„Nem vagyok egy lobbanékony típus, de voltak pillanatok a próbán, amikor hirtelen úgy éreztem, én a helyükben megrugdalnám a remek díszlet oldalát.”

A Vaskakas Bábszínház mutatta be Kolozsi Angéla A bőbeszédű diófa című darabját, amelyet a szerző rendezett, és amelyben Kocsis Rozi valamint Szúkenyik Tamás játszik. Kolozsi Angéla mesélt arról, hogy miért nem tartja magát írónak, mi az, ami érdekli a gyerekeket a színpadon és mire való a dramaturg.

Van a témaválasztásaidnak, a szövegeidnek, sőt már a szóhasználatodnak is olyan jellegzetessége, amitől el tudom szociológiailag helyezni, milyen közegben járkálsz nyitott füllel. Hogyan lett ez a te írói világod, nyelved?

Semmi tudatosság nincs ebben. Tudom, ez kínosan hangzik, de nem tudok erre mit mondani, egyébként nem is tartom magam írónak.

Már ne is haragudj, megjelent könyved, amit ráadásul kritikában méltattak. Definitív író vagy. Miért kezdtél írni?

Gyerekként jöttem rá, hogyha problémáim vannak, és leírom azokat, akkor el is távolítom őket valamelyest, s ezzel már javítok a helyzetemen. Ezt mindenki tudja, aki próbálta, és azt, hogy nem vagyok író, azért mondom, mert tényleg nem volt olyan fordulópont, hogy egyszer csak másról szólt volna nekem az írás. Ráadásul amióta színházzal foglalkozom, tudom, milyennek kell lenni egy szabályos drámának, és ahhoz képest én mit tudok. Hősöket például képes vagyok kitalálni, azonban azt, hogy mi történjen velük, már nem nagyon tudom. Így volt ez Körmöczivel is (Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak című könyv tavaly jelent meg a Pozsonyi Pagonynál). Az ő történetei hétköznapi semmiségek: szinte már nevetséges, hogy ő soha semmit nem csinál. A dolgok csak bonyolódnak körülötte, a problémák pedig a közreműködése nélkül oldódnak meg.

Kolozsi Angéla

Ez nagyon is markáns látásmód, nem véletlenül vagy jelen íróként, rendezőként és színészként is a színházi világban úgy, hogy rengeteg jó dolog létrejöttében vettél részt – karöltve azokkal új szemléletű színházcsinálókkal, mint például Tengely Gábor, a Vaskakas főrendezője. Miért kezdtetek ti (több nevet is illene mondanom) másféle színházat csinálni?

Akikkel beszélgettem ilyesmiről, azokról kiderült, hozzám hasonlóan volt olyan kellemetlen gyerekszínházi élményük, hogy a színpadról hülyére vették őket. Felnőttként már tudjuk, hogy amikor „lehajoltak” hozzánk, az nem a tudatlanságunkról szólt. De ez akkor nagyon zavart – és most is zavar. Persze vagyok én adott esetben felnőttként is kicsi és buta, de azt már nem szeretem, ha ezt olyasvalaki tárja elém, akinek nincs rám kellő rálátása.

A hőseid – szeretem, hogy így hívod őket –, ha egyszerűsítek, azt mondom, vesztesek. Te nem bánod ezt.

Lázár Ervintől – első osztályos koromtól fogva olvasom – megtanultam, hogy ezek a figurák nem vesztesek. Gyerekként eleinte éreztem, hogy van az írásaiban valami, amit még nem értek, de a humora és a játékossága eltüntette a gyanakvást. Felnőttként pedig azért látom változatlanul relevánsnak a szövegeit, mert nem vicceskedik a gyerekek feje fölött, hanem annyira komolyan veszi őket, hogy elmondja nekik az igazságait.

Hogyan fogsz bele egy színházi munkába?

Először is kell egy megnevezhető alapprobléma. Ami valamilyen módon dráma – ha nem az, meg kell csinálni, ha az, akkor csak engedni kell drámaként működni. A tét nélküli helyzetek hosszútávon a gyerekeket sem érdeklik. A problémák, amelyek márpedig vannak, a legkönnyebben drámai formában hozzáférhetők. Egy hároméves már tudja, hogy vannak konfliktusok, hazugságok, fájdalmak, örömök – ha nem is tudja megfogalmazni, mert még nincs hozzá apparátusa. És érdekli. Mindenki fel tud idézni olyan élményt a gyerekkorából, amikor nem érti, de érzi, hogy ott lebeg körülötte a dráma. Megnyugvás, ha rátekinthetünk, gondolkodhatunk, beszélhetünk róla – ezt tudjuk felnőttként. A gyerekek sincsenek ezzel másként. A transzformálás módja viszont, ahogy ezt a különböző korú csoportok elé tárjuk, meghatározó, amivel nyilván mindig sokat foglalkozunk.

November 1-től látható a Vaskakasban A bőbeszédű diófa című előadás, aminek a színlapján egy környezetvédelmi csoport neve is szerepel.

Ez a munka ugyanis az ő felkérésükre született. Környezetvédelmi témával szívesen foglalkozik az ember, mert az mindenkinek fontos. Ugyanakkor nehéz úgy írni valami bármilyen szép ügyről, hogy az ne legyen didaktikus. Ezért örültem, amikor Benkő Ágnes, az előadás koreográfusa munka közben mondta, hogy ez a mese hazugságról, csúsztatásról, önbecsapásról is szól. De a szöveg csak egy kiindulási anyag, amihez mindenki teszi hozzá a magáét, így teremtett például Sipos Katalin és Rumi Zsófi a diófával egy vizuálisan izgalmas, mozgalmas animációs játékhelyzetet, Laun László pedig olyan zenét, ami minden hangjával illeszkedik ehhez a világhoz.

Jót jelent, hogy dramaturg is dolgozik az előadáson, hiszen nézőként sokszor érezzük hiányát a munkájának – jellemzően nyilván takarékossági okok miatt mondanak le róla.

Nem szeretem a saját szövegeimet rendezni, mert nehéz kellő távolságtartással rátekinteni, Pallai Mara valóban sokat segített – mert például színpadon néha más hosszúságúnak hangzik egy-egy mondat, mint leírva –, amit ő adott esetben észrevett, így neki köszönhetően végül ritmusa lett a szövegemnek.

A szöveg persze az egyik legkényesebb része az előadásoknak – a színészekben és a rendezőkben szokott lenni annyi arányérzék, hogy baromi nagyot ne tévedjenek; és meggyőző kiállítással nehéz felismerni, ha nem túl erős a szöveg. Hogyan hallod meg a minőségét?

Nem tudok konkrét dolgokat mondani, egyszer csak felfigyelek arra, hogy valami hamisan szól. Ez a hallásom Lengyel Páltól származik – úgy általában is tőle tanultam a legtöbbet a színházról. Tőle tanultam azt is, mi mennyit ér a színházi munkában. Ahogy például Kocsis Rozi és Szúkenyik Tamás most próbáltak, alázatosan, lelkesen, minden létező sejtjüket megmozgatva, az nekem néha érthetetlen volt. Az őket körülvevő technika finoman szólva sem színészbarát: ha ebben a játékban hibáznak, azt a legkisebb ovis is észreveszi, virtuozitásukra viszont csak a szakértőknek lehet szeme. Nem vagyok egy lobbanékony típus, de voltak pillanatok a próbán, amikor hirtelen úgy éreztem, én a helyükben megrugdalnám a remek díszlet oldalát.

Proics Lilla

Forrás: Vaskakas Bábszínház