"Kiderült, hogy hülyeség volt kételkednem magamban, itt én vagyok Liliomfi."
Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland prózai színész osztályában idén végző hallgatókat. Interjúink keddenként jelennek meg. Szabó Sebestyén Lászlóval beszélgettünk többek között arról, hogy ami a gyerekkori, családi színjátszástól a drámatagozatos gimnáziumon és a Színműn keresztül a Liliomfi címszerepéig annyira egyenesnek tűnik, az mennyire nem volt az.
Debrecenből kerültél Budapestre. Gyorsan megszoktad a várost, az itteni életet?
Nem. Egyáltalán nem. Amikor megtudtam, hogy felvettek, az egész nyaram azzal telt, hogy felkészüljek az elszakadásra a családomtól. Anyukámnak van egy amatőr színtársulata, a Kuckó Művésztanya, és abban tulajdonképpen az egész családommal együtt, kisgyermekkorom óta benne voltam. Nyíregyházán, a Vidor Fesztiválon volt éppen egy fellépésünk augusztus végén, és nekem ahhoz, hogy az évkezdésre ideérjek, onnan kellett indulnom. Beleégett az agyamba az a kép, amikor felszálltam a vonatra: ahogy anyukám és az egész csapat integetett nekem a vasútállomás peronján. Sírtam a vonaton. Ha eszembe jut, még most is …
Athéni Timon (fotó: Dusha Béla)
Ott éreztem meg, hogy valaminek vége van, és valami más kezdődik. Ezért is volt nagyon furcsa megérkezni az üres kollégiumba. Ketten, Jéger Zsombor és Novkov Máté már a gimnáziumban is osztálytársaim voltak, de ez egy teljesen más helyzet volt, mint korábban. Amikor a harmadrostán kihirdették azt a tizenhárom embert, akiket felvettek, és megilletődötten felvonultunk a tanácsterembe, emlékszem, ahogy néztem az arcokat, hogy úristen, kik ezek az idegen emberek. Bejöttek a jövendő osztályfőnökeink, Bagossy László fogta a telefonját, és körbejárva mindannyiunkat felvett. Azt mondta, hogy majd megmutatja nekünk a felvételt, ha már elég nagy lesz az arcunk.
És hogyan alakult az arcotok?
Az első félév nekem gyötrelmes volt. Másképpen képzeltem el az egész egyetemi létet. Egy picit családiasabbnak. Olyan elvárások voltak, amiknek nekem akkor nem sikerült megfelelnem. Félév végén mondta is Bagossy, hogy zörög a vészcsengő: ha így folytatom, akkor viszontlátásra. Azt is mondták, hogy nem a munkámmal van a baj, hanem a hozzáállásommal. Kisördög voltam, a félelmeim és a démonjaim miatt igazi kis mizantróppá váltam.
Miben állt ez?
Belekötöttem mindenbe, szakmai és emberi dolgokba egyaránt. Ha megnéztem egy előadást, nem arról beszéltem, mi benne a jó, hanem hogy mi a rossz. A kritikus hajlamom később is megmaradt, de könnyebben meglátom valamiben a jót, és fontosabbnak is tartom. Szilárd értékrenddel érkeztem az egyetemre, és büszke vagyok rá, hogy ezt nem vesztettem el. Csak a hangsúlyok kerültek máshová. Az egyik félelmem az volt, hogy itt meg akarnak minket változtatni. És noha nem ez történt, az elején én minden dologban a hátsó szándékot kerestem. Üldözési mániám volt. A féléves vizsgán, ahol életjeleneteket kellett készítenünk saját anyagból, ugyan sok jelenetben benne voltam, sajátot mégsem tudtam csinálni. Valószínűleg azért, mert féltem, és nem akartam magamat kiszolgáltatni. Akkor még nem értettem, hogy a feladat lényege az, hogy egy szerep személyes megformálásához magunkból, saját személyes tapasztalatainkból kell dolgoznunk. A második félévben igyekeztem legyőzni ezeket a démonokat. És úgy tűnik, sikerült, hiszen itt vagyok.
Milyen értékrend volt az, amivel érkeztél?
