"Nem dolgunk, hogy szeressenek." (Koltai Tamás) Elég, hogy mi szeretjük a színházat.

Új elnökséget választott a Színházi Kritikusok Céhe a november 9-i tisztújításon. Stuber Andreával, a frissen megválasztott elnökkel beszélgettünk a szakma válságáról, a Céh jövőjéről és az új programról.

Azt hallottuk, hogy évek óta nincs jelentkező erre a posztra. Tényleg ennyire nem kívánatos elnöknek lenni?

Azért lettem én a Tompa Andreát követő elnök, hogy a nehéz helyzetben lévő szakmának ne kelljen új keresztnevet megjegyeznie. De most komolyan. Ki jelentkezne erre a munkára? Én sem jelentkeztem. Megkeresett az előző elnök avval, hogy szerinte én jó lennék erre és a tagság is megszavazna.

Hogy látja, mennyire nehéz ma a kritikusok helyzete Magyarországon?

Akárhonnan nézzük, a színikritika ma a puszta létéért küzd. A színikritikusi működés csak komoly anyagi ráfordítással tartható fenn. Kizárólag az tud pénzt és időt áldozni nagyon sok színházi előadás megtekintésére – márpedig nagyon sok előadást kell látni, ez élesíti ki a kritikus ítélőképességét –, aki ehhez megfelelő anyagi hátteret teremt valami más módon. Ígéretes pályakezdők egy-két év után kénytelenek felhagyni a kritikusi tevékenységgel – legtöbbször a színházi alkotók térfelére távoznak –, mivel a foglalkozásunk önmagában nem biztosít megélhetést. Az pedig kérdéses, hogy milyen más munkával társítható és egyeztethető akár az összeférhetőség, akár az életmód, akár a készségek szempontjából. Kritikusoknak alig akadnak állások, munkahelyek, szerkesztőségek. Kevés helyen lehet publikálni, ott is alig fizetnek vagy sehogy, és a munkavégzés költségeit – színházjegyek, utazás – jobbára önerőből kell fedezni.

               Stuber Andrea

Másfelől nemcsak a sajtóban szorult vissza a kritika – amely pedig presztízst hozó, rangot emelő műfaj is lehetne a komoly orgánumok számára –, hanem tágabban sincs tere elvégezni a maga feladatát. A kritikában kifejeződő független szakmai véleménynek ma nincs szerepe a színházi döntés-előkészítésekben és a hatásvizsgálatban sem. Szakmai tapasztalatunk, tudásunk, illetékességünk és függetlenségünk okán dolgunk lenne minden olyan helyen, ahol színházról van szó és művészeti teljesítmények megítélése zajlik – például igazgatói pályázatok elbírálása, megvalósulásuk nyomon követése és értékelése, állami díjak osztása, fesztiválprogramok válogatása, zsűrizése, pályázati kuratóriumok stb –, ezekből azonban mostanra „kifelejtettek” bennünket. Ebben a helyzetben a kritikuscéhnek az a dolga, hogy egyrészt igyekezzen segíteni tagjai működését, másrészt minden külső támogatás nélkül is, sok munkával, szakmaiságának folyamatos erősítésével és a nyilvánosság erejével megpróbálja betölteni azt az értékelő, értékfelmutató szerepet, amelyre hivatott.

Ráadásul a színházcsinálók saját bevallásuk szerint nem olvasnak kritikát. Hogyan látja az ő viszonyukat a kritikához?

A kritikával szemben a színházi alkotók zsigeri ellenszenvet éreznek, de ez tulajdonképpen természetes. Koltai Tamást idézve: nem dolgunk, hogy szeressenek. Elég, hogy mi szeretjük a színházat. Gyakran elmondják színháziak, hogy nem olvasnak kritikát – most tekintsünk el attól, hogy mégis tudják, ki miről mit írt –, rendben is van ez így, hiszen a kritika elsősorban az olvasónak, a nézőnek szól. Az alkotók–kritikusok szembenállás persze nem egy és oszthatatlan: alkotóelemekből áll. Vannak kritikák – jobbak, rosszabbak, semmitmondók, alaposak, felületesek, lényeglátók, nyeglék, tiszteletteljesek, fontosak, érdektelenek. Egyszóval mindenfélék. Pont ugyanez mondható a színházi előadásokról is. El kell tudnunk viselni egymást, ez a minimum. De többről is lehetne szó: kölcsönös tiszteletről, toleranciáról, egymás erőfeszítéseinek méltányolásáról. (Ezt akárha magunknak is mondhattam volna.)

Egyébként az általános ellenérzés mögött ott vannak konkrét személyek, akik meglepő módon netán kedvelnek, becsülnek „ellenoldali” konkrét személyeket. Felemelő érzés volt látnom idén nyáron a POSZT-on, hogy amikor a Nyílt Fórumon beszélgetéseket vezető Csáki Judit közlekedett a Király utcán, hány színész üdvözölte őt nagy szeretettel és örömmel.

Mennyire fontosak ebben a helyzetben a „nem hagyományos” kritikák? Egy Facebook-poszt alatt kialakult vitában Székely Csaba az Ön internetes naplóját említette az erdélyi kritikusok számára is követendő példaként.

