegymegi Máté koreográfiáit megvalósították, külön elismerésre méltó, hiszen ez komoly kihívást jelentő feladat volt.
Az előadást követő, immár szokásosnak számító szakmai beszélgetésen érdekes vita bontakozott ki a mű rendezője, Szász János, valamint a fesztivál szervezője, Réczei Tamás között. Utóbbi ugyanis komoly, az előadás szerkezetét, a dramaturgiai megoldásokat és a színészi játékot is kifogásoló kritikát fogalmazott meg (a látottak alapján ezek jelentős részével e sorok írója is egyetért), melyre a rendező-tanár azzal reagált, hogy ez egy egyetemi vizsgaelőadás, és mint ilyennek, az az elsődleges célja, hogy a hallgatók tanuljanak belőle.
Ennek a beszélgetésnek a legfontosabb tanulsága talán ennek a két nézőpontnak az ütköztetése, sőt egyáltalán a felmerülése volt. Mi az egyetemi előadások feladata és szerepe? Mennyire lehet és kell érett, kiforrott teljesítményt elvárni a még nem végzett színészhallgatóktól? Mikor számít egy-egy munka sikeresnek, és mennyire szempont az, hogy ezeket az előadásokat már közönség előtt játsszák? Mint ahogy azt a találkozón felmerült témákkal kapcsolatban már megszokhattuk, kőbe vésett válaszok ezúttal sincsenek, ugyanakkor, főleg egy tematikus program kapcsán, érdemes ezekről beszélgetni.
Századok eleje – A tanítónő és az Akár akárki
A találkozó zárónapján, vasárnap meglehetősen kihalt volt a belváros – a színház és környéke azonban bővelkedett programokban, a SZÍN-TÁR két utolsó előadása mellett ugyanis egy Csongor és Tünde is színpadra került aznap. A marosvásárhelyiek A tanítónője a múlt század elejének világát idézte elénk, a mához több tekintetben is kapcsolódva, Borbély Szilárd Akár akárkije pedig a mai világ bűneiről és társadalmi problémáiról mesélt realista módon, a kaposvári hallgatók előadásában. Engem nem csak a két előadás, de a két osztály is meggyőzött.
Nyilvánvalóan lehetetlen az, hogy minden egyetemi előadásban ugyanakkora feladat jusson minden hallgatónak, ugyanakkor A tanítónő, amellett, hogy a fiúk számára lehetővé teszi egy-egy karakter alapos kidolgozását, mégiscsak elsősorban a női főszereplőről szól. Ennek megfelelően a többi lány kissé háttérbe szorult, beváltva ezzel az egyetlen aggodalmam, ami előzetesen felmerült az előadással kapcsolatban – ugyanakkor, mivel Bródy darabját nagyon is kedvelem, kíváncsian ültem be a kamaraszínházba, hogy megnézzem, Gáspárik Attila rendezésében miként érvényesül szűk térben a mű.
Nem csalódtam, bár a mindenkori és minden szintű hatalmat megtestesítő szolgabíró, káplán és patikus karaktere inkább sarkított szélsőség, semmint hús-vér ember, és ez a tanítóra is igaz. Mindez azonban összhangban volt a fényes, élőzenés, csapkodós és parodisztikus rendezéssel. A Tóth Flórát játszó Simon Boglárka érett játékkal ábrázolta a komoly tanítónőt, talán csak ott volt bizonytalanabb, amikor a potenciális örömszülőkkel szemben kellett (volna) erejét és fölényét megmutatnia.
Bár A tanítónő is társulatközpontú darab, a csapatmunka mégis a vasárnap esti előadáson, az Akár akárkin érvényesült jobban. Kocsis Pál hallgatói ugyanis az első perctől precízen játszottak együtt. Ráadásul az a tény, hogy a darab maga több különálló jelenetet fűz össze, szintén lehetőséget biztosít arra, hogy a hallgatók közel azonos mértékű és nehézségű feladatot kapjanak. Mindnyájuknak jutott főszerep és mellékszerep, mindeközben pedig a realista témát az abszurd humorral jól vegyítve tolmácsolták. Megítélésem szerint ezúttal inkább a fiúk érdemeltek dicséretet, ugyanakkor Hasenfratz Júlia sokoldalúsága is ígéretesnek tűnt.
Mindhárom előadás előtt-után nézelődtem, de csak a kecskeméti teátrum vezetőjét, Cseke Pétert láttam a jelenlegi magyarországi színházigazgatók közül. Bár mindezt már sokan megjegyezték előttem a fesztivállal kapcsolatban, egyet kell értenem velük: kár, hogy emiatt nem tudtak élni a hallgatók azzal a lehetőséggel, melyet a SZÍN-TÁR jelent – és amelyet akkor jelenthetne, ha még többen figyelnének oda rájuk azok közül, akik hatással lehetnének a pályafutásukra.
(Kecskemét, 2015. március 30.)
Kapcsolódó
