December 20-án debütált a Vígszínház közönsége előtt az Istenítélet (Salemi boszorkányok) című előadás.

A  darab egyik kulcsfiguráját, Parris tiszteletest alakító Hegedűs D. Géza a próbák hangulatáról, az előkészületekről és a színmű örök aktualitásáról is nyilatkozott az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesületnek (EJI).

Az Istenítélet Miller tolla nyomán feleleveníti Salem közösségének legmegrendítőbb korszakát. Mi a darab kiindulópontja?

Néhány fiatal salemi lány egy bódult, kamaszkíváncsiságtól ittas éjszakán halottidézésre tesz kísérletet. Mindez kitudódik, a hír futótűzként terjed szét a falucskában, és alapjaiban rengeti meg az addig nyugodt kis közösség mindennapjait. Ádáz, kíméletlen, teljesen elvakult harc kezdődik a boszorkányság ellen. Ezzel az előadással a 100 éve született amerikai drámaíróra, Arthur Millerre emlékezik a Vígszínház. A színművet Mohácsi János rendezte. A szereposztás igen impozáns, hogy néhány nevet említsek a darabban játszó színészek közül: Igó Éva, Kútvölgyi Erzsébet, Lukács Sándor, Stohl András és még hosszan folytathatnám a sort.

Istenítélet (próbafotó) - Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mi a darab legfőbb üzenete, mondanivalója?

Az Istenítélet a boszorkánypereken túl az előítéletekről szól és arról, hogy annak végletes formája miként juttat el egy közösséget az önfelszámoláshoz. A műben szinte anatómiai pontossággal körvonalazódik, hogyan simulnak bele az egyes emberek önös érdekei a politikai, illetve egyházi bűnbakkeresésbe, és miként válnak önjáróvá, a rögeszmét mindenáron kiszolgáló mechanizmussá a törvénytelen és törvényes eljárások. Minden szereplő a saját természete, neveltetése, morális érettsége szerint dönt és vesz részt az események alakulásában. Fontos üzenet, hogy válsághelyzetben mutatkozik meg az ember igazi léptéke, és hogy csak megfelelő értékrendet képviselve kezdhető új korszak egy ilyen bukás után.

Az események alakulásában milyen szerepe, felelőssége van az Ön karakterének?

Parris tiszteletes tulajdonképpen a történések egyik fő indikátora. Az ominózus éjszakának az ő lánya, illetve unokahúga is részese volt. Éppen ezért a tiszteletes félelemből, gyávaságból, önvédelemből, önigazolásból elindít egy lavinát, ami végül a közösség számára végzetessé válik. A darab vége felé hangzik el az egyik szereplőtől: „És úgy érzem, fúj Isten jeges, hideg szele”. A következmény, a bukás és pusztulás tulajdonképpen Isten ítélete.

Miközben készülnek az új bemutatóra, búcsúznak egy másik darabtól, a Julius Ceasar kikerült a repertoárból.

Minden előadásnak előbb vagy utóbb – műfajától, jellegétől függően – ez a sorsa. A magam részéről nem vagyok elégedetlen, a darabot hozzávetőlegesen 40 000 ember látta, ami igen szép szám véleményem szerint. A jó színháznak észre kell vennie, hogy mikor huny ki a közönség érdeklődése egy darabbal kapcsolatban, és mi iránt van igény.

           Julius Caesar (fotó: Toldy Miklós)

A Vígszínház ebben különösen élen jár. Minden évadban széles műsorkínálattal várja a közönséget.

A Vígszínházban 1100, a Pesti Színházban 550 nézőnek igyekszünk minden este maradandó élményt adni. Hitvallásunk, hogy a színháznak nem csak fizikai, hanem szellemi értelemben is szélesre kell tárnia kapuit a közönség előtt. Olyan kínálatot próbálunk kialakítani, amelyből mindenki talál ízlésének, igényének való darabot. Előadásaink között találhatóak könnyedebb, szórakoztató, vagy éppen mai problémákat taglaló kortárs művek. Az utóbbiak sorába tartozik például a Földrengés Londonban című mű, amit április elején tervezünk műsorra tűzni. Ebben a darabban szintén fontos szerep vár rám. Valljuk ugyanakkor azt is, hogy a klasszikus szerzők – mint például Shakespeare, Csehov, Brecht, Bulgakov – műveit is időről időre meg kell mutatnunk a közönségnek.

Tapasztalata szerint mekkora a színház iránti igény napjainkban?

Pár hete olvastam egy statisztikai igénnyel készített összefoglalót, amely a tavalyi színházi látogatottsági adatokat taglalta. Ebből kiderült, 2014-ben 5 millióan voltak színházban, ebből 350 000 nézőt a Vígszínház tudhat magáénak. Ez igen szép szám, jól mutatja, hogy van igény a színház iránt. Különösen úgy, hogy napjainkban nemcsak gazdasági, hanem kulturális szempontból is szegénység van. Pedig a megoldás egyszerű is lehetne, a színházat, de tovább megyek, a művészeteket az emberek mindennapi életének részévé kéne tenni. Meggyőződésem, hogy sok negatív társadalmi jelenségre (agresszió, depresszió, öngyilkosság) is gyógyír lehetne, afféle társadalom-terápia. Az emberek kiszakadnának a mindennapok monotonitásából, egy időre távolabb kerülnének saját problémáiktól. Feloldódnának, kikapcsolódnának, új lendülettel és lelkülettel térnének vissza a hétköznapokba.

            Koldusopera (fotó: Toldy Miklós)

Hogyan lehetne mindezt a gyakorlatban is megvalósítani?

Szakpolitikai, szakmai, társadalmi párbeszéddel, összefogással. Kézenfekvő megoldásokat is érdemes lenne megfontolni, például egy olyan kulturális tévécsatorna indítását, amely színházi közvetítéseket, koncerteket, kiállítás-megnyitókat, igényes tévéjátékokat sugározna, alternatívát nyújtva ezzel a nézők számára. Ilyen kezdeményezéshez én bármikor jó szívvel és örömmel csatlakoznék, mert hiszem, hogy a művészet, a kultúra segít teljes értékű életet élni.

Forrás: Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület