Puskás Tamás rendezésében minden a helyén van, és amit vállal, teljesíti is.

Shakespeare sokat játszott vígjátéka, a Sok hűhó semmiért nem tartozik éppen a nagy mélységeket feltáró drámák közé, habár felhőtlenül szórakoztató komédiáról sem beszélhetünk, hiszen a fattyú testvér ármánykodása akár tragédiába is fordíthatná az ártatlan szerelmesek történetét. Persze az ármányra fény derül, győz a szerelem, összenő, ami összetartozik, és minden jó, ha jó a vége.

Pokorny Lia, Papp János (fotó: Horváth Judit)

A darab középpontjában álló két szerelmi történet fordított utat jár be: Claudio és Hero első látásra egymásba szeretnek, és már majdnem a boldog beteljesülésnek örvendhetnek, amikor a gonosz János gróf csúnyán keresztülhúzza számításaikat. Benedek és Beatrice viszont egymás örökös zrikálásában lelik örömüket, mígnem a herceg, a kormányzó, a két szerelmes és Ursula jóindulatú ármánykodása felismerteti velük, hogy az egymást nem kímélő ugratás valójában a kölcsönös szimpátia és a megrögzött csakazértsem közötti ellentét sajátos feloldása bennük. Hiszen amint mindkettejüknek egy kis hazugság révén fülébe jut, hogy a másik szereti, rögtön utat engednek a hajthatatlan makacsságuk által gúzsba kötött érzelmeiknek.

A fő sztori természetesen Benedek és Beatrice egymásra találásának kacskaringós és humoros története, még ha az előadás második felében Claudio és Hero megpróbáltatásai kerülnek is inkább fókuszba. A megrögzöttnek tűnő agglegény és aggleány egymást ugratásának jelenetei ugyanolyan humorosak, mint a Don Pedro hercegék által szervezett kihallgatási jelenetek; nehezebb falat viszont a már egymásra talált szerelmeseket eljátszani, habár azon a ponton kettejük története szinte mellékessé válik. A Sok hűhó semmiért mint előadás nem működőképes egy jó Beatrice és egy jó Benedek nélkül; szerencsére Pokorny Lia és Schmied Zoltán megfelelő választásnak bizonyult a két szerepre. Előbbit már csak alkata is predesztinálja Beatricének, és Pokorny Lia nagyszerű komikaként végig is pörgi az előadást. Jó partnerére talál Schmied Zoltánban, aki különösen a hallgatózásos jelenetben csillogtatja komikusi képességeit.  

Pokorny Lia (fotó: Horváth Judit)

Beatrice és Benedek szópárbajainál még humorosabbak Lasponya szószörnyei, amelyek Szászi Móni ötletességét dicsérik: társulatának, a L’art pour l’artnak védjegyét jelentő, kissé pihent szóviccek Magyar Attila nagyszerű komikusi játékában kiválóan működnek, az előadás fő humorfaktorát biztosítják. A jogi nyelvezet zűrzavarában tévelygő, kissé ostoba Lasponya dirigálja a Messina békéjét biztosítani hivatott, nálánál valamivel „komponensebb” őrgárdát, melyet a szemérmetlen nevű Faszál György (Sáfár Kovács Zsolt) vezet. Lasponya mellett intelligenciahányadosban is hű társ a kedvesen idióta Furkó szomszéd Cserna Antal találó megformálásában.

A vígjáték egy ponton sötétebb színeket ölt: Don Pedro herceg (Simon Kornél) féltestvére, az ármánykodó János gróf mindenáron tönkre akarja tenni Claudio (Rada Bálint) és Hero (Ágoston Katalin) boldogságát, ami majdnem sikerül is neki. A fattyú testvér öncélú gonoszságának motívuma sem egyedülálló Shakespeare-nél: a Lear király Edmundja hasonló karakter, csak ott tragédiáról lévén szó, messzebb is jut ördögi terveiben. Vári-Kovács Péter János grófja mellett Szívós Győző Konrádja valamivel karakteresebbnek gonosznak tűnik, még ha ő az anyagi haszonért teszi is a rosszat, nem a rosszért magáért. A sötét tónusú jelenetekben a pozitív szerepeket játszó színészek is árnyaltabb játékra kapnak alkalmat, amit leginkább Papp János tud kihasználni, aki jól jeleníti meg a szégyenében a lányát majdnem kitagadó, kétségeiben gyötrődő, ám végül a lánya igazát elismerő apát.

Schmied Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Horesnyi Balázs giccsgyanús díszlete túltengő növényi burjánzásba öltözteti a színpadot, ami a kevésbé édesszájúaknak kissé megfeküdheti a gyomrát, de a megtervezett kihallgatások jeleneteiben elnyeri a maga funkcióját. Rátkai Erzsi jelmezeivel a Royal Shakespeare Company-féle hagyományőrzést kissé bátortalanul keveri modernebb színekkel, olykor kicsit szájbarágósan jelezve a szereplők morális palettán elfoglalt helyét (például János herceg fekete katonai uniformisban tetszeleg a többi tiszt fehér egyenruhájával szemben, cinkostársai meg kvázi gerillaharcos szerelésben feszítenek).

Puskás Tamás rendezésében minden a helyén van: jól látszik a bejáratott vígjátéki gépezet működése, amely nem is bicsaklik meg, de emlékezetes hűha-élményekben sem részesíti a nézőt. Amit vállal, teljesíti is, és néha ez is elég egy kellemes színházi élményhez.