7 ajánlat hétfőtől hétfőig, a hét 7 napjára, 7 vagy több pontot kapott előadásokból. A 7 óra 7 jövő heti ajánlója a hét utolsó napján, este 7 óra 7 perckor.

Hétfő (november 2.): Karamazov testvérek / Radnóti Színház

Aki előző héten hitt nekünk, és megnézte a FÜGE Produkció karamazovját, az most akár össze is vetheti a két rendezést. És ha csak valakit nem vertek kiskorában súlyos Dosztojevszkij- ötetekkel, annak nincs miért tartania az orosz szerzőtől. A színlap szavaival szólva „minden mozzanatában minden benne van: szeretet és undor, aljasság, kéjvágy és testvéri érzelmek, gyilkos indulatok és tiszta szerelem. Éteri vágy a jóságra, a világ megértésére, az élet értelmének megtalálására.”

            Karamazov testvérek - Adorjáni Bálint, Rétfalvi Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

Szerzőnk, Hajnal Márton foglalta össze az általa 7 pontosra értékelt előadást: „Összességében egy, a regényhez méltó, önmagában is érvényes előadást kapunk, nagyszerű alakításokkal és kissé túlzásba vitt színpadi eszközkészlettel. (…) A Karamazov testvérek minden megpróbáltatás ellenére szeretik egymást, mégsem békülhetnek ki sohasem: a szeretet és a tudás, a bölcsesség és a szkepticizmus tökéletes ellentétek itt. A harc örök, az előadás után pedig bennünk folyik tovább.”

Kedd (november 3.): Szégyen / Proton Színház / helyszín: Trafó

Ha valamitől lehet félni, azok Mundruczó Kornél már-már kegyetlen színházi rendezései (és filmjei). Az általa embert próbáló elevenséggel megmutatott világ nem egyszer a színház és általában a művészet határpontjáig viszi el a nézőit. Vajon művészet-e még az, amikor saját szennyünket vágják az arcunkba – profánul és szégyentelenül?

           Szégyen - Zsótér Sándor, Wéber Kata (fotó: Ágh Márton)

„Mennyire vagyunk színháznézők a saját életünkben? Hol az a határ, ahol az ember nem bírja tovább és felemeli a szavát az ellen, ami már embertelen és elviselhetetlen?” – hangosítja ki Ugrai István az előadás által felvetett kérdést abban az írásában, amiben 9 pontra értékeli a színpadon látottakat. „Amit látunk, lélektelen és taszító világ, amelyhez azonban kérdés nélkül, simán alkalmazkodunk. Úgy tűnik, a civilizáció szabályait mi alakítjuk ki, és hogy az erő vagy a józan ész a szervezőereje a társadalomnak, az korántsem egyértelmű, ebben a felfuvalkodottan felvilágosult világban sem.”

Szerda (november 4.): Üvegbúra / Badora Társulat, Nemzeti Táncszínház / helyszín: MOM Kulturális Központ

Barta Dóra koreográfiája szintén mélyről merít: a depressziója ellen folyamatosan küzdő, végül öngyilkosságot elkövető Sylvia Plath önéletrajzi indíttatású regényéből. A színlapon ez áll az üvegburákról: belőlünk nőttek ki, a vérünkből, a szívünkből, a lelkünkből, a sebeinkből építettük őket, magunknak, s a mi mindig újraszülető félelmeink szilárdítják őket napról napra. Egész életünk nem más voltaképpen, mint egy végeláthatatlan harc egy mély lélegzetért, a világért.

Meglehet, hogy ezek után nehezen hihető, de Mundruczó után ez a tiszta vonalvezetésű, elemelt koreográfia maga a fellélegzés.

            Üvegbura (fotó: Dusa Gábor)

„Az előadás nem a regényt olvassa, miközben bizonyosan olvasta azt. Nem egy olyan emberről beszél, aki végletesen önmagába zárul a számára idegen és álságos közegben, hanem azokról mutat meg valamit, akikből ez az idegen és álságos közeg áll. Nincs főhős, nincs tettes és nincs áldozat – egy aranyhal van az akváriumban – és üvegbúrák mindenütt” – írta Török Ákos a koreográfiáról, amelyet 7 pontra értékelt.