Szorult helyzetükben a kritikusok teret és műfajt keresnek. Bizonyára meg is fogják találni. A blogírás egy a lehetőségek közül. Én 12. éve írok internetes színházi naplót. Rapid és rövid szakmai visszajelzést adok benne, de ragaszkodom ahhoz, hogy ez nem szakkritika, hanem valami más: szelektívebb, szubjektívebb és populárisabb, így még inkább magában hordozza a tévedés lehetőségét, mint a klasszikus színibírálat.

Hogyan foglalná össze az új elnökségi programot?

Proics Lilla és Kovács Bálint elnökségi társakkal vágunk bele a következő három évbe annak jegyében, hogy a céh szakmai munkáját kell erősíteni. Segíteni a céh tagjainak működését – például információkkal, kapcsolattartással, takarékos közös utakkal vidéki színházakba, a nemzetközi kritikusszervezet által kínált konferenciák, workshopok lehetőségeivel, a szakmai fejlődésünket célzó műhelymunkával –, másrészt közös szakmai tevékenységgel, a céh szakmaiságának erősítésével és láthatóbbá tételével. Számos feladat vár ránk – fiatalok bevonásától és támogatásától kezdve a kritikusdíjunk életműdíjasai életművének dokumentálásán át Koltai Tamás szakmai hagyatékának feldolgozásáig. Tagozatokba, munkacsoportokba rendeződve szeretnénk tenni azért, hogy szellemi műhelyt alkossunk, közös álláspontokat alakítsunk ki olyan szakmai kérdésekben például, mint a különböző színházi fesztiválok jövője, vagy hogy a határon túli kollégáink megszerveződését és munkáját támogassuk és így tovább. Aktívan és láthatóan jelen szeretnénk lenni a színházi életben, találkozókkal, nyilvános beszélgetésekkel, más szakmai szervezetekkel együttműködve létrehozott eseményekkel, lehetőség szerint új publikációs csatornák megteremtésével, illetve olyan fórum kialakításával, ahol kritikákra is lehetne reagálni, vitatkozni, eszmét cserélni.

Igaz az, hogy a 7óra7 is bekerült a pályázatba?

A 7óra7 szerzőgárdáját (mások mellett) az elnökség programja abban a vonatkozásban említi, hogy keressük meg és invitáljuk azokat a fiatal, gyakorló kollégákat, akik nem tartoznak a sorainkba, pedig köztünk lehetne a helyük. Már csak azért is, mert előbb-utóbb a fiataloknak kellene elfoglalniuk a kritikuscéhet és magukra, az igényeikre szabni a működését.

Mennyire fontos, hogy a Céh egységesen lépjen fel egy-egy ügyben? Gondolok itt elsősorban a POSzT bojkottjára.

A kritikusság individuális szakma. Mindegyikünknek van véleménye és azt a nevünkkel vállaljuk. Ebből az is következik, hogy nem egyszerű a véleményeket összegezni. Jó, ha van közös, egységes álláspontunk alapvető szakmai és színházpolitikai ügyekben – törekszünk is ilyenek létrehozására –, de nem törvényszerű, hogy ezek mindig hamar és teljes egyetértésben szülessenek meg és kerüljenek nyilvánosságra, bár a gyorsaság és a hírérték is szempont. Az idei POSzT kapcsán egyrészt méltánytalanság érte egy tagunkat – és rajta keresztül magát a céhet, mindannyiukat -, másrészt ez az eset rávilágított a fesztivál elveinek és gyakorlatának tisztázatlanságára, átláthatatlanságára, elfogadhatatlanságára. Ez váltotta ki a tiltakozást és a bojkottot, amelyet több tagunk hirdetett meg a maga és az orgánuma nevében, de nem intézményesen a céh, mivel a vélemények megoszlottak arról, hogy a bojkott a legmegfelelőbb reakció-e.

Hogyan írná le a Céh viszonyát a Teátrumiakhoz és a Színházi Társasághoz?

A kritikuscéhnek nincs szervezetileg kapcsolata a Színházi Társasággal, amióta a tagságunk elhatározásából, döntő fölényű szavazás eredményeként kiléptünk onnan, a Teátrumi Társasággal pedig sosem is volt. Azért nem mondom, hogy egyenlő távolságban vagyunk mindkettőtől, mivel ez nehezen mérhető így, hogy más-más szakmai és politikai súlycsoportba tartozó szervezetekről beszélünk.

Hogy látja a kritikusdíj jövőjét? Mennyire érzi ezt egy jelentős szakmai elismerésnek?

A kritikusdíjra büszke vagyok. Már csak azért is, mert az átadóját is különleges, rangos eseménnyé fejlesztette a Tompa Andrea vezette elnökség – Jászay Tamás, Rádai Andrea, majd Herczog Noémi –, valamint az est létrehozásán dolgozó tagtársaink. A kritikusdíj céhünk legszebb éke, amelynek létét 35 éves múlt után ugyancsak erősen veszélyezteti, hogy a kritikusok nehezen tudnak annyi színházi előadást nézni, amennyi a szabályok és a nyugodt lelkiismeret szerint kell a szavazáshoz. Miközben maga a díj egyre inkább felértékelődik, abból adódóan, hogy tisztán szakmai elismerés. A kritikusdíjnak az a szerepe, hogy politikai hovatartozásoktól függetlenül, kizárólag szakmai mérce szerint mérlegre tegye a színházi alkotók munkáját, és kiemelje, reflektorfénybe állítsa a legjobb teljesítményeket.