Határozott elméleteim voltak. A színházban valamilyen ősi gondolkodást, komoly titkokhoz való útmutatást kerestem. Sokszor neveztek lilának. Néha még most is. Nem voltam kíváncsi olyasmikre, hogy például ki hogyan old meg egy–egy szerepet, nem érdekelt a technika, a trükkök, a fogások. Azt gondoltam, hogy „komoly” előadásokban nincs helye nevetésnek. Aztán eljött a harmadik év, és félévkor át kellett vennem A viharban Ferdinánd szerepét Nagyhegyesi Zolitól. És ott, az Örkényben megértettem, máshogy van ám ez, bonyolultabb ez. Bagossy mindig hangsúlyozta, hogy milyen fontos az ellenpont. Mióta megértettem, mi ez, próbálok figyelni erre. Keresem is. Legyen egy kis fehér a feketében és fordítva. Mert az egyik miatt látom a másikat. (A fotón a Kuckó Művésztanya egyik előadásában látható Szabó Sebestyén az édesanyjával, Szentgyörgyi Rozival. A képet Meszner Gabriella készítette.)
A döntésedben mennyire volt fontos tényező Debrecen, illetve a drámatagozatos debreceni gimnázium, ahová jártál?
Fontos volt. Amikor elkezdtem gimnáziumba járni, akkor érkezett a debreceni színház élére Vidnyánszky Attila. Előtte – gyerekként – nem szerettem a debreceni színházat, nem kötött le. Izgalmasabbnak tartottam azokat az előadásokat, amiket anyukámékkal láttam különböző fesztiválokon, mondjuk a Szárnyas Sárkányon, amilyenek például a kijevi DAH színház előadásai. Kialakult bennem egy előítélet a kőszínházakkal kapcsolatban. Még akkor sem jártam oda egy évig, amikor drámatagozatosként szinte kötelező lett volna. Amikor végül is nagy nehezen rávettek, és elsőként megnéztem a Liberté 56-ot, csak néztem, hogy van ilyen kőszínházban, nem csak állnak és beszélgetnek, hanem valami teljesen másfajta dolog történik. Akkoriban sok frissen végzett színész jött oda, akik később tanítottak is minket, például Mészáros Tibor és Mercs János. Új lendületet hoztak az iskolába is. Mellettük tanárunk volt Csikos Sándor, akitől beszédet tanultunk, és Kozma András is, aki Vasziljev tanítványaként szintén egy sajátos és számunkra nagyon izgalmas színházi nyelvet beszélt. Egyébként a gimiben volt egy csoportunk, lázadók voltunk, magunknak csináltunk előadásokat. Szerencsénkre ezt a dolgot sokan támogatták, sőt, szerették. Közben pedig azok az előadások, amiket a debreceni színházban láttam, meghatározóak voltak a számomra. A Halotti pompát például négyszer is megnéztem.
Úgy tűnik, hogy, hasonlóan Prohászka Fannihoz, a te utad is egyenes volt a színművészet felé.
Igen és nem. Nagyon jó voltam humán tárgyakból, érdekelt a filozófia, és sokat gondolkodtam azon, hogy elmegyek néprajz szakra. Eszembe jutott a képzőművészet is. Azután, noha a Színműt írtam be elsőnek, másodiknak nem jelöltem be más művészeti szakot: a néprajz mellett úgy emlékszem, hogy a szabad bölcsész szakot írtam be az ELTÉ-n. És azt is elhatároztam, hogyha nem vesznek fel a Színműre, akkor nem fogok újrajelentkezni.
A bunda (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)
Visszatérve kicsit a gyermekkori színházi gyökereidhez, szívesen csinálnál utcaszínházat azután is, hogy elvégezted az egyetemet?
Persze, csak nem tudom, hogy most Magyarországon ennek milyen realitása van. Az igazi vágyam egy olyan társulat lenne, amelyiknek van egy központja, de sokat utazik, sok új kihívással találkozik, bejárja a világot. Viszont nem mindegy, hogy hol van ez a központ, ahogy az sem, milyen feltételeknek kell megfelelni, mennyire lehet szabadon dolgozni. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani a jelenlegi helyzetben.
Akkor a Liliomfi számodra telitalálat volt.
Abszolút.
Hogyan találtátok meg egymást ifj. Vidnyánszky Attilával, az előadás rendezőjével?
