A jeles évforduló apropóján olyan alkotókkal beszélgettünk, akik valamilyen szempontból jelentős előadást rendeztek Kálmán Imre legismertebb operettjéből, a Csárdáskirálynőből.

Hogy a legjobb-e, azt mindenki maga döntse el, ám az aligha vitatható, hogy a Csárdáskirálynő Kálmán Imre legsikeresebb, legtöbbet játszott műve. Az operett az 1915. november 17-i, bécsi bemutató óta megszámlálhatatlan (illetve csak nagyon kemény munkával megszámlálható) rendezésben került színre, és ma is gyakran visszatérő szereplője a magyar – és nemzetközi – színházak repertoárjának.

A jelenleg is futó Csárdáskirálynő az Operettszínházban (fotó: Budapesti Operettszínház)

Arról, hogy milyennek kell lennie ma egy operettnek, alighanem megoszlanak a vélemények; ez már a különböző rendezésekből, és az azokra érkezett nézői és kritikai visszajelzésekből is látszik. Míg egyesek szerint Kálmán Imre már attól is forog a sírjában, ha egy-egy új változat bármilyen módon eltér az évtizedekkel korábban is láthatóktól, mások azt várják a Csárdáskirálynőtől (és úgy általában az erre alkalmas operettektől), hogy – miközben zenei világukat és alapvető mondanivalójukat megőrzik – eszköztárukkal, viszonyrendszerükkel ma is érvényes előadásként, a „Hajmási Péter” refrénje alatt szóló ütemes tapson és a közönség soraiból hallható együtténeklésen túlmutatva is vegyék fel a kapcsolatot a nézőkkel. És bár az nyilvánvalóan nem elvárás minden színházi előadástól, hogy jobban dolgoztassák meg a publikum agyát, mint egy mesterszakos áramlástan szigorlat orosz nyelven, ám megítélésünk szerint minden zenés színházi produkció kapcsán előnyös, ha az est hozzáadott értékét nem pusztán a szép ruhák látványa és a második felvonás nyitányaként jól megkoreografált keringő jelenti.

A Csárdáskirálynőből láthatunk ilyet is, olyat is, annál is inkább, mert a darab – már csak közönségcsalogató mivolta miatt is – gyakori visszatérő vendége a legtöbb vidéki kőszínháznak, Budapesten pedig szinte megszakítás nélkül látható az Operettszínházban. És bár az általunk látott legtöbb változat nem volt több, mint egy nosztalgia-előadás, amelyen az úri közönség, ha nem is táncolhatott, de kedvére tapsolhatta-dúdolhatta a Jajj, cicát és a Te rongyos életet, akadtak olyan változatok, melyek meg merték kapargatni az operett-műfajra évtizedek alatt rárakódott cukros mázat. ( Ezek között aztán szintén akadtak formabontó és klasszikus, sikerült és kevésbé sikerült előadások is.)

A Csárdáskirálynő bécsi ősbemutatóját 1915. november 13-ára (péntekre) tűzték ki, ám egy betegség miatt a világpremier végül négy napot csúszott, és a Kálmán-operett november 17-én kezdhette meg világhódító útját. Magyarországon 1916-ban mutatkozott be a darab – akkor még Csárdáskirályné címen – Gábor Andor fordításában, a következő években pedig szédületes tempóban jutott el a szélrózsa minden irányába, Svédországtól Olaszországig, Oroszországtól a Broadwayig.

                                       Az 1954-es Szinetár-rendezés (fotó: Budapesti Operettszínház)

A Csárdáskirálynő második magyar virágkora 1954-re tehető, amikor hosszú szünet után egy éven belül színpadra került számos vidéki nagyvárosban és a Fővárosi Operettszínházban is. Utóbbi változatot az akkor a húszas évei elején járó Szinetár Miklós rendezte, aki szerint elsősorban ennek az időszaknak köszönhető az, hogy az operettek közül épp a Csárdáskirálynő vált sokak első számú kedvencévé (míg külföldön nem ennyire egyértelmű a helyzet, hiszen Lehár A víg özvegye, és Strauss A denevérje is népszerű és gyakran játszott operettek). Szinetár visszaemlékezése szerint a Kálmán-operett komoly változatosságot hozott a színházak műsorpolitikájában, hiszen az azt megelőző években jórészt csak lódenkabátos TSZ-darabokat lehetett színre vinni. Ráadásul, bár a kor szellemének megfelelően (Békeffi István és Kellér Dezső átiratában) a primadonna és a bonviván szerepköre kissé háttérbe szorult, a főpincér és Edwin édesanyja, a korábbi „csárdáskirálynő” szerepe pedig jelentősen bővült, a darab sikere nem csak a kiemelkedő színészegyéniségeknek volt köszönhető 1954-ben. – Az operettszínházi változat több mint 1600 előadást élt meg, és a zene, valamint a művészek népszerűsége mellett ebben az akkor máshol nem hallható kispolgári vicceknek, valamint az áthallásos szövegrészleteknek („Lesz még lágy kenyér…”) is szerepe volt – tette hozzá a rendező.