Csütörtök (november 5.): Lúzer, a remény színháza / Krétakör / helyszín: Trafó

Ha van a színház szónak klasszikus értelme, ekkor a Lúzer ebben az értelemben talán nem is az. Schilling Árpád rendezése az önvallás és a társadalmi szatíra határvidékén játszó társadalmi önarckép – színházi elemekkel és néhány pontján kiváló színészi alakításokkal. Kormánypártiaknak is javasolt, noha ellenzékből könnyebben emészthető – hezitálóknak és kiábrándultaknak pedig erősen ajánlott.

            Lúzer, a remény színháza - Ördög Tamás, Schilling Árpád (fotó: Fegyverneky Sándor)

Soós András többszöri nekifutás után sem tudott kritikát írni az előadásról, végül írásában ezt vallotta: „Schilling Árpád értünk csinál hülyét magából. És mivel ez is tudatos és szándékos, inkább önfeláldozásnak kéne hívni: A Lúzer során Schilling, a néző felkavarása és bevonása érdekében, saját bőrét viszi a vásárra. Nem pusztán eljátssza magát az előadás kezdetén, hanem tényleg saját maga; így mikor levetkőzik, hogy testére filctollal írva üzenhessen a közönség a magyar értelmiségnek, önmagát vetkőzteti le. Civilben, nem pedig szerepben meztelen, ezt az őszinte gesztust látva pedig inkább elgondolkodni, mint kritizálni érdemes.”

Péntek (november 6.): Asszony a fronton / Vígszínház

Polcz Alaine önéletrajzi írása nem könnyen adja magát meg a színháznak. Egy olyan színésznőre minimum szükség van hozzá, aki ezt a háborútól meggyötört, mégsem megtört önvallomást el tudja mesélni nekünk. Ez a színésznő Halász Judit személyében, ebben az esetben megvan.

           Asszony a fronton (fotó: Dömölky Dániel)

„A mesélés belső kényszere, öngyógyító, önmegértő volta bevon bennünket ebbe az egyszerre mély és önfeledt elbeszélésbe. Melyben hol Alaine maga, hol pedig a többi szereplőn keresztül és velük együtt szövi az élhetetlen fájdalmat magától értetődő mindennapisággá” – írta Csatádi Gábor abban az írásában, amelyben 7 pontra értékelte az előadást.

Szombat (november 7.): Übü király, vagy a lengyelek / Örkény Színház, Budapest

Übüt és a mindent elöntő szahart legalább egyszer az életben (de ha lehet, többféle feldolgozásban akár többször is) látni kell. Továbbmenve – még elolvasni is érdemes. A darab és az előadás úgy fest abszurd és valószerűtlen képet lehetetlen formák képzeletbeli hatalomra jutásáról és idétlen uralmáról, hogy közben minden egyes mozzanata mégis olyan nagyon ismerős.

           Übü király, vagy a lengyelek (fotó: Gordon Eszter)

Csatádi Gábor írta az előadásról, 7 pontos kritikájában: „Nem kell félni, mert Mácsai Pál rendezése semmilyen áthallást nem céloz meg, pont ettől lesz minden áthallásra nyitott. Feltéve, ha képesek vagyunk értelmezni – és elsősorban önmagunkra vonatkoztatva értelmezni – ezt a fékevesztett humorba oltott előadásmódot.”

Vasárnap (november 8.): A rettentő görög vitéz / Stúdió K

Megszokott menetrend, amikor egy közismert mesét butítanak le vagy éppen tupíroznak fel a film vagy a színház számára, és még ennél is gyakoribb baleset, amikor ugyanezt egy antik mítosszal teszik. A Stúdió K előadásában éppen a fordítottja történik: Zalán Tibor egy kamasz történetévé fordítja át, Fodor Tamás pedig egy magával ragadó előadássá teszi Thészeusz történetét. (A fotón Nagypál Gábor látható.)

Zsedényi Balázs írta ez előadásról, amelynek 9 pontot adott: „Nincsen villódzó lámpajáték, hatásvadász technikai figyelemlekötő eszköz, nincs a gyerekekhez való leereszkedés erőltetett játékossága, nincs rikító felszín, vannak színészek, akik végig a bábokkal együtt játszanak a színpadon, van egy olyan szöveg, amely partnerként kezeli a gyerekeket. (…) Egyszerű, különösebb tanulságtól és „mondanivalótól” mentes, szimplán szórakoztatni és legfőképpen mesélni vágyó előadás. Remek.”