Mi a közös Vitéz Lászlóban és egy angyalföldi toronyházban? A gyermekszínházi szemlén ez is kiderült.

Mit olvasnak, és mit néznek a gyerekeink? Ragaszkodjunk-e a saját gyerek- és kamaszkorunkból ismert receptekhez, az évtizedek óta alig változó kötelezőkhöz, a kanonizált klasszikusokhoz, vagy vegyük tudomásul, hogy őket más (is) érdekli? Mitől féltsük őket? A kortárs irodalomtól és a kortárs színháztól, vagy attól, amit tükörként megmutat?

Kortárs kalamajkák

A kötelező olvasmányokról szóló polémiák, a tankönyvekbe bekerülő kortárs versek keltette, költőfenyegetésig fajuló felhördülések vagy – ahogy arról a közelmúltban beszámoltunk – egy problémafelvető ifjúsági előadás körüli viharok azt mutatják, hogy szülőként, pedagógusként, felnőtt nézőként nehezen mozdulunk ki a megszokott sémák biztonságából. Sokan még ma is úgy gondolják, nézzen csak a gyerek klasszikust, de lehetőleg ne a feje tetejére állítva, abból nagy baj nem lehet!

            Függésben (fotó: Toldy Miklós)

A 8. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlére beválogatott 14 előadás között megszokott séma alig akadt, feje tetejére állított klasszikus viszont igen, de nem volt hiány kortárs darabokból sem. A szemlére bekerült színházi nevelési előadások többségével (Újvilág, Függésben, Tükörváros) korábban részletesen foglalkoztunk, ezért most az előadások másik részéből szemezgettem.  

Kemény Henrik lelki unokája

A programot Fabók Mariann, az előző szemle fődíjasa, a vásári színjátszás hagyományának elkötelezett továbbvivője, Kemény Henrik lelki unokája nyitotta a Vitéz László és Vas Juliskával. A fiatal színésznő nem nyugodott bele, hogy külföldi bábrokonaitól eltérően Vitéz László egyedül tengeti életét – ezért teremte neki párt, név szerint Vas Juliskát, egy talpraesett, helyre leányzót, akivel közösen veszik fel a harcot a legyőzhetetlennek tűnő ellenség, a halál ellen. Ahogy korábbi előadásaiban, A székely menyecske meg az ördögben és A halhatatlanság országában, ebben is egyszerre tudja megszólítani a gyerekeket és a felnőtteket, egyszerre tud nagyon mulatságos és felemelő lenni. Utóbbira a legjobb példa, ahogy a halál markában való létezésünket láthatóvá és átélhetővé teszi – miközben fejével és két kezével három karaktert játszik el egyszerre. Technikailag is nehéz feladatot vállalt, de ezek a nehézségek (például hogy lehet a hangtorzító szerkezetecske segítségével a három szereplő három hangját villámgyorsan váltogatni úgy, hogy még a zenére is figyeljen és a gyerekek reakcióit is visszajelezze) csak a szakmai beszélgetésen tudatosultak a nem (báb)szakmabeli látogatóban. Előadás közben a gyanútlan nézőnek szimplán hihetetlennek tűnik, hogy minderre egyetlen bábszínész jut. És ami még kivételesebb: az az emberi és művészi jelenlét, amit Fabók Mariann előadásain megtapasztalhatunk.

            Vitéz László és Vas Juliska (fotó: Makofka Sándor)

A pécsi Bóbita Bábszínház előadása, a Torzonborz, a rabló (r.: Schneider Jankó) annyiban kapcsolódik az előzőhöz, hogy ebben is Vitéz László az egyik főszereplő, de itt Paprika Jancsi a párja (német nyelvterületen Kasperl és Seppel néven ismerik őket), akik Otfried Preußler Hotzenplotz-trilógiájának első részéből kerültek a színpadra. Nádori Lídia remek fordításának köszönhetően Hotzenplotzból, a nem túl eszes, de nem is túl rosszindulatú rablóból Torzonborz lett. A meseregényt jellemző nyelvi humor a bábelőadásban is jól működik. Az adaptáció erényei közé tartozik a Grosschmid Erik által tervezett színpadkép a maga szemvidító színkavalkádjával, és azzal a megoldással, hogy a paravánrészen lévő csapóajtókon kilépve a színészek időről-időre zenés-énekes betétekkel (zeneszerző Babarci Bulcsú) tagolják az előadást. Ezzel együtt is: az általam látott szemlés előadások közül talán ebben volt a legkevesebb meglepetés - színvonalas, jó értelemben vett hagyományos bábszínház.

