“Hiszünk abban, hogy értéket ad egy előadásnak, ha valódi közösségként hozzák létre.”

Miután megtudtuk, hogy a szelencéből kiugró spétben mi a poén, ifj. Vidnyánszky Attilával, Vecsei Miklóssal és Kovács Adriánnal mi másról is beszélgethettünk volna, mint színházról. A budaörsi Liliomfi mellett arról is beszéltek, hogy mit szeretnének magukkal és egymással kezdeni, de szóba került az is, hogyan érzik magukat a bőrükben a honi közélet kapcsán, ahogy az is, hogy lehet-e színházzal forradalmat csinálni.

Attila, te a végzős interjú végén azt mondtad, hogy a szerelemmel szeretnél foglalkozni.

Vidnyánszky Attila: Így igaz, egyre inkább…

Kovács Adrián, Vidnyánszky Attila, Vecsei Miklós (fotó: Toldy Miklós)

Ha már szerelem, Miklós, Te Debrecenben Rómeót játszol, miközben a Vígszínházban vagy társulati tag.

Vecsei Miklós: Igen, Szikszai Rémusz rendezésében eljátszhatom ezt a szép szerepet. Fontos és nehéz munka, de hosszú távon az Atival és a barátainkkal elkezdett úton szeretnék tovább haladni, amit Eszenyi Enikő igazgatóként is maximálisan támogat, ugyanígy Marton tanár úr, aki amellett, hogy a Víg főrendezője, osztályfőnökünk és mesterünk.

És neked, Adrián, vannak más színházi munkáid is?

Kovács Adrián: Elsősorban ebben a hármasban vagyok otthon, de szívesen dolgozom mindenfele és mindenfélét: ebben az évadban az Újvidéki Színházban bemutattuk A kis herceget Táborosi Margaréta rendezésében, melyhez zenét írtam, majd májusban az Operettszínházban Réthly Attila rendezésében lesz a bemutatója az Almodovar filmjéből készült musicalnek, a Nők az idegösszeomlás szélénnek, melynek zenei vezetője és karmestere leszek. Emellett zenés mesterség órákon dolgozom az új Marton-Hegedűs-Forgács osztállyal, és néha könnyűzenei projectekben is részt veszek zongoristaként és dalszerzőként. 

Honnan jött a Liliomfi ötlete?

Vidnyánszky A.: Nem mi választottuk, Budaörstől “kaptuk”. Az Athéni Timon után beszélgettünk, és én akkor jeleztem a budaörsieknek, hogy ugyanezzel a csapattal szívesen foglalkoznánk a darabbal. Ők nagyon nyitottak voltak és kitaláltuk, hogy hogyan lehetne a mi egyetemi csapatunkat az ő társulatukkal ötvözni.

Kovács Adrián, Vidnyánszky Attila, Vecsei Miklós (fotó: Toldy Miklós)

Az egyetemhez képest, ahová a Karnyónét és az Athéni Timont készítettétek, Budaörs egy egészen más közeg, teljesen más közönséggel. Ezzel mennyire számoltatok?

Vecsei M.: Számoltunk vele, természetesen hűek maradtunk az elképzeléseinkhez, de végig figyelnünk kellett arra, hogy ez már nem kísérleti fázisa a munkáinknak.

Vidnyánszky A.: Hogy valami konkrétat mondjak, kérés volt például, hogy ne legyen zsíros kenyér, mert a budaörsi közönség nem venné jó néven, ha ráesne a ruhájára.

Vecsei M.: Aztán végül lett és szeretik, a kellékesek alig győzik kenni az új adagokat.

Vidnyánszky A.: Szerencsére gyorsan megtaláltuk a közös hangot a budaörsi csapattal. Mivel nem volt díszlet- és jelmeztervező, az ottani műszak segített megvalósítani minden abszurd elképzelést.

Vecsei M.: Az elejétől kezdve úgy terveztük a szövegkönyvet, hogy Örső (Budaörsből képzett fiktív helység - a szerk.) legyen a történet kiindulási pontja…

Vidnyánszky A.: És sokat gondolkodtunk azon is, hogy mi fér bele és mi nem, de egy idő után eldöntöttük, hogy erre nem szabad rágörcsölni: csináljuk, ahogy egyébként is csinálnánk, és az hátha megmozgat másokat is.

Adrián, te hol kapcsolódtál be a Liliomfi alkotómunkájába?

Kovács A: Az elejétől kezdve részt vettem a próbákon, és próbálgattuk a zenéket a Hasi (Vecsei Miklós - a szerk.) által már a szövegkönyvbe beleírt zenehelyekre. De még most is van, ami alakul.

Kovács Adrián (fotó: Toldy Miklós)

Nagyon erőteljes figura vagy a nézőtéren, ahogyan vezényled a három zenészt.