Az első közös előadásunkat, az Athéni Timont egy hosszú próbafolyamat előzte meg. Akkor alakult ki közöttünk ez a barátság, és jól dolgoztunk együtt. Szoros lett a kapcsolat a csapatban, összekovácsolódtunk. A hajnalig tartó próbák alatt rengeteget nevettünk, közös történeteink lettek, dühösek is voltunk, utáltuk is egymást a fáradtságtól, volt, hogy úgy éreztük, hogyha még egyszer visszamegyünk egy részre, abba belepusztulunk. Igazi, felejthetetlen munka volt. Aztán nagyon jó előadás lett, sokat utaztunk vele, és a rendkívüli helyzetek még jobban összehozták az embereket. És, hogy Patkós Marcit idézzem, „azt csinálunk benne, amit akarunk”. Amikor bemutattuk, négy dolgot csináltam egyszerre. Akkor dolgoztunk Mundruczóval egy vizsgaelőadáson, amiből végül csak egy munkabemutató lett, végig bent voltam a térben, és sok szövegem volt; akkor kerültem be a Bernhardi-ügybe az Örkényben; és akkor csináltuk a Solarist is Dékány Barnabással. Ez egy kemény időszak volt - de engem ez motivál, keresem az ilyen helyzeteket. Szeretem, ha reggeltől estig dolgozni kell, ha szükség van rám és próbára tesznek.
A Liliomfi egyébként ilyen volt - nagyon kemény munka. Sokat próbáltunk, és nem volt könnyű megérteni, hogy Attila milyen térben gondolkozik, milyen beszédmódot vár tőlünk. Itt is jó volt a csapat – ez fontos Attilának -, hamar összeszoktunk, persze nem volt nehéz, hiszen a fél csapat együtt volt a Timonban is. Böröndi Bencével például ott is egy jó páros vagyunk. Az is egy izgalmas kérdés volt, hogy a felnőtt színészek hogyan állnak majd hozzánk, milyen lesz a közös munka. Hamar meg akartam érteni Attila szándékait, hogy segíthessek, hogy közös célunk legyen, és ne menjek el más irányba. És ott volt a nagy kérdés, a szerelem. Volt egy olyan félelmem is, hogy a saját véleményem, és vele én magam végül a sok ötlet között el fogok tűnni a játékból. Aztán kiderült, hogy hülyeség volt kételkednem magamban, itt én vagyok Liliomfi, és mert folyamatosan dolgozom rajta, egyre szabadabbnak érzem magam a szerepben. Ezért is jó Attilával dolgozni, mert neki is célja, hogy egyre jobb legyen. (A képet Borovi Dániel készítette a Liliomfi című előadáson.)
Mit gondolsz, miért van az, hogy kettő, sőt, most már három egyetemi osztály tagjaiként próbáltok közösen előadásokat létrehozni? Egyszerűen csak kéznél vagytok egymásnak és meg is értitek egymást, vagy inkább az van benne, hogy szeretnétek érintetlenek maradni attól a megosztó kulturális közegtől, amiben élünk?
Én abban hiszek, hogy a mi generációnkban már nem él tovább ez a hülyeség, ami van. Nincs ehhez közünk. Soha nem is tapasztaltam olyat, hogy engem a saját emberi elviselhetetlenségeimen túl valahol valami ideológia miatt ne szerettek volna. Sem nekem nem voltak soha ilyen előítéleteim, sem velem szemben nem tapasztaltam ilyet. Bagossytól is azt tanultuk, hogy ez nem az én dolgom, és azt érzem, hogy nem is érint. A mi esetünkben inkább az a kérdés, hogy kikkel tudunk a leginkább dolgozni egy saját ötleten. Kivel beszélünk közös nyelvet. Egyébként bennem azzal kapcsolatban, hogy kivel dolgozok, nincsen semmiféle elzárkózás. Mondjuk de: az ízlésem gátat szab bizonyos dolgoknak. De ez most nem fontos. Szeretnék sok nagy színésszel együttjátszani. Azt gondolom, hogy van egy-két ember, akik olyan titkokat tudnak, amiket anélkül, hogy legalább az aurájuk ne érintsen meg, nem tanulhatnék meg. Nekem most elsősorban Gálffi László ilyen, akivel több darabban is együtt játszom. Lesem őt. Amikor bekerültem a Viharba, ahol ő játssza Prosperót, azonnal éreztem, hogy ezt az embert nagyon kell figyelnem, mert valamit nagyon tud.
És kik azok az egyetemen, akiktől fontos dolgokat tanultál?