Ugyanakkor szerinte, bár Mohácsi János nagy port felvert kaposvári Csárdáskirálynője zseniális előadás és nagyon hasznos színházi esemény volt, mely rengeteget elmondott az akkori magyar viszonyokról, ám az vállaltan egy átirat volt. – Az operetteknek azonban általában, legalábbis ahol a plakátokon nem szerepel nagy betűmérettel feltüntetve, hogy ez a rendező átdolgozása (márpedig ilyen plakátok manapság már nem készülnek), nem róla, hanem elsősorban a zenéről és a színészekről kell szólnia. Egy szöveghű Csárdáskirálynő ma már nem tud borzolni vagy meghökkenteni. A zene elhanyagolhatatlan: ha a zene nem történik meg, nem történik meg semmi sem – fejtette ki Szinetár Miklós.

Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház művészeti vezetője és a színházban jelenleg is futó változat rendezője szerint azonban, bár az ötvenes évek Csárdáskirálynő-átirata dicsőséget és sikert hozott az operettnek (ráadásul akkor tényleg kuriózumnak számított, hisz sehol máshol nem láthatott a közönség pezsgőt és arisztokratákat), ez annak a szemléletnek tudható be, hogy egyre többen tekintették az operettet elöregedő, nosztalgikus műfajnak. – Kellérék jelentős mértékben átdolgozták a cselekményt, azonban Gábor Andor, az eredeti német változattól eltérő módon „rózsámat” és „babámat” emlegető, magyarkodó dalszövegéhez egyáltalán nem nyúltak hozzá, így összességében a nyolcvanas évekre a darab és az operett esztétikai értelemben elaggott. Ez azért nagy hiba, hiszen mindeközben az operettek mondanivalója az, hogy a fennálló, rögzített viszonyokat szét kell és lehet rúgni, és ez ma is épp olyan aktuális, mint a görög drámák erkölcsi kérdései – véli KERO.

– Magyarországon csak a 80-as években kezdődött el az operettjátszás új szemlélete: az, hogy az operett maga is színház, és nem csupán nosztalgiázásra és a letűnt polgári társadalom kifigurázására való, hanem arra, hogy ma is aktuális emberi problémákról beszéljen. Ilyen volt a Margitszigeten Garas Dezső 1985-ös rendezése, Törőcsik Marival és Bessenyei Ferenccel a főszerepben, és ilyen volt az 1993-as Mohácsi-féle kaposvári, valamint a 2005-ös Alföldi Róbert rendezte, a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott változat is. A saját rendezéseimben is mindig erre törekszem, hiszen az operettek remek anyagok, melyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy izgalmas színházi kérdéseket feszegessünk bennük – összegezte Kerényi Miklós Gábor.

A már eddig is többször említett 1993-as kaposvári előadásra több szakmabeli is mondta már, hogy az nem a Csárdáskirálynő (függetlenül attól, hogy jónak vagy kevésbé sikerültnek tartják azt az átdolgozást), ám Mohácsi János szerint ennyi erővel a Kellér-féle 1954-es átirat sem az, és mindenkinek kizárólag az 1916-os, mára már jórészt feledésbe merült változatot kellene színre vinnie. – Az általam rendezett Csárdáskirálynők (Mohácsi János Székesfehérváron is színpadra állította a művet 2011-ben – a szerk.) leginkább abban különböztek sok másik változattól, hogy komolyan vettük a darabban vázolt végletes emberi sorsokat és szituációkat, és kikacsintások nélkül játszottuk el azokat. Meggyőződésem szerint a Csárdáskirálynő is (ahogy minden operett) alapvetően színházi mű, ezért ugyanolyan komolyan kell venni és játszani, mint mondjuk a Három nővért – mondta Mohácsi János.

