Gergye Krisztián társulata tavaly szeptemberben készítette el a Kokoschka babája című előadást. A produkció mellett a korszakról, Kokoschkáról és a címadó regényről is mesélt a rendező-koreográfus.

A táncelőadás az osztrák balerina, Gloria Benedikt közreműködésével idézi fel Gustav Mahler korát és egy, a XX. század történelmén átívelő utazásra invitálja nézőit a legendás szerelmi történet párhuzamában. Az előadás március 19-én újra látható lesz a Nemzeti Táncszínház szervezésében a Müpában.

2001-től vagy állandó szereplője a kortárs táncéletnek, amikor egy Egon Schiele hommázzsal debütáltál. Oskar Kokoschka Alma Mahlerrel való abszurd szerelmének története is erre az időszakra nyúlik vissza. Miből fakad a visszatérő érdeklődésed a korszak iránt?

A századforduló és a XX. század eleje nagyon közel áll hozzám. Máig érvényes, akár ma is extrémnek számító, igen bátor emberi és művészi gesztusok és tettek történtek meg akkor, ami a szabadságon túl a személyesség maximumát is előtérbe helyezte, és ez számomra a művészi hitelesség egyik legfontosabb fokmérője. Hihetetlen, hogy mennyi önvallomásszerű, 'szatirikus' kitárulkozás, önvizsgáló magamutogatás, önironikus agresszivitás párosul itt a legnemesebb értelemben vett pátosszal és érzelmességgel. Ego és ösztön legkifinomultabb párharca ez, amikor a protokoll és viselkedéskultúra szalonjaiba, belső kényszertől vezérelve bepofátlankodik valami nagyon szagos animalitás, ami érzékiségéből fakadóan mérhetetlenül ijesztő, esetlenségében viszont tetten érhető, valami nagyon is emberi.

           Gergye Krisztián (fotó: Bege Nóra)

A történelmi kontextus is érdekelt a történet feldolgozásakor, vagy csak utalás (Mahler halála, világháború, Klimt) szintjén volt fontos az időbeli elhelyezés, s inkább egy - akár - időtlen történet létrehozására fókuszáltatok a Kokoschka babája létrehozásakor?

Nem mindegy, hogy mi, mikor és hol történik meg. És nem mindegy, hogy mely történetek vesznek a feledés homályába. A XX. század számos olyan történettel terheli az emberiség emlékezetét, amelyeket nem söpörhetünk a szőnyeg alá, emlékezni - és emlékeztetni - kell rájuk. Bár egy táncelőadás kontextusaként elég veszélyes megemlíteni a XX. század történelmi tragédiáit, de ez a mérhetetlenül érzelmes, mégis provokatív, mondhatni botrányos szerelmi történet, Oskar Kokoschka és Alma Mahler viszonya, a történelmi kontextus nélkül nem értelmezhető, illetve csak anekdota, pletyka marad. Holott ez egy olyan világra szóló történet, amiben az emberi viszonyok épp a történelmi tragédiák hatásaiból fakadóan is torzulnak. És ezen torzulások miatt válnak emblematikussá, amitől példázatai lehetnek az ember és a világ ambivalens függőségi viszonyainak. Az alapgondolat az volt, hogy mi lenne, ha ma találkozhatnánk Mahlerrel, Almával vagy éppen Kokoschkával. Életnagyságú bábjaikat működtetve egy olyan atmoszférát kellett teremtenünk, amiben létük, gesztusaik önazonosak lehetnek.

Kokoschka babája (fotó: Dömölky Dániel)

Az előadás egyik hívószava, hogy egy világra szóló szerelmi történetet dolgoz fel. Nem félrevezető, illetve talán túlzottan visszafogott ez a megfogalmazás? Hiszen Kokoschka és Alma Mahler viszonyából téged látszólag inkább az elválás utáni, mániás szerelem és az abból eredő bizarr helyzet inspirált. Hogy Kokoshka létrehozatta az élethű Alma-babát, ami nélkül azután még az utcára sem ment ki.

Leginkább a baba létének és pusztulásának történetére fókuszáltunk, és ebből teszünk következtetéseket előre és visszafelé az időben. Egy idő után gyakorlatilag lényegtelen, hogy kié is ez a történet, holott elválaszthatatlan Kokoschka, Alma vagy akár Gustav Mahler személyiségétől, sőt művészetétől. A szereplők épp személyességükből, egyediségükből fakadóan olyan archetípusokká válnak, amelyek reményeim szerint nagyfokú azonosulásra adnak lehetőséget - a nézőnek és az előadóknak egyaránt. És talán ez a személyes érintettség és személyes tapasztalás a kulcsa az előadásunknak.

Minden interjúdban nagy tisztelettel beszélsz az ihlető Kokoschka babája című Afonso Cruz regényről. Ennek ugyan kétségtelenül emblematikus része, de tartalmilag látszólag egy kis darabja csak az a szál, ami végigmegy az előadáson, ugyanakkor