„Gond nélkül bohóckodni, minden ökörséget kipróbálni, különben nem engedi szabadjára a fantáziáját az ember.”

Farkas Dénes 2010-ben végzett a Színház – és Filmművészeti Egyetemen, azóta a Nemzeti Színházban játszik. Volt már Puck, Trepljov, Bernardo, vagy épp a Körhinta Farkas Sándora. Most éppen saját magát rendezi – önálló estje apropóján beszélgettünk vele.

Édesapád, Osztojkán-Farkas Béla írásaiból állítod össze első önálló estedet. Hogy jött ez az ötlet, hogy egy ennyire személyes témát dolgozz fel?

Édesapám szerintem végtelenül tehetséges író, költő, ember volt. Sajnos már nincsen közöttünk, viszont rengeteg anyagot hagyott ránk: verseket, elbeszéléseket, van egy regénye és egy színpadi műve is. Régóta szerettem volna önálló estet, ez egy olyan helyzet, amit nagyon szeret egy színész: nagy kihívás, hisz például iszonyú sok szöveget kell megtanulni és színpadi előadássá varázsolni, fogyaszthatóvá és befogadhatóvá tenni. Negyedikesek voltunk az egyetemen, amikor az osztályfőnököm, Gálffi László megkérdezte, hogy mi lesz a szakdolgozat témám, mire én azt mondtam, hogy még nem tudom. Azt tanácsolta, hogy arról írjam, hogy felkészülök az önálló estemre: a felkészülési folyamatról, a szerkesztésről, a koncepcióról. Végül erről írtam a szakdolgozatom. Teltek az évek, sok meló volt, és nem nagyon volt időm arra, hogy meg is csináljam. Idén viszont úgy alakult, hogy lett egy félévem, amikor nem próbáltam semmit, csak futó darabjaim voltak, így elkezdtem a versekkel foglalkozni. Döbbenetes élmény, hogy az édesapám gondolatai mennyire hasonlóak az enyémhez. A címe végül Hazát és szerelmet keresek lett, ez egy sor édesapám egyik verséből, ami nagyon megtetszett, mert a lényeget nagyon jól összefoglalja.

Hazát és szerelmet keresek (próbafotó) - Farkas Dénes (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Miben más ez, mint egy egyszerű vers-est?

Amire készülök, az nem valamilyen avíttas búgás egy szomorkás arcú csellista lány mellett, hanem hitem szerint játékos élőbeszéd. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem azt látja majd a közönség, hogy csupán kiállok, és egymás után elkezdem szavalni a verseket, hanem szituációba hozom őket. Nem titok, hogy egy romkocsmában fog játszódni – engem azért érdekelt ez a tér, mert a romkocsmákban eltöltött dorbézolások során rengeteg tartalmas, mélynek hitt pillanat van, amik utólag erősen kérdésessé válnak. Az foglalkoztatott, hogy akkor érdemes-e ezzel leállni és felnőni; a korosztályomat foglalkoztató kérdésekről akartam beszélni, édesapám versei is többek között ilyesmivel foglalkoznak: dorbézolás, csajozás, tele életigenléssel, közben egy folyamatos keresgélés; csak úgy, mint a mai romkocsmákban, amik tele vannak önmagukat kereső fiatalemberekkel.

Milyen élmény volt rendezni?

A rendezés teljesen más típusú felelősséget igényel, én meg nagyon szeretek szervezni, problémákat megoldani. Annak van egy varázsa, amikor az ember éjszaka ül a laptopja fölött, és összerakja a szövegeket, vagy arra ébred, hogy megálmodott egy érdekes képet, amit másnap fel tud használni. Így hát nem is kértem magamnak rendezőt az előadáshoz, én vállaltam a feladatot, bár többen is segítettek. Ez a szervezőmunka egyfajta felnőtté válási folyamat is volt egyben: eldöntöttem, nem fogok izgulni, és mindig csak egy nappal előre tervezek.

Hazát és szerelmet keresek (próbafotó) - Farkas Dénes (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

És működik? Nem izgulsz?

