Miért érdekelheti a színházat a menekültkérdés, ennek mi lehet a személyes vonatkozása, és ez hogyan szűrődik le egy előadásban?

A Stúdió K októberben mutatta be Határaink című, személyes interjúk alapján készült előadását. Az előadás rendezőjével, Simányi Zsuzsannával, valamint az előadás egyik színészével és egyben a Stúdió K művészeti vezetőjével, Nagypál Gáborral befogadásról, együttélésről és a Határainkról beszélgettünk.

Hogyan találtatok egymásra, a Stúdió K és Simányi Zsuzsanna?

Simányi Zsuzsanna (S. Zs.): Nyakó Juli játszott a vizsgaelőadásomban, a Hotel Lávban. Ő hívta el a Stúdió K társulatát, hogy nézzék meg az előadást.

Nagypál Gábor (N. G.): Néhány találkozásból vagy egy-egy előadásából látni lehet, hogy Zsuzska nyitott szemmel van arra a világra, amiben él, és érzékeny a társadalmi kérdésekre, a társadalmi egyenlőtlenségekre, a közbeszéd fókuszáltságára. Tehát egy csomó olyan dologra, ami bennünket is foglalkoztat.

Határaink (forrás: PORT.hu,fotós: Puskel Zsolt)

Ez passzol a Stúdió K profiljához és sok mindenkit befogadó karakteréhez.

N.G.: Próbáljuk őrizni a saját profilunkat, és a befogadottakat is ehhez illeszkedve kiválogatni. Emellett olyan típusú előadásokat is befogadunk, amilyen metodikával vagy amilyen profillal mi esetleg nem is foglalkozunk. Ez kifejezett ambíciónk. Néha aztán kirándulunk egy nagyot: dokumentum-színházi élményünk például még nem nagyon volt.

Zsuzskával több mint egy évvel ezelőtt kezdtünk el beszélgetni arról, hogy jó lenne, ha dolgozna velünk, és gondolkodtunk, hogy mi lehetne a téma. Már akkor bekerült a szűk fókuszba nem csak a menekültkérdés, hanem a kivándorlás - bevándorlás, elfogadás - el nem fogadás, eredet kérdése is. Idővel szűkült a tematika, és egyszer csak alánk csúszott a történelem. Azt vettük észre, hogy a kellős közepén vagyunk valaminek, amiről egy évvel korábban csak sejtésünk volt. Ettől annyira az arcunkba és lelkünkbe mászott a dolog, hogy sokkal nehezebb volt vele foglalkozni, mint azt gondoltuk.

Zsuzska, a Gyümölcsoltókorban hajléktalanokkal, a Hotel Lávban látássérültekkel dolgoztál együtt, többször foglalkoztál már a kirekesztettség, a befogadás vagy a be nem fogadás témájával. A Határaink létrehozásában mi mozgatott?

S.Zs. Engem a Stúdió K kért fel, hogy dolgozzunk együtt. Ennek nagyon örültem, egy fiatalkori vágyam valósult meg azzal, hogy itt dolgozhattam. Azt mondták, hogy szeretnének valami olyan dolgot létrehozni, ami konkrétabban reagál a minket körülvevő valóságra: nem feltétlenül olyan absztrakt módon, mint ahogy azt a színház egyébként teszi. Erre azt mondtam, hogy ebben nagyon szívesen részt veszek, viszont válasszunk úgy témát, hogy az előadásban játszó színészek közül mindenki dobjon be valamit, és együtt döntsük el, hogy mi az, ami a legjobban érdekel bennünket. Számos más téma is felmerült a prostitúciótól kezdve a hajléktalanságon át a holokausztig és a történelmi traumák feldolgozásáig, márciusban azonban már érzékelhető volt, hogy a menekült-kérdésből komolyabb események lesznek, és hogy ez nem egy múló dolog. A legtöbb embert a társulatban az elmenők, az ideérkezők és az itt maradók kapcsolata foglalkoztatta.