                          Torzonborz, a rabló

Tésztaszűrő és akvárium

Hogy mit lehet megtenni egy klasszikussal és mit nem, és mi az értelme annak, ha tésztaszűrőt csapunk Odüsszeusz fejére, arról eltértek a vélemények a szakmai beszélgetésen. Az Odüsszeusz szemeteslapáton című előadás útja majdnem olyan hányattatott, mint a címszereplőé. A Bárka Színház végóráiban született, azóta keresi a megmutatkozási lehetőségeket. Philippe Genty, a neves francia rendező korábban már többször is színpadra állította ezt a konyhai eszközökre és sok-sok rendezői-színészi leleményre építő játékot. A legtöbb kifogás talán a magyar szöveget érte, de a három színész egyikétől, Szorcsik Krisztától azt is megtudtuk, hogy szegény színház vízzel főz - és Varró Dani nélkül. A nyelvi humor – ha nem is mindig cizellált megoldásokkal – mégis működött. Azok közé tartozom, akik kifejezetten élvezték az előadást, akiket lenyűgözött a kreatív tárgyhasználat és a színészi energiák összeadódása, és úgy láttam, a közönség középiskolás része is vevő volt minderre.

                           Odüsszeusz szemeteslapáton

Teljesen más utat választott az egri Harlekin Bábszínház, akik a Hamletből készítettek egy 60 percbe sűrített, 12 plusszos változatot (r.: Somogyi Tamás). A két előadás közös pontja a dramaturg, Khaled-Abdo Szaida. Jó munkát végzett: sikerült ebbe az egy órába a dráma minden fontos mozzanatát belesűríteni, és mégsem hat elnagyolt kivonatnak. Az alkotók úgy hozzák kamaszközelbe a kamasz Hamletet, hogy közben nem súlytalanítják el a dráma élet-halál dilemmáit. Jakob Nóra bábjainak szívem szerint különdíjat adnék: egyszerre jellemtanulmányok és képzőművészeti alkotások. A tér középpontjában egy üvegakvárium áll, amit sokféleképpen, de sosem öncélúan használnak, de az előadás egészére elmondható, hogy tele van ötletekkel és költészettel.

Kockákból az élet

Az ország másik végéből, Szombathelyről egy egészen különleges, besorolhatatlan előadást hozott el a Mesebolt Bábszínház. A haza, Krystyna Milobedzka különleges, költői asszociációkon alapuló szövege apró darabkákból, pontosabban kockákból rakja össze azt a személyes, bennünk rejlő hazát, amelynek semmi köze a politikusok által oly gyakran emlegetett és kisajátítani szándékozott fogalomhoz. (A rendező, Veres András a szakmai beszélgetésen elmondta, hogy a cím valóságos riasztóberendezésként működik: ha egy iskolaigazgató meghallja, már nem kér belőle.) A kisiskolásoknak készült előadás kemény munka színésznek, nézőnek egyaránt. Nézőként rá kell hangolódni erre az asszociatív építkezésmódra, és engedni, hogy vigyen, sodorjon magával a saját emlékeink, életépítő kockáink felé. Megosztó előadás, nagyon eltérő reakciókat váltott ki az előadásokat válogató szemletanácsból, de a zsűriből is. És így vannak vele a pedagógusok is. A gyerekeket viszont – ha nem is egyenletes intenzitással – de lekötötte, és ahogy az előadás utáni beszélgetésből kiderült, követni sem esett nehezükre. (Előtte volt egy ráhangoló foglalkozás is, amit sajnos nem láttam.)

            A haza (fotó: Makofka Sándor)

Abban viszont nem volt különbség, hogy a színes kockák (tervező: Mátravölgyi Ákos) felnőttet, gyereket egyaránt arra késztettek, hogy maga is játsszon egy kicsit – és erre volt is lehetőség.

Ha a vége is jó

Az utolsó délelőttre, vasárnapi desszertként kaptunk még Tíz emelet boldogságot. (A Budapest Bábszínház és a Mesebolt Bábszínház közös produkciója.) Gimesi Dóra meséje a két szerelmes toronyházról és magányos lakóiról már önmagában egy gyöngyszem, de Kovács Petra Eszter rendezésében, Hannus Zoltán jólelkű csillagászával, aki lelkére – és bábozó kezére - veszi nem csak a szerelmes házak, de minden lakójuk sorsát, maga a gyereknek és felnőttnek egyaránt járó, nagybetűs Mese.

                            Tíz emelet boldogság

Az általam látott hat előadás alapján merészség lenne általános következtetéseket megfogalmazni a szemle egészéről, két dolgot azonban bizton állíthatok. Ezt a hat előadást bátran ajánlanám gyereknek és felnőttnek egyaránt. A szemle légköre, a szakmai beszélgetések színvonala példa lehet más, felnőttnek mondott színházi fesztiválok számára is.

(8. Gyermek és Ifjúsági Színházi Szemle - 2015. november 9 -15.)