„Nem vagyok egy bohóctípus.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland prózai színész osztályában idén végző hallgatókat. Interjúink keddenként jelennek meg. Elsőként Prohászka Fannival beszélgettünk, aki Miskolcon tölti a szakmai gyakorlatát, és már komolyabb drámai szerepeket is eljátszhatott. 

Vágjunk mindjárt a közepébe! Ritkán adatik meg egy színművészetisnek, hogy már az egyetemi évek alatt egy monodrámában mutathassa meg magát. Te megkaptad ezt a lehetőséget Szilágyi Bálinttól, és élni is tudtál vele: az Alszanak a halak? egyértelmű siker. Hogy látod ezt belülről?

Nagyon nagy falat, valóban, hálás vagyok érte, örültem a feladatnak, de érzem, hogy nagy felelősség is. Ehhez komolyan meg kell dolgozni az embernek magát. Szilágyi Bálinttal korábban már volt egy közös munkánk, egy felolvasószínházi előadás a Trafóban. Utána kérdezte meg tőlem, hogy lenne-e kedvem ehhez a monodrámához. Azt is mondta, hogy a téma nagyon súlyos, egy tízéves kislány beszéli el benne a kisöccse betegségét és halálát. Ez az előadás fel tud emelni és a földbe is tud döngölni, attól függően, hogy aznap milyen kört futott. Tényleg iszonyú nagy munka volt, és még most is az, mert folyamatosan dolgozunk rajta.

Fotó: Éder Vera / Színház- és Filmművészeti Egyetem

Jó esetben az embernek 21-22 évesen még nem kell szembesülnie azzal, hogy meghal valaki a családjából vagy a közvetlen környezetéből. Remélhetőleg neked is máshonnan kellett kapaszkodót keresned a szerephez.

Sokat beszélgettünk erről Bálinttal és a mi kis csapatunk másik két tagjával, Molnár Anna látványtervezővel és Antal-Bacsó Borbála rendezőasszisztenssel, hogy mit tudok ehhez a szerephez kapcsolni, mert ha ez nincs meg, tényleg nem ér az egész egy gatyafingot sem. Szerencsére nincs ennyire erős közvetlen élményem, de sokféle módon veszíthetünk még el embereket. Ezek közül a veszteségek közül választottam egy akkoriban nagyon élesen bennem lévőt, és ezt próbáltam behelyettesíteni a próbafolyamat alatt.

A másik fontos feladatod, amit a miskolci színházban játszol, a Pillantás a hídról Catherine-je. Mit gondolsz: az alkatodból adódik, hogy ezek a drámai szerepek találnak meg?

Valószínűleg. Nem vagyok egy bohóctípus, az biztos

Azt olvastuk, hogy Kisvakondként kezdted a színjátszást az óvodában, aztán gyerekszínész is voltál.

Igen, azt hiszem, ez volt a legmeghatározóbb dolog, ami miatt ez a pálya érdekelni kezdett: Csáki Csilla gyerekszínjátszó csoportja, ahol felnőtt színészként ott volt még Elek Feri, majd később Szanitter Dávid is. Többünk sorsát megpecsételte, hogy ott játszhattunk: Geréb Zsófi és Sodró Eliza is onnan indultak neki a színházi pályának.

Aztán jött a Vörösmarty Gimnázium drámatagozata, majd az egyetem. Kívülről úgy tűnik, nagyon egyenes utad volt.

Igen, és csak mostanában gondolkodtam el azon, hogy talán hátránya is van annak, hogy kitérők és hurkok nélkül jutottam el idáig. Ahogy az osztálytársaim többségét, engem is elsőre felvettek. A tanáraink többször mondták, hogy nem becsüljük meg eléggé a helyzetünket, és lehet, hogyha többedszerre kerülünk be, javunkra vált volna az is, amit addig látunk, tapasztalunk.

           Alszanak a halak?

A tavaly végzettek közül többen elmondták, hogy volt náluk egy töréspont, valamikor harmadévben, amikor elbizonytalanodtak önmagukban és abban, hogy jó helyen vannak-e ezen az egyetemen. Nálad volt ilyen?

Nekem az volt a nehéz, amikor negyedévben kezdtünk elszakadni az egyetemtől. Amikor megtapasztalja az ember, hogy mit jelent a valóságban színésznek lenni. Addig a nonstop kiképzés tette ki az életünket, és aztán jött egy légüres tér. Amikor még nem alakul ki az, ami lesz, de már az sincs, ami volt. Persze, sok jó is van ebben, hogy most folyamatosan mozgok, hogy három helyen lakom: otthon , a kollégiumban és Miskolcon. Ez az év most nekem erről szól. Izgalmas, de a szabadságélmény mellett ott van benne a gyökértelenség is.

Hogy látod, mennyire erős az osztályközösségetek?

A tanáraink többször mondták, hogy jobban együtt kellene működnünk, sokszor számon kérték rajtunk a munkamorált. Lehet, hogy ez a lazaság abból is fakadt, amit már mondtam, hogy gyerekfejjel kerültünk be az egyetemre. Nagyon örültem, hogy a gimnáziumból Kókai Tündével és Feczesin Kristóffal együtt vettek föl minket, ők nagyon jó barátaim, lassan 9 éve folyamatosan részei az életemnek.

