Bízom benne, hogy meghonosodik a legkisebbek színházi fesztiválja Győrben. Egy német kritikus tapasztalatai a Nemzetközi Csecsemőszínházi Fesztiválról.
A hibásan csecsemőszínháznak nevezett műfaj, amely a legfiatalabbakat célozza hároméves korig, Magyarországon az utóbbi években kezdi bontogatni szárnyait. Szeptemberben Győrben, a Vaskakas Bábszínházban hagyományteremtő céllal megrendezésre került egy fesztivál, ahol színi előadások és zártkörű, szakmai programok várták az érdeklődőket. A rendezvény induló jellegének megfelelően a felhozatal színvonala változatos volt. Három darabot emelek ki ezek közül.
A nyitó előadás, amely kétszer is műsorra került, igazi különlegesség. Az olasz Casa című produkciót sikerült meghívni, amely az 1976-ban alapult La Baracca – Teatro Testoni Ragazzi kiváló szakembereinek alkotása. A darab rendezője és írója a hazájában és nemzetközi színtéren is elismert Bruno Cappagli. Mivel kétéves kislányommal néztem végig a fesztivál műsorát, azonnali információim voltak a célcsoport tetszéséről-nemtetszéséről. A Casa azonban nem csak az ifjú publikum, de szüleik szívébe is belopta magát zseniális díszletével, amely lényegi eleme volt a feldolgozott témáknak: kint és bent, otthon, külvilág, összetartozás, alkotás, építés, napi tevékenységek, ésatöbbi. De a gördülékeny dramaturgia, a színészek koncentrált kommunikációja a közönséggel és az egyszerűnek tűnő, valójában a legnagyobb profizmussal felépített helyzetkomikumok is lehengerelték a nézőket. Bravúrosan alkalmazták az építőelemeket annak szemléltetésére, hogyan változik az otthon a benne lakókkal együtt. A gyermekeknek ismerős napi események, mint evés, fürdés, alvás, némi akrobatikus, olykor cirkuszi bohócokat idéző elemekkel keveredve a hagyományos olasz, világi teátrum szellemét hozták el. A magyar színházi hagyományra kevéssé jellemző devizione méltó örökösei, Carlotta Zini és Andrea Buzzetti színészek magasra tették a mércét ezen az új fesztiválon.
Az őket követő Kiss Erzsinek és Szabó Balázsnak, a Ha dede előadóinak azonban nem okozott gondot megugrani ezt a magasságot. Az olasz produkciótól teljesen eltérő felfogásban készült darab már számos nemzetközi fesztivált megjárt, a zenei koncepcióért Kiss Erzsi elnyerte a Michel Indali-Díjat. A Ha dede magyar-belga koprodukcióban készült, rendezője az a Karel Van Ransbeeck, aki húsz éve Budapesten tanulta a bábjátszást az egykori Állami Bábszínház stúdiójában. A darabnak ennek megfelelően két premierje is volt, egy a veszprémi Kabóca Bábszínházban, egy Neerpeltben. Ezek előtt viszont, a majdnem tökéletesre csiszolt mű már hatalmas sikerrel szerepelt a portugáliai Festival Pinhal das Artes keretén belül. Nem először láttam az előadást, és örömmel konstatáltam, hogyan érik, finomodik, organikusan fejlődik, ami egyrészt akaratlan dolog, másrészt a visszafogottan improvizatív építkezés egyenes következménye. A Casával éles kontrasztban a Ha dede kizárólag absztrakt fogalmakkal dolgozik, a szuggesztív hangzás- és látványvilág is ezt erősíti. Nem esik bele abba a hibába, hogy túl sok közlendőt akarjon letuszkolni a gyerekek torkán, ezért van tere megszemélyesíteni az egyszerű alakokat, színeket, hangokat. A hatás igazolja ezt a szándékot, a közönség azonnal el van varázsolva, és meglepve ocsúdik fel, milyen hamar vége van a darabnak. Az ezt követő szabad játék a művészek által használt eszközökkel, amely visszatérő eleme a kisgyermekek számára készült előadásoknak, itt igazán nagy érdeklődésre tart számot. A szögletes és gömbölyded tárgyak alapos vizsgálata kellő levezetése a színházi élménynek, ugyanakkor a gestaltpszichológia hívei is elégedetten bólinthatnak, ez felér egy terápiával. A minimálisan megragadható történet és a fiatal közönség intenzív érdeklődésére számot tartó ingerek rendezett kis világa összességében egy mestermű.
A szombathelyi Mesebolt Bábszínház védőszárnyai alatt létrejött Szerelmükből születtem én viszont ennek izzadtságszagú ellentéte, ahogy ezt már a cím is sejteti. A színészek minden erőfeszítése ellenére a történetmesélés patetikus és zagyva, a különféle sóhajtások, nyögések és cuppogások erőltetetten vezetik a figyelmet, amit szétszór a bántóan heterogén díszlet. Borzalmasan untam ezt a húsz percet, kétéves gyerekem is elkezdett a cipőfűzőmmel játszani. A rendező, Khaled-Abdo Szaida, aki végzettsége szerint dramaturg, talán túl görcsösen akart valami szakmait alkotni, ami végül döcögős holtpontok és negédes kadenciák füzérét eredményezte. Nekünk, felnőtteknek kifejezetten idiotikus volt, amikor a fogantatás és születés rejtélyét gondatlanul összemosva az apa kézfeje szelíden az anya vörös retiküljébe hatol, hogy kiemelje a bordó-rózsaszín kendőt, amelynek használata aztán tankönyvszagú nehézkességgel csúszkál a különböző funkciók között. A legzavaróbb mégis az volt, hogy olyan cselekményekről szólt a darab, amelyek kizárólag a szülő számára lehetnek értelmesek, például az éjszakai felsírás, amikor az anya és az apa aludnának, vagy az anya utánzása főzés közben. Az önreflexióra ilyen mértékben képtelen kisgyerek így legfeljebb az előadás primer látványában lelheti örömét. Khaled-Abdo Szaida lehetetlent akar, amikor az új élet keletkezésének misztériumát és a családi élet eseményeit próbálja bemutatni a kicsiknek, mert azt kizárólag felnőtt nézőpontból teszi, így elvéti a műfaj által kijelölt célt. Elhibázott koncepció, kínos összhatás. Főleg a Casa és a Ha dede után, amik a maguk nemében zseniálisak.
Összességében bízom benne, hogy meghonosodik a legkisebbek színházi fesztiválja Győrben, és szeretnék még sok olyan rendezést látni Magyarországon, mint Cappagli vagy Van Ransbeeck darabjai.
Egon Kretschmer (fordította: Üllői Zsófia)