Dehogynem (nevet). Egy színészben benne van ez a „bemutatófélelem”: a próbafolyamat alatt folyamatosan őrlődik, retteg, a premier után tudja csak elengedni magát egy időre. Amikor úgy alakul, hogy egyedül vagyok este, mert nincs otthon a barátnőm, gyakran elfog a rettegés, de igyekszem uralkodni magamon.

Családi háttereddel aligha szorul magyarázatra, hogy miért foglalkoztat a művészet – de miért pont a színészet irányába indultál el?

Ha egy fiatalember színházat akar csinálni, az első lépcső szerintem a színészként való létezés: hogy például meg kell tanulni, hogyan kell szöveget mondani, hogy abban hol vannak a hangsúlyok, hogy helyezd el magad a térben, a koncentráció és még sorolhatnám. A Tapasztalat és az olvasottság még nem elég; kit rendeztem volna én tizennyolc évesen? A döntésnek praktikus oka is volt: édesanyámnak gyönyörű hangja van, ezt az adottságot örököltem tőle, gyerekkoromban sokat szavaltam, így az előadói szerepkör kezdett foglalkoztatni.

A színészi létezés viszont talán kicsit önző és szűklátókörű. Ahhoz, hogy az ember kreatívan és hatékonyan tudjon dolgozni, voltaképpen le kell butítania magát. Ha bemész egy próbára, minden mást ki kell zárni, különben nem fogsz tudni dolgozni: ki kell törölni mindent, nyitottnak kell lenni mások felé és megcsinálni, amit a rendező mond. Egy rendező sok mindenért tartozik felelősséggel, hogy ez az összművészeti puzzle elkészüljön, ez engem nagyon érdekel. És persze látni szeretném, hogy amit elképzelek, az a színpadon is működik-e. De azért rendezőnek természetesen nem mondanám még magamat! Magamat rendeztem.

Nem érzed azt, hogy rendezőként egy ilyen nagy színháznál kevésbé lesz lehetőséged kibontakozni, mint mondjuk egy független társulatban lenne?

Nem, legfeljebb abból a szempontból érzem magamat korlátozva, hogyha sokat játszik az ember, akkor nem jut energiája ilyesmire. Most nem játszom annyit, mint Alföldi Róbert utolsó két évada alatt, amikor egy hónapban harminckettő előadásom volt (tizenhat kisebb-nagyobb szerepem volt, én játszottam akkor a legtöbbet). Nekem úgy tűnik, Vidnyánszky Attila nyitott a kezdeményezéseinkre: egy hónapja volt igazgató a színházban, amikor először mondtam neki, hogy önálló estet szeretnék csinálni apám verseiből – részben talán emiatt nyitotta meg a Bajor Gizi Szalont, ahol most Udvaros Dorottyának, Bodrogi Gyulának, Szűcs Nellinek van például estje, tehát úgy tűnik, a színészeknek abszolút volt erre igénye. A függetlenek meg amúgy nagyon érdekelnek, ám nem nagyon ismerem őket – csak a romkocsmákból. (nevet)

Bár ez még titok, de jövőre, ez után az est után mindenképpen szeretnék lépéseket tenni, akár főiskolások irányába is, hogy rendezőként létrehozhassak egy előadást. Két éven át tanítottam a Vörösmarty Gimnáziumban: harminchat ember volt egy osztályban, ez elég jó tapasztalat volt rendezői szempontból.

Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból - Farkas Dénes, Stohl András (fotó: Gordon Eszter)

Hárman kerültetek a Nemzeti Színházba az osztályodból még az Alföldi-éra elején: Szatory Dávid, Fehér Tibor és te. Veletek egy időben érkezett Mátyássy Bence és Szabó-Kimmel Tamás is. Nincs nagy korkülönbség köztetek, megjelenésre is eléggé hasonlítotok – potenciális szerepeitek között értelemszerűen nagy átfedés van. Mekkora versengés volt köztetek?