Kovács A.: Ezt nem így terveztük. (nevetés)

Vidnyánszky A.: Nagyon szeretek úgy dolgozni a próbák alatt is, hogy Adrián mellettem ül, és bármit csinálunk, kísér minket. Ennek köszönhetően a próbákon születik meg az előadás atmoszférája. A zene önmagában instrukció a színész számára. Egy karaktert, jelenetet sokszor a zene szül, sokszor pedig a zene tesz tönkre. Nehéz elérni, hogy a jelenet és a zene ne külön sávon játszódjon. Előadásról előadásra próbáljuk megtanulni, hogyan lehet a zenét jól használni.

Vecsei M.: Mindamellett, hogy Adrián még soha nem érkezett meg időben egy próbára, azért zseniális, mert abszolút alánk dolgozik. Ha valakit megkérdeznél, hogy hány szám volt a Liliomfiban, akkor azt mondaná, hogy kettő, miközben 65 percnyi zene van benne – csak alánk van téve.

Az eredeti darabban Szilvai Tódor a maga jóindulatú, bár vaskalapos módján valami hasonlót akar, mint amit a szerelmesek, ti viszont ezt a jóindulatot mintha visszavennétek az idősektől.

Vecsei M.: Szerintem Szilvai semmit nem akart, amit a szerelmesek. Egyetlen egyszer sem kérdezte meg Mariskát, hogy mit szeretne. Hogy végül Liliomfival ők ketten mégis egymás mellé kerülnek, az a sors műve, és nem Szilvaié.

Mégis, a ti olvasatotokban az idősebb generáció még akkor sem tehet jót, ha véletlenül jót tenne, mert nálatok ezt a döntést teljes egészében a fiatalok hozzák meg. Ahogy például az előadás végén a fiatalok kitolják az időseket a színpadról, abban mintha kifejezetten egy generációs szakadék jelenne meg.

Vecsei M.: Érdekes, hogy a Rómeóval kapcsolatban is hasonló kérdések merültek fel, de szerintünk a szakadék nem a generációk között van, hanem azok között, akik hisznek és akik már nem hisznek a szerelemben, a kapcsolatokban, a láthatatlanban, a színházban. Az, hogy a mi előadásunkban épp az idősebb korosztály képviseli a “nem hívőket”,praktikus okokból alakult így, mert egyébként három olyan tapasztaltabb színésszel dolgozhattunk együtt, akik hozzánk hasonlóan “hisznek”.

Vecsei Miklós (fotó: Toldy Miklós)

Amikor kiderült, hogy Liliomfit kéne csinálnunk, azt mondtam Atinak, hogy itt van ez a komédia, és még ha nem is ez az anyag érdekelne ma minket a legjobban, keressük meg, hogy mi az a pont, ahol kapcsolódni tudunk hozzá. Szigligeti Ede a forradalom leverése utáni legkeserűbb időszakban, két délután alatt írta meg a magyar színpadok egyik legtöbbet játszott komédiáját. Az a korszak nagyon hasonlíthatott a mai feszült, széthúzó, gyűlölet prioritású helyzetünkre. Ez önmagában egy izgalmas párhuzam, hogy hogy termelik meg a maguk humorát a keserű korok.

Emellett pedig volt nekünk egy Petőfink, egy Arany Jánosunk vagy éppen Szigligeti Edénk, akik mind vándorszínészek akartak lenni, és – ahogy Mészöly Dezső fogalmaz – mellesleg kirobbantottak egy forradalmat. Mi is, ahogy nagy elődeink, elsősorban vándorszínészek szeretnénk lenni, és ha ügyesen és alázatosan csináljuk, akkor a színházunknak idővel lehet akkora ereje, mint egy forradalomnak. De nem azért, hogy három napig ránk figyeljenek, hanem azért, hogy megtaláljuk azokat, akik hozzánk hasonlóan gondolkoznak a világról, vagy hajlandóak nyitottan hozzáállni a kérdésfelvetéseinkhez.

Ezek azok a gondolatok, amelyek mentén jó lelkiismerettel tudtunk elkezdeni foglalkozni az anyaggal. És nagyon fontos, hogy a leghülyébb poénok közben is tudjuk ezt legbelül.

Vidnyánszky A.: Abszolút. És ezt a szenvedélyt, ezt a szerelmet kerestük a játékban. Hogy át tudjuk-e adni színházi keretek között azt a megmagyarázhatatlan energiát, amit a szerelem ad nekünk. Ebben nincs generációs különbség, sőt, a mi korosztályunkban sokkal nehezebb megtalálni ezt a tiszta érzést. Annyi impulzus ér minket, hogy nem marad időnk megélni a dolgokat. Félek belekerülni ebbe a szakmába, féltem magunkat, félek, hogy azt a kis naivságot is, ami bennünk van, hamar bedarálja az a feszültség, ami most uralkodik. Ezért fontos számomra az előadás záróakkordja: “csak hagyjanak minket játszani”!