           Az 1993-as kaposvári előadás egyik jelenete

Bár azóta egy sikeres Mágnás Miska-rendezés is fűződik a nevéhez, Alföldi Róbert 2005-ben élete első operettrendezéseként veselkedett neki A Csárdáskirálynőnek. Elmondása szerint nagyon foglalkoztatta, hogy miként lehet a műfaj elvárt sablonjainak megtartásával, de mélyebb elemzéssel valódi drámát létrehozni az egyébként szerinte nagyon bonyolult és igazán emberi és fájdalmas viszonyrendszerekből - mindezt úgy, hogy egy este alatt négyezer emberhez jusson el az előadás. – A Csárdáskirálynőben, melynek története egy lokálban veszi kezdetét, és már csak ezért is izgatóbb lehet a legtöbb operettnél, egy könnyűvérű nőcske segítségével lepleződnek le a „nagyok”. Íme, ilyen a magyar virtus, mely ráadásul egy nőben található meg! – fejtette ki Alföldi, hogy a zene mellett miért lehet érdekes a darab.

Az előadására ráfogott – többek által pejoratívan értett – „modern” jelzőt nem tudja értelmezni. Ma Magyarországon még ott tartunk, hogy amennyiben valami, bármi, akár csak egy kicsit is elmozdul a hagyományos és megszokott előadásmódtól – vagy épp a manapság hivatalosan elvárt szép színházi mederből – arra már rásütik azt a „bélyeget”, hogy modern. És ez különösen igaz az operett esetében, melynek kapcsán nagyon kevés is elég ahhoz, hogy egy-egy rendezés megkapja ezt a jelzőt – tette hozzá Alföldi Róbert.

Amellett, hogy a rendezői nézőpontok nyilvánvalóan sok tekintetben különböznek, azt a következtetést azért minden bizonnyal levonhatjuk az alkotókkal folytatott beszélgetésekből, hogy a darab örökérvényű zenei világa mellett a Csárdáskirálynőben felrajzolt sorsok és az ezekből következő történetszálak nem csupán múzeumszerű színházcsinálásra alkalmasak. Ezek a megközelítések a „Jajj, cica…” refrénjekor szóló ütemes tapsnak sem mondanak ellent, ám már csak az operett tömegszínházi jellegéből adódóan sem könnyű rendezői feladat megtalálni az egyensúlyt a rentábilisság és a szakmai siker, avagy a nézői elvárások és az alkotói szabadság között.

Lehoczky Zsuzsa és Bodrogi Gyula a gálán (fotó: Schumy Csaba)

A százéves születésnap estéjén a Budapesti Operettszínház adott nagyszabású gálát a Csárdáskirálynő tiszteletére. A KERO rendezésében készült, a színházban jelenlegi is futó előadás alapjaira és díszleteire épülő látványos és változatos műsor egyszerre működött kronologikus tablóként és lendületes kavalkádként – miközben a Csárdáskirálynő jelenlegi szólistái, Fischl Mónika, Dolhai Attila, Dancs Annamária, Kerényi Miklós Máté, Földes Tamás, Faragó András, Kállay Bori, Marik Péter, Dézsy Szabó Gábor és Bálint Ádám mellett felvonultatta az utóbbi évtizedek előadásainak számos ikonikus művészét is. Az est során színpadra lépett - a teljesség igénye nélkül - Bodrogi Gyula, Frankó Tünde, Hámori Ildikó, Harsányi Frigyes, Homonnay Zsolt, Kalocsai Zsuzsa, Lehoczky Zsuzsa, Mikó István, Molnár Piroska, Nyári Zoltán, Sáfár Mónika, Zsadon Andrea is.

A régmúltat, közelmúltat, jelent és közeljövőt vegyítő fellépők névsora mellett hallhattunk színpadi visszaemlékező interjúkat Kerényi Miklós Gáborral, Molnár Piroskával és Szinetár Miklóssal, valamint filmrészleteket is láthattunk (melyek felölelték az 1915-ös bemutatót követő időket, az ötvenes-hatvanas éveket, valamint a közelmúlt változatos rendezéseit is). A gála epizódjai a nosztalgiázás mellett méltó keretet és színvonalat adtak a mának is (sőt, elsősorban a mának) szóló ünnepségnek. Mindezek alighanem mindennél ékesebben bizonyítják, hogy a Csárdáskirálynő nem csupán örök, de olyan sokoldalú zenés színházi alapanyag, amellyel mindenképp lehet, talán kell, de egészen biztosan érdemes foglalkozni.