Egyáltalán nem volt versengés, és ezt nagyon köszönöm Alföldi Róbertnek, aki figyelt arra, hogy egyrészt mindenki le legyen terhelve, másrészt mindenkinek legyen egy nagy színészi feladata: Szabó-Kimmel játszotta  Hamletet, Fehér Tibi volt Bánk bán, én meg Trepljov a Sirályban – így mindenki kapott egy, a színészi fejlődését biztosító főszerepet. És remek csapat volt akkor itt, az idősebbek, Stohl András, László Zsolt, Hevér Gábor sokat segítettek – Stohl András például kifejezetten sokat foglalkozott azzal, hogy mi boldogak és felszabadultak legyünk.

Milyen volt a hangulat, amikor ide kerültetek?

Robi első évében, az Oresztészben már itt voltunk. Ijesztő volt eleinte: olyan az épület, mint egy szálloda. Éreztük, hogy már felelősségünk van, itt nem lehet ráfirkálni a tükörre filccel, meg ilyesmi – mint az Ódryn. Maga az alkotófolyamat szerintem akkor jó, ha nagyon szabadon zajlik: ha gond nélkül lehet bohóckodni, minden ökörséget kipróbálni, különben nem engedi szabadjára a fantáziáját az ember. Ilyen szempontból semmi gond nem volt, őszintén tudtunk dolgozni, a próbák nem voltak olyan nyomasztóak, mint az épület.

Körhinta - Szűcs Nelli, Cserhalmi György, Farkas Dénes (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ez azért érdekes, mert rengeteget dolgoztál együtt Alföldivel. Róla az a hír járja, hogy nagyon keményen fogja a színészeket, azt kell csinálni, amit mond. Ez nem korlátozott?

Bár a főiskolán dolgoztam együtt Gálffival, Marton Lászlóval, Zsámbéki Gáborral, Forgács Péterrel, igazán komoly munkát először Alföldivel csináltam: ő volt nekem „az első”, így nem volt kihez viszonyítanom. Robitól tanultam az alapokat, nem tudtam, hogy máshogy is lehet. Persze, nagyon kemény volt, főleg velünk, fiatalokkal: volt ott ordibálás, aztán görcsölés. Fegyelem volt. Mindez persze a közös ügyért: hogy jó legyen, amit csinálunk. Viszont ha véget ért a próba, együtt kávéztunk, ebédeltünk, röhögtünk és magánéletről dumáltunk. De ha munka volt, akkor munka volt, ezt a hozzáállást Robitól tanultam.

Milyen munkáid lesznek a közeljövőben?

Ebben az évadban az önálló estemen kívül még két új, nagyon izgalmas bemutatóm lesz: a Hatos számú kórterem alapján készülő ’6’, Sardar Tagirovsky rendezi, nagyon tehetséges fiú. Emellett Christian leszek a Cyrano de Bergerac-ban, David Doiashvili rendezésében, akit nagyon szeretek, nagyon élveztem vele a munkát a Szentivánéji álomban.

Szentivánéji álom - Farkas Dénes (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A még jelenleg is futó Szentivánéji álom elég érdekes adaptáció lett. Doiashvili koncepcióval érkezett, vagy szabad kezet kaptatok?

Már harmadjára rendezte meg a darabot, így kiforrott koncepcióval érkezett, de a saját szerepünk kialakításában szabad kezet kaptunk. Elmondta, hogy mit gondol az előadásról és a karakterekről, aztán engedte, hogy szabadon gondolkodjunk, és kitaláljunk bármilyen őrült ötletet. Mindez persze már másfél éve történt, most már sok mindent másképp csinálnék a szerepemmel, ennyi idő sokat számít szakmailag, az akkori ötleteimből többet kiforratlannak érzek. A legutóbbi előadáson például, pont emiatt, csomó mindent máshogy játszottam.

Megtaláltad a helyedet Vidnyánszky színházában? Vagy megtalálták a helyedet?

Annyira lefoglal ez a munka most, hogy úgy érzem, igen. Csinálom az estemet, elégedett vagyok. Mások szokták néha mondani, hogy lobbanékonyabban próbálok, játszom, és a szereposztásnál gyakran osztják rám a rosszfiúkat. Jó feladatok ezek.