Dolgozol még majd a témán?

S.Zs.: Nyertem egy ösztöndíjat a Berlini Művészeti Akadémiára, január-február-márciusban kint készítek egy két részből álló performanszot. Az első rész egy nagy társasjáték lesz az utcán, amelynek a célja a német állampolgárság elnyerése. A nézőnek húzni kell majd egy karaktert, és különböző feltételeknek, feladatoknak kell megfelelnie. Ha odajön egy német nyugdíjas, és mondjuk kihúzza azt, hogy ő egy húszéves afganisztáni férfi, aki nem beszél németül, nincs végzettsége és van négy gyereke, akkor ezekkel a skillekkel kell végigmennie azon a procedúrán, amin a bevándorlók valójában végigmennek. A másik része pedig az úgynevezett fehér, azaz érdekből létrejövő házasságokról fog szólni.

Ez egy dokumentarista előadás. Sok karakter jelenik meg benne, akik személyes élményeikről beszélnek. Nektek is volt személyes élményetek a menekültekkel, illetve a magyarok kivándorlásával kapcsolatban, amiből meríthettetek?

N.G. Van egy jelenet az előadásban, amiben elhangzik, hogy kinek van kivándorolt rokona. Mindenkinek van. Nekem is van, de ha úgy nézzük, én önmagam kivándorolt rokona vagyok, hiszen én a Vajdaságból vándoroltam be Magyarországra. Errefelé a vándorlás, szerencsepróbálás, elindulás A-ból B-be nem ismeretlen dolog.

            Nagypál Gábor (fotó: Stúdió K)

S.Zs.: A kismelles történet alapja például az enyém. Kint voltam pár napot a Déli pályaudvarnál önkénteskedni, és az a bizonyos pakisztáni férfi az én adottságaimat bírálta. Ezt valahogy nagyon emberinek éreztem. Kelemen Kristóf (a dramaturg – a szerk.)pedig Pécsett lakik, ott ő is elment a vasútállomásra. Voltam kint a Keletiben is, és volt, hogy egy raktárban 18 órán át ruhákat szelektáltam, amiket aztán a befogadóállomásokra küldtek. Kristóffal elmentünk a határ mellé is, és ott gyűjtöttük az interjúkat. Van egy kedvenc mondatom az előadásban, amit egy szociális munkás mondott: „Mi fog történni? Bármi és semmi.” Nekem ez képviseli leginkább azt, amit gondolok.

Nem értek a politikához, és nem is akarok úgy tenni, mintha értenék. A színészekkel nagyon sokat beszélgettünk az előadás kapcsán arról, hogy ki mit gondol erről a kérdésről, és kinek mi a tapasztalata. Egyikőjük azt mondta, hogy abból van elege, hogy túl sok felelősséget raknak az emberre. Azért vannak választott képviselőink, hogy ők hozzanak szakmailag kompetens döntéseket ilyen helyzetekben. Ami végtelenül cinikus és végtelenül felháborító számomra, hogy rendben, hogy nincsen tapasztalatom muszlim emberekkel, de attól még nem hagyhatok civilként egy kismamát vagy egy gyereket kaja nélkül. Tehát érzelmileg bevonódsz, és olyan felelősséggel terhelnek, ami nem a tiéd. Valakik önös politikai céljaihoz erre használni embereket, nekem az zéró tolerancia. Ez is egy része a manipulációnak, és ebben többségében egyetértünk a színészekkel. Magát a nyomort, a szerencsétlenséget, a szükséget egyikőnk sem tudja tétlenül nézni. Mindenki kiment és csinált valamit, teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen hosszú távú következménye lehet, és hogy ez milyen folyamatnak a része.

Milyen mértékben jelenik meg az előadásban ez a karakteres és egységes álláspont?

