Amikor sok színinövendék keres egy szerzőt.

Miután előző nap nem tudtuk meg, hogyan készül a fesztivál, ám azt igen, hogy a disznósajt hogyan, a SZEM fesztivál zárónapjára egy előadás maradt. Igaz, hogy az kétszer is ment egymás után. A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadévesei szervíroztak egy hazai unikumot, Zsámbéki Gábor, az egyik osztályvezető tanáruk rendezésében (a másik osztályfőnökük Fullajtár Andrea). Magyarországon elsőként állították színpadra Charlotte Roos és Juli Zeh erőteljesen társadalomkritikus darabját, a Sárga vonalat. A 2012-es dráma savazza az európai migránspolitikát, a közgazdasági státuszra emelt, szükségleteink alapján vezérelt birkaságunkat, azt, ahogy a rend biztonságáért feladjuk a szabadságunkat, de még azokat a kísérleteinket is, ahogy a magunk által ránk mért renddel szemben kisóvodás szinten próbáljuk megőrizni azt.

Sárga vonal (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az előadást követő beszélgetésen Zsámbéki Gábor elmondta, hogy a darabválasztás fontos szempontja volt, hogy a majdnem tucatnyi hallgató közel hasonlóan combos szerepeket kaphasson. Közben az is kiderült, hogy a rendező-tanár maga is úgy gondolja, hogy a drámaszöveg egy elrajzoltságában is pontos diagnózis a világunkról, és jó volna felrázni önmagunkat abból a belepetyhüdt mechanizmusból, amiben éltetnek minket és éltetjük magunkat. Az előbbinek az előadás maximálisan megfelelt, a különféle, finoman vagy durván elrajzolt karakterek sokasága különféle finoman vagy durván elrajzolt alakítások sokaságának adott teret. Harmadévesen ez az a léc, amit át kell ugorni, és ezt a hallgatók kivétel nélkül meg is tették – volt, aki kicentizve, volt, aki magasabban.

Hogy mennyire rázza fel a nézőket a különbözőképpen szellemes jelenetekből álló előadás? Hasonlóan a kaposvári végzősök első napi, Fürdőavatás, avagy ki ment ki?! című előadásához, a találóan szókimondó társadalomkritika szatirikus konkrétsága és az ezt komolyan vevő, már-már realista előadásmód együtt inkább bólogatásra ösztönöz a nézőtéren, mint gondolkodásra vagy ráébredésre. De ebben az esetben nem is ez volt a feladat, hanem a harmadévesek helyzetbe hozása, hogy saját ötleteik alapján alkossanak jeleneteket és építsenek ki karaktereket. Hogy az előadás ebben az esetben egyébként még akár élvezetes is, már csak a ráadás.

Sárga vonal (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Azt is megtudhattuk a szakmai beszélgetésen Zsámbéki Gábor pedagógiájának egyik fontos alapvetéseként, hogy olyan színészeket próbál nevelni, akik a rendezőtől függetlenül is képesek alkotni. Olyanokat, akik akár „kutyaütő rendezők” mellett is létre tudnak hozni jó alakításokat, vagy akár ennél többet is.

Négy nap után felmerülhet a kérdés, hogy miért foglalkozom annyit ezekkel a szakmai beszélgetésekkel. Nem csak azért, mert ott hasznos és/vagy megfontolandó információkhoz juthat az ember. Egy olyan fesztiválon, ahol színműs hallgatók előadásai szerepelnek, a résztvevőknek az egymással való kommunikáció és a külső visszajelzések, megerősítések, elbizonytalanítások legalább annyira fontosak, mint maguk a produkciók. Nem véletlen, hogy a szervezők komoly hangsúlyt fektettek a tolmácsolásra, a magyar társulatokkal való beszélgetéseknél csakúgy, mint a külföldi alkotóknál. Ennek a non plus ultrája az volt, amikor a marosvásárhelyiek egyik színésze románul beszélt, amit Gabi Cadariu, a rendező fordított magyarra, amit Cseh Dávid dramaturg angolba ültetett át, majd Jászay Tamás a beszélgetés moderátora fűzte tovább a beszélgetést magyarul. Ez a lánc ráadásul még illett is a marosvásárhelyi Alma improvizációk ionescói szelleméhez, amiben ugyanaz tért vissza újra meg újra, kicsit másképpen.