Pelsőczy Réka mindig segített, ha kételkedtem magamban, sok önbizalmat adott, amikor értékelte a munkámat. Ez fontos nekem. Ságodi Gabriella – azon túl, hogy megtanította a pontos szövegmondás fontosságát és azt, hogy hogyan kell közölni – sokat segített a munkához való hozzáállásomban. Mi úgy érkeztünk az egyetemre, hogy ez egy hangbeteg osztály tele beszédhibával, és bátran állítom, hogy mi lettünk az egyetem legjobban beszélő osztálya. Ez Rába Rolandnak is köszönhető, akivel három évig dolgoztunk a Nibelung-lakóparkon. Bagó Gizella pedig, aki az énekmesterem, egy olyan személyiség, akinek hallgatok a véleményére, és megbízom az ízlésében. Mind szakmai dolgokban, mind magánéleti kérdésekben fontos tanácsokat ad.
NIEBELUNGbeszéd - Szabó Sebestyén László, Pálya Pompónia (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)
Említetted, hogy kritikus alkat vagy. Te magad hogyan fogadod a kritikát?
Talán ebben is fejlődöm. Régebben kikértem magamnak. Ezzel ki is védtem, hogy gondolkodnom kelljen a dolgon. Persze azért esténként rágódtam rajta.
Rendezőként is kipróbáltad magadat az Adieu paure Carneval című előadásban. Hogyan jött ez az ötlet?
Magával ragadott a zenei anyag. Játszogatok néhány hangszeren, más munkáimban is inspirál a zene: sokfélét hallgatok és gyűjtöm is őket. Ehhez az előadáshoz én tulajdonképpen csak annyit tettem, hogy Miqueu Montanaro zenéjével jó embereket szólítottam meg. Ezért nem is rendezőként gondolok magamra, hanem inkább szervezőként, organizátorként. Közös munka volt, sokat segített Kákonyi Árpád, Mocsár Zsófia és persze minden szereplő. Nagyon hálás vagyok nekik. Kevesen ismerik ezt a zenét, pedig ez olyan, amit jó ismerni.
Az érdeklődésem valószínű, hogy a néprajzos vonalamból is fakad. Elképesztően izgalmas, hogy Montanaro, aki szintén egy utazó ember, különböző kultúrák zenéit komponálja össze, ezzel újrarajzolja a térképet, és közel hozza egymáshoz a távoli embereket. Fontos és szép gondolatok ezek számomra, ráadásul mindehhez Montanaro egy nemzetközi zenekart szervezett, Keleti szél a neve, tavaly volt 25 éves. Montanaro a barátait kérte meg, hogy énekeljenek, és arra gondoltam, hogy nekem is vannak barátaim, akik a munkán túl is ismernek és értenek. Így jött létre az előadás. Vannak még terveim hasonló projektekre, ahol a zene dominál. Sok izgalmas zenét tudnék összehozni sok izgalmas előadóval.
Fotó: Éder Vera / Színház- és Filmművészeti Egyetem
Jelenleg, mint említetted is, az Örkényben játszol, illetve ott töltöd a gyakorlati félévedet. Mik a terveid az egyetem utánra?
Még nem tudok semmit arról, hogy szeptembertől mit fogok csinálni. Régebben néztünk egy Zárórás interjút Bagossyval, amiben azt kérdezik tőle, miért pont akkor és ott rendezett, ahol, mire azt válaszolja, hogy általában hívják valahova, és akkor csinál valamit. Ezen utána sokat poénkodtunk, szállóigévé vált nálunk. Most pedig vagyok valamilyen, dolgozok valahogy, és én is oda megyek, ahova hívnak.
Gyorsan döntesz?
Nem, viszont ha megszólítanak, akkor általában igent mondok. Mindenből lehet szakmailag profitálni. Majdnem. Meg kell ragadni a lehetőséget, nem tudhatjuk, melyik kezdeményezésből mi lesz, mindig kaland. Nem szoktam taktikázni. Látom, hogy van, akinek bejön, de én nem szoktam. Most kezdtem el próbálni a Nemzetiben a Csongor és Tündében, élvezem.
Ez egzisztenciális kérdés is: ha nincs munkám, akkor nincs pénzem. Sokszor számolgatom, mennyi előadásban vagyok benne, és abból mire futja.
Bárhová mennél játszani, akár társulati tagként is?
Nem mindenhová. Debrecenhez képest az ország másik végébe például nem, mert az otthonról túl nagy távolság ahhoz, hogy a családom el tudjon jönni megnézni. Most például a következő Liliomfira majdnem az egész család jön, kilencen egy kisbusszal. De eddig ez csak a harmadik előadás, amiben meg tudtak nézni. Szeretném, hogy mindenben lássanak.
(Turbuly Lilla - Török Ákos)