S.Zs.: Kelemen Kristóffal arra törekedtünk, hogy megőrizzük az inkább befogadói, megfigyelői attitűdöt, semmint direkt állásfoglalást tegyünk bármi mellett. Próbálok hinni benne, és képviselni az életben is, alkotóként is, hogy az ítéletekkel nem megyünk semmire. Elsődleges szempontunk volt, hogy megtartsuk a megfigyelői álláspont, és megmutassuk, hogy kedves emberek, ettől az időponttól eddig az időpontig mi így néztünk ki. És mindenki gondoljon róla, amit akar. Értsen vele egyet vagy ellenkezzen, gyűlölje vagy szeresse. Én 28 éves, közép-európai, fehér nőként nem ítélhetem meg, hogy milyen egy ideérkező embernek a helyzete, és nem ítélhetem meg azt sem, hogy egy német, már integrációban élő fehér embernek a helyzete milyen. Legfeljebb arról tudok beszélni, de arról is csak megfigyelői nézőpontból, hogy nálunk mi történik.

Bár a nagy sajtófigyelem lecsengett, a jelenség még mindig tart. Szerintetek mit tud kezdeni egy előadás vagy a színház egy ennyire sok mindenkit akár közvetlenül is érintő témával ma Magyarországon?

N.G.: Aki egy kicsit is figyel, vagy próbál figyelni a világra, amiben él, és amiben részt vesz, az nem tudja ezt a témát elkerülni. Most nem lehet róla nem beszélni. Illetve az is egy döntés, az is egy vállalás, hogy valaki nem beszél róla. Azt gondolom, hogy a Stúdió K van annyira érzékeny közeg, hogy a saját eszközeivel beszéljen ilyen dolgokról. Ez kifejezett célunk is volt. Azt viszont egyáltalán nem gondolom, hogy egy színházi előadásnak ambíciója lehet megoldást találni egy ilyen volumenű kérdésre, és ezzel nem a színház eszközeit akarom alábecsülni. Csak azt mondom, hogy ezek az eszközök nem egy koordináta-rendszerben vannak egy ilyen típusú vagy ilyen szintű problémával. Ami viszont dolga a színháznak, hogy a figyelmet, a közbeszédet, a közös gondolkodást fókuszálja. Ennek egyik eszköze lehet egy előadás. Egy ilyen típusú színház egészen más dolgokat mozgat meg színészben, nézőben egyaránt, mint egy klasszikus színházi előadás.

Határaink - Nagypál Gábor (forrás: PORT.hu, fotós: Puskel Zsolt)

S.Zs. Szerintem az egyes embereknek lehet feladata ezzel kapcsolatban. Simányi Zsuzsannának lehetséges, hogy van egy olyan feladata, amiben egyébként még örömét is leli, hogy megvizsgáljon bizonyos dolgokat. Ennek az előadásnak az a célja, hogy az eseményeket valamilyen módon dokumentálja és megmutassa a nézőknek. Adni akar egy ajánlatot az együtt gondolkodásra, egy kezdő mondatot a párbeszédhez Mindeközben nyilvánvalóan hiúság volna azt állítani, hogy pontosan látom annak a párnak a helyzetét, akik a tanyán élnek Röszkén. Legfeljebb képet tudok róla alkotni.

Szerinted sikerült ezt a célt elérni?

S.Zs.: Pici dolgokat tudok mondani. Sikerült például több szempontot valamennyire hitelesen megmutatni, és azt is, hogy milyen arányban reagálunk negatívan és milyen arányban reagálunk pozitívan erre az egészre. Sikerült a közszájon forgó gondolatokat rögzíteni és megosztani.

Viszitek majd máshova is az előadást?

N.G. Még annyira friss a dolog, hogy egyáltalán nem tudjuk, milyen sors vár az előadásra. Én nagyon szívesen kimozdítanám innen. Meggyőződésem, hogy nem csak a szűkebb belvárosban, úgynevezett értelmiségi körökben kellene ilyesmiről beszélni.