Zsámbéki Gábor (fotó: Gálos Mihály Samu)

Egy ilyen szakmai beszélgetés két véglete az, amelyet a kecskemétiek, hasonló tematikájú, SZÍN-TÁR elnevezésű fesztiválján tapasztaltam, ahol határozottan kritikus megjegyzésekkel ösztökélték megszólalásra a hallgatókat, tanárokat, rendezőket, és a másik érdeklődő hangnemben informálódni arról, hogyan készült az előadás, és hogyan készülnek a hallgatók a színészmesterségre az adott egyetemen. Persze, nem tudhatom, hogy Jászay Tamás hogyan állt volna hozzá első nap a Vidnyánszky Attilával való beszélgetéshez, de a másik három alapján azt gondolom, hogy túlzott volt a gesztus, hogy a Psyché rendezője és egyben a kaposváriak osztályfőnöke nem akart az első napon leülni beszélgetni a kritikussal. Ugyanis Jászay Tamás ezeken a szakmai beszélgetéseken inkább a háttérre kérdezett rá, és csak szőrmentén fogalmazott meg negatívumokat.

Olyannyira, hogy a legerősebb kritikát nem is egy előadás, hanem néhányadmagával együtt a 7óra7 kapta az utolsó napi szakmain - igaz, nem lettünk nevesítve, és a kritika nem is Jászay Tamás szájából hangzott el elsőként. A Sárga vonal után a darab kapcsán előkerült a társadalmi szintű beszabályozottságnak és a beszabályozottság leépítő hatásának a gondolata. Zsámbéki Gábor ezzel kapcsolatban említette fel a művészet pontozásának az abszurditását. (Mi az általunk látott előadásoknál a kritikánk mellé pontszámokat is rendelünk.) Azt mondta, hogy a mélységtől való rémület van ebben a leegyszerűsítésben, amivel a műalkotás mélyére való nézést ússzák meg azok, akik pontoznak. Csak a magam nevében beszélhetek: a mélységtől való rémület igaz. Mások számára is érvényes mondatokba önteni egy színházi előadást nálam szinte minden esetben a lehetetlenből indul, és van, hogy ott is marad. Ha nem lenne sem írás, sem gondolat a pontszám mellett, akár még jogos is lehetne a kritika. De van. Valóban, ahogy maga a művészetről való beszéd, úgy a pontszám is abszurd, de nem megúszás, és végképp nem egyszerű.

Szakmai beszélgetés a Sárga vonalról (fotó: Gálos Mihály Samu)

Amúgy azóta is ezen gondolkodom, és részben ez is lenne a szakmai beszélgetések egyik értelme: kritikai megjegyzéseken keresztül elgondolkodtatni. Lehet, hogy érdemes lett volna az előadásokkal kapcsolatban is erősebb visszajelzéseket adni, ahogy ezt például Béres Attila előző nap megtette a marosvásárhelyiekkel. Ezzel együtt ez a fesztiválprogram jól betöltötte a maga szerepét: megismertük a fiatalokat, ők maguk is megismerhették egymást, beleláthattunk a velük való munkába, és mindenkinek megvolt a lehetősége a kérdésre csakúgy, mint a kritikai visszajelzésre. Ha nem lenne arcátlanság, akkor azt mondanám, hogy mindez erős 7 pont – mint nálam a Psyché.

Hogy mi minden volt a miskolci SZEM fesztiválon, remélem, sikerült a négy nap alatt elmondani. Ami viszont nem volt: annak ellenére, hogy több végzős vagy ahhoz közeli osztály is megmutatta magát, nem láttam sem színházigazgatókat, sem művészeti vezetőket (a miskolciak értelemszerűen most nem játszanak). Persze, lehet, hogy már megnézték maguknak a leendő színészeket Marosvásárhelyen vagy Kaposváron, vagy talán minden színházunk megtelt színművészekkel, esetleg már az összes fiatal elkelt.

Szóval, itt a vége. Miközben a túlméretezett utazóbőröndömet pakoltam az előbb, lehet, hogy a liternyi kóla miatt, amit megittam, az az édeskés és súlyosan lelakott metafora kezdett el birizgálni, hogy mi minden került bele ebbe a pakkba Miskolcon. De végül sikerült ellenállnom a kísértésnek. Jövőre, talán még nagyobb bőrönddel, ugyanitt!

(Miskolc, 2016. február 7.)

Kapcsolódó

Szabadságharcaink - a miskolci SZEM első napja
Hol a világ közepe? - a miskolci SZEM második napja
Hogyan készül a disznósajt? - a miskolci SZEM harmadik napja