Az Y és Z generációról olvasott szociálpszichológiai tanulmányok horrora után megnyugtató érzés ennyi profi és elhivatott fiatalt látni együtt.
Ha beütjük a google-ba, hogy „magyar újcirkusz”, az első öt oldalon legfeljebb mutatóba láthatunk más találatot, mint Recirquelről szóló cikket, és ezek a mutatók is szinte kivétel nélkül a francia újcirkuszról szólnak - magyarul. Tény, hogy Magyarországon nagyon kevés társulat űzi (űzte) az újcirkusz műfaját, és elnevezéseikről sem süt elsőre a hazai identitás. A műfajt 2007-ben meghonosító offline:ontheater, a cirkuszi undergroundot vándorszínházként képviselő Freak Fusion Cabaret, az akrobatikus rúdtánc és a mozgásszínház ötvözéséből születő Grotesque Gymnastics vagy éppen a Recirquel neve sem a Kárpát-medencét idézi.
Non solus (fotók: Pozsonyi Roland és Jekken Péter)
Mielőtt még elvinne minket a nyelvőri hevület, mi is ez az újcirkusz? Messze nem annyira nóvum, mint a neve sejteti: Franciaországban a 60-as évek végén, 70-es évek elején indult el a kezdeményezés, hogy a cirkuszi attrakciók ne csak úgy egyesével pukkanjanak el a porondon. Az újcirkusz a színház- és zenedramaturgia segítségével, mozgásszínházi eszközökkel és az előadók személyiségét karakterekké formálva lép túl a hagyományos cirkuszszámokon, miközben annak egyes elemeit megőrzi. Nem annyira az oroszlánszelídítést, mint inkább az akrobatikus, zsonglőr, bohóc és légtornász számokat. Ami a hazai élményeket illeti, az irányzat különböző, elsősorban francia képviselői a Trafóban már hosszú évek óta rendszeresen megjelennek, ami pedig az ismertséget illeti, minálunk kétségkívül a műfaj Góliátja, a monumentális kiszerelésű Cirque du Soleil viszi a prímet.
Erre a Magyarországon mégiscsak kevesek által látogatott porondra lépett ki 2012-ben egy fiatal akrobatákból összeálló csapat Vági Bence koreográfus-rendező alapötlete nyomán és vezetésével. Miután a 20. Sziget Fesztiválon komoly feltűnést keltettek bemutatkozásukkal, a Müpa és a Tavaszi Fesztivál felkérésére hozták létre első egész estés produkciójukat Cirkusz az éjszakában címmel. Ezt követték olyan nagyobb lélegzetvételű előadások, mint a Meztelen bohóc vagy a Párizs éjjel; turnék itthon és külföldön, repertoár a Müpában és most a Non solus című opus.
Az újcirkusz terei a szobabelső intimitásától a sportarénák monumentalitásáig, történetei egy házaspár vívódásaitól az emberiség fejlődéséig tágulnak vagy éppen koncentrálódnak. Ami a méretet illeti, Non solus című előadásával, a Müpa Fesztiválszínházának tágra nyíló, mégis jól belátható színpadán a Recirquel közepesen nagyra nyitja az optikáját. Témájában ellenben talán a legnagyobbat, az ember létrejöttét és létezését célozza meg. És ha az előadás ezt a fizikain túli, transzcendens síkot el is véti, különleges hangulatú látványossága, akrobatikus mutatványokkal közelített igazságai hosszú szavatosságú élményt nyújtanak. Olyat, ami nem fogy el másnapra.
Amikor a cikk írójának a legutolsó cirkuszi élménye tíz évvel korábbról az, hogy a lánya halálra rémül a bohóctól, és belátható időn belül nem hajlandó még csak a közelébe se menni cirkusznak, akkor az ő nézőpontja nyilvánvalóan egy színházi szemszög lesz. Innen nézve a Non solus első képe, ahogyan a fátyolosan áttetsző, finom anyag, amely a színpadot eltakarja, meg-megbillen a léghuzattól, olyan, mintha egy hatalmas szoknya széle lebbenne fel. A fátyol mögött a magasból leereszkedő, fényes testekkel és a súlyos atmoszférájú zenével az egész egy koraközépkori teremtéstörténet érzetét kelti. Az ember fényként való lejövetele a földre bármennyire is eretnekgyanús elképzelés, az egész jelenetsorból mégis a keresztény genezisre asszociálhatunk. Hogy ezek után Ádám és Éva helyett Ádámot és Ádámot kapjuk, annak éppúgy megvan a hátránya, mint a hozadéka.
A két fiatal férfi közös játéka ugyanazzal a gesztussal veti le magáról az érzéki és lelki szenvedély izgalmát, mint amellyel magára veszi a nemektől független, emberi egymásrautaltság és felelősség helyenként gerincborzongató érzetét. Illés Renátó akrobata (nem is akármilyen), Zsíros Gábor pedig eredetileg táncos, ebben a produkcióban mindketten táncolnak és különféle cirkuszi attrakciókat mutatnak be. A táncrészek kissé affektálóak és közhelyesek, ám a szuggesztív zene (Terjék Gábor), a fények (Lenzsér Attila) és az egyszerűségében is izgalmas díszlet (Iványi Árpád), de legfőképpen a helyzetbe hozott akrobatika könnyedén elviszi a hátán a show-t. Hogy ebben az utóbbiban Zsíros Gábor maximálisan partnere tud lenni a kitűnő Illés Renátónak, azért minden dicséret megilleti.
Az előadás egyik csúcspontja, amikor a két fiatal egy lengőtrapézon keresi, találja meg és veszti el megint egy-egy zuhanással az egymást jelentő biztonságot. Az előadáson túl a másik nagy élmény az, amikor Vági Bence végül színpadra szólítja a stábot. Az Y és Z generációról olvasott szociálpszichológiai tanulmányok horrora után megnyugtató érzés ennyi profi és elhivatott fiatalt látni együtt.
Ahogy Vági Bence maga is elmondta korábban, az újcirkusz elsősorban a vizualitásból építkezik. Ez a Non solusra is áll: átgondolt és szuggesztív látványosság. Mitikus témafelvetésével színházként túlvállalja magát (nem véletlen, hogy ehhez nem sikerül színpadi karaktereket sem létrehoznia), cirkuszi kunsztok egymásutánjához képest viszont izgalmasabbat és számomra jelentősebbet produkál. A színház felől, ahonnan én néztem, mindez tehát több volt, mint cirkusz és kevesebb, mint színház.