Vidnyánszky Attila (fotó: Toldy Miklós)

A nehézségekről és a félelmeitekről beszéltek, miközben sokunkban felmerül, hogy Attila édesapja miatt, aki a legnagyobb potentát most a színházi szakmában, mégiscsak lejthet a pálya felé, és rajta keresztül felétek is.

Vidnyánszky A.: Ez azokban merülhet fel, akik  így is gondolják. Biztosan ő a legnagyobb potentát a színházi szakmában, és a legnagyobb ellensége is a színházi szakma egy részének. A szakmán belül nem a színházcsinálókra gondolok. Sikerült elérni, hogy rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést kapjak az elmúlt évek során. Bármit csinálok, ez nem változik. Nem tudom, mit kell erre felelni. Kérdezzék meg Kováts Adéltól, hogy azért hívott-e meg minket, mert így hívnak, vagy mert kíváncsi ránk! Mintha szándékosan görcsöt szeretnének az emberbe tenni. (Megkérdeztük még az igazgatói kinevezése kapcsán, az interjú és benne Kováts Adél válasza itt olvasható – a szerk.).

Visszatérve az előadáshoz, hogyan jött létre a szöveg?

Vecsei M.: Leültem az eredeti példánnyal és a laptopommal, és eltöltöttünk együtt egy nyarat. Igyekeztem a mű nyelvezetéhez hű maradni, de nagyjából tíz százalék maradt csak meg belőle. Attila pedig folyamatosan kommentálta, hogy ő mit merre gondol.

Vidnyánszky A.: Az utolsó előadáson is bekerült plusz tíz sornyi Gogol-idézet a nevetésről. Ezt azért is fontosnak tartjuk, mert sokszor azt érezzük, hogy egy kicsit lenézik az emberek a “vígjátékot”. Amellett, ami most történik a világban, folyamatos őrlődést jelent számunkra színházzal foglalkozni. Van-e egyáltalán értelme? Hogyan van értelme? Amikor elkezdtük a Liliomfit, épp a Keleti előtt tolongtak a menekültek. Ez a kettő nem illeszkedett bennünk össze. Természetesen feladatunk, ahogy az Athéni Timonban is próbáltunk refllektálni a világ történéseire, de egy előadás, azt hiszem nem feltétlenül akkor aktuális, ha mindent lefordítunk jelen idejűre. Hiszek abban, hogy nem csak szavakkal lehet elérni az emberhez. Mi nem tudjuk, hogyan kell ebben a világban színházat csinálni, de ha azoknak, akik néznek minket, sikerül a Liliomfi után egy kicsit szerelmesebben hazamenni, lehet, hogy másnap már egy kicsit másképp reagálnak arra, ami körülveszi őket.

Kovács Adrián, Vidnyánszky Attila, Vecsei Miklós (fotó: Toldy Miklós)

Vecsei M.: Gogol úgy fogalmaz: „A nevetés sokkal jelentősebb és mélyebb, mint gondolnánk. (…) A lélek mélyén ott buzog a nevetés örök forrása, ami elmélyíti a tárgyat, élesen kidomborítja azt, amin csak úgy tovasiklanánk, és amelynek átható ereje nélkül nem rémítené úgy meg az embert az élet kicsinysége és üressége.” Nem is az a legnehezebb, hogy elfeledtessük egy-egy pillanatra a fájdalmakat, sérelmeket, hanem hogy el tudunk-e közösen jutni oda, ahonnan látjuk a kicsinységünket és ürességünket.

Így hárman olyanok vagytok lassan, mint a Mohácsi fivérek és Kovács Márton. Vannak már konkrét terveitek?

Vidnyánszky A.: Még csak most körvonalazódik a csapat, de nyáron csinálunk egy III. Richárdot a Gyulai Várszinházban, és aztán szeptemberben ugyanígy hárman megyünk a Radnótiba, hogy mivel, az majd csak az évadterv kihirdetésekor lesz nyilvános. Kaposváron, az egyetemistákkal, a Rómeó és Júliát állítjuk színpadra. A Liliomfit pedig márciusban az Ódry Színpadon is fogjuk játszani, a végzősök vizsgaelőadásaként. Marton Lászlótól Viktor Rizsakovig minden mesterünk azt mondta, hogy mennyire fontos közösségként, együtt színházat csinálni. Én hiszek abban, hogy értéket ad egy előadásnak, ha valódi közösségként hozzák létre.

Vecsei M.: Én is csak a csapatban, a közösségben hiszek.

Kovács A.: És én is.

Török Ákos - Turbuly Lilla