Mit gondolsz: a ti osztályotok mennyire marad meg az egyetem után közösségként? Dolgoztok esetleg majd közösen – ahogy ez több, már végzett osztálynál megtörtént?

Ilyen szintű összetartozás szerintem nem marad köztünk, de tartani fogjuk a kapcsolatot, és örülni fogunk, ha összekerülünk valakivel egy munka során. Vannak törekvések is a további közös munkára, Tündével és Kristóffal és egy bábrendező hallgatóval, Lázár Helgával tavaly készítettünk egy Julie kisasszonyt a Szentkirályi kertben, amit idén is folytatni akarunk.

Meg tudnád fogalmazni, hogy mi az, amit az egyetemtől kaptál?

Ez egyelőre feldolgozás alatt van. Mintha nem öt, hanem tizenöt év telt volna el, olyan sűrű volt ez az időszak. Az egyik legfontosabb talán, amit megtanultunk, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel, ha egy munkába belevágunk. De a munkától függetlenül, az életünkkel kapcsolatban is. Bármennyire is életidegen volt ez az egyetemi lét, mégis csak felnőttünk, amíg ide jártunk. Még mindig abban az időszakban vagyunk, amikor rajzolgatja magát az ember, és felteszi magának a kérdéseket, hogy mire vágyik, milyennek látja magát. (A portréfotót Éder Vera készítette.)

Jutottál már valamire?

Arra, hogy sokfelé, sokféle munkában, műfajban ki szeretném magam próbálni. Azt gondolom, hogy ennél jobb dolog nem történhet velem. Az idei évad jól alakult, mert amellett, hogy játszom Miskolcon, lesz még két bemutatóm. Az Átriumban, a Csongor és Tünde - Szabó Borbála kifejezetten fiataloknak szánt - átiratában Tündét játszom, Budaörsön pedig majd Pinokkiót. Az előbbit Magács László rendezi, az utóbbit pedig Lukáts Andor, aki Miskolcon, a Pillantás a hídrólt is rendezte. Szép, nagy szerepek.

Maradjunk még egy kicsit az egyetemnél! Nektek nem a „nagy öregek” voltak az osztályvezető tanáraitok, hanem egy fiatalabb generáció. Első osztálya voltatok a Bagossy László-Pelsőczy Réka-Rába Roland hármasnak. Ki tudnál emelni valami fontosat, amit egyiküktől vagy másikuktól tanultál?

Sok-sok mozaikból áll ez össze. Voltak vesszőparipáik, olyan mondataik, amik beleégtek az emberbe, és amik mindig elő fognak jönni a munkák során, akár tudattalanul is. Hogy csak egy-két példát említsek: Rába Roland mindig azt mondta, hogy mániává kell válni annak, amit az ember csinál, Bagossytól megtanultuk például a “kontrapunkt” fogalmát, Pelsőczy Réka pedig anyatípus volt, akihez mindig fordulhattunk. Aztán az is tanulságos volt, amikor valaki egy teljesen más nézőpontból mutatta meg, hogy amit addig tanultunk, az nem biztos, hogy csak úgy lehet jó. Mundruczó Kornél például - egy munkabemutatónk volt vele, Sweet Haiti címmel - teljesen más szemléletet hozott be. Megint csak egy példa: ránk szólt, ha észrevette hogy direkt a nézőtér felé helyezkedünk, ami addig számunkra evidensnek tűnt. Nagyon izgalmas dolog volt teljesen szembemenni azzal, amit addig elvártak tőlünk. Vagy például nem volt híve annak, hogy valaki a személyiségétől nagyon távol álló szerepet játsszon, mert neki az volt a meglátása, hogy a legjobb, ha a valóságból építkezünk.  

Olvastunk egy beszélgetést veled és két osztálytársaddal a Nincstelenek kapcsán, amelyben elmondtad, hogy a Borbély Szilárd-regény világa, valósága első olvasásra távol állt tőled, aztán megszeretted, ahogy a többiek is. Aztán ez lett a legsikeresebb vizsgaelőadásotok.

Igazi közös ügy volt, jó, hogy megismerkedhettünk Máté Gáborral, és azóta is szeretjük játszani, ráadásul fájóan aktuálissá vált, hiszen éppen hogy elkezdtük próbálni, jött a hír Borbély Szilárd tragikus haláláról. Ettől még fontosabbá vált nekünk is és a nézőknek is – jönnek rá még most is.

Nincstelenek - Prohászka Fanni, Varga Lili (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Az Örkénybe kerültetek gyakorlatra. Te két darabban játszol ott.

Igen, a Viharban, és az Übü királyban, sajnos már nem sok lesz ezekből az előadásokból. Nagyon szerettem, hatalmas élmény volt többek között például Gálffi Lászlóval, Pogány Judittal együtt játszani.

Csuja Imrével egy Ady-estben is együtt játszottál.

Ő ajánlott Halmy Györgynek, és hát visszautasíthatatlan ajánlat volt, hogy Ady-verseket mondjak zenével és Imrével (nevet). Azonnal úgy voltam vele, hogy ebből semmi rossz nem sülhet ki. Van egy megrendítő élményem is ezzel kapcsolatban: a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében hajléktalanoknak adtuk elő ezt az estet. Ott minden szó valódi értelmet, durva jelentést kapott: sors, Isten…  

Ebben az évadban Miskolcra kerültél gyakorlatra. Milyennek látod a vidéki színészéletet?

Féltem a vidéki élettől, hiszen egész életemben Budapesten éltem, megszoktam az itteni létet. Még Kiss Csaba hívott, de mire odaértem, már Béres Attila volt az igazgató. A Pillantás a hídról nagyon jó próbafolyamat volt, izgalmas partnerekkel, Lukáts Andor pedig különleges ember és derűs, kíváncsi rendezőként ismertem meg. Sokat beszélgettünk esténként a büfében. Furcsa, érdekes élmény nekem ez a fajta vidéki színházi együttlét, folyamatosan, a nap huszonnégy órájában. Most úgy érzem, hogy szükségem van erre a jótékony izoláltságra, jobban lehet így összpontosítani. Az is igaz, hogy nehezen szakadok el a megszokott, budapesti életformámtól, a családomtól, a barátaimtól, de úgy érzem, jó dolgok fognak történni Miskolcon, Béres Attila vezetésével. Jó rendezők dolgoznak ott, akik nagyon motiváltak, és jó a társulat is.

Pillantás a hídról - Varga Zoltán, Ullmann Mónika, Prohászka Fanni (fotó: Gálos Mihály Samu)

Játszol az Egy csók és más semmiben is, amit Szőcs Artur rendezett.

Igen, Mancit, a gépírókisasszonyt. Más az alaptermészetem, de jó kipróbálni a zenés vígjátékot is. Néha abból sülnek ki a legjobb dolgok, amire az ember nem számít. Novák Eszter zenés mesterségóráin éreztem ezt. Nagyon szerettem és szükségem is volt ezekre a többi órához képest sokkal játékosabb, felszabadultabb foglalkozásokra.

Hosszabb távon is el tudnád képzelni magad Miskolcon?

Most komolyan el kell ezen gondolkodnom, mert kaptam ajánlatot a jövő évre, nagyon jó szerepekkel. A legoptimálisabb talán az lenne, ha jó feladatokat kaphatnék Miskolcon , és mellette elengednének egy-egy előadásra, hogy másban is kipróbálhassam magam. Nekem különben is kell, hogy sokat dolgozhassak, az egyetemi folyamatos leterheltség a legtöbbünkben mély nyomot hagy, hozzászokunk, ráadásul nem is mindig sikerül jól élni a szabadidőmmel.

Az egyetemen mennyire foglalkoztatok a jelenlegi kultúrpolitikai helyzettel? Mennyit érzékeltetek mindebből?

Érzékeltük, persze, a tanárok félszavaiból, a POSzT-on eltöltött néhány napból, a sajtóból. Nagyon nem jól van ez így, de nem tudom, lehetne-e máshogyan. Azt érzem, hogyha most rajtunk, a mi generációnkon múlna, tudnánk változtatni, enyhíteni a széthúzást, de mire erre lehetőségünk lenne, mire “Mi” leszünk az “Ők”, már nem biztos. Mindenki úgy indul, hogy teli van vágyakkal és ember akar maradni, aztán sokan leteszik valami mellett a voksukat, ahogy azt kell, de idővel ez rögeszmévé válik, és elvakulnak. Sokszor hallom kortársaimtól, hogy nem is igazán értik, mi itt a probléma valójában. Azt hiszem, hogy ezt akkor érheti meg az ember, ha idősebb lesz, a maga elképzeléseivel, hittel képvisel valamit, de nem bírja elviselni, ha mások mást gondolnak, és csak önmagát és a saját elképzelését akarja érvényesíteni.

A családod hogy viszonyul a színészi pályádhoz? Van ennek valamilyen hagyománya nálatok? Prohászka néven két híres festő is alkotott.

Inkább a püspökre szoktak rákérdezni, de nem tudunk híres rokonokról. Édesanyám gyógypedagógus, a szüleim első generációs értelmiségiek, a nagyszüleim vidékről költöztek Pestre, munkásemberek voltak, és mindig is szerették a régi filmeket, színészeket. Végigcsinálják velem az egészet, büszkék rám.

Van B-terved az életre a színészeten kívül?

Nincs. A színház, a színészet azért szerintem egy kiváltság, és kiskapu is, hogy kiléphessünk abból, ami van. És ez nem csak a színházzal foglalkozókra, hanem a színházat, filmeket szerető emberekre is igaz. Olyan ez, mint a könyv, vagy másoknak a drog, az alkohol. Számomra minden más fakónak, önmagáért valónak, értelmetlennek tűnt. Nekem a színház olyan, mint légszomj ellen egy nagy levegővétel.    

(Turbuly Lilla - Török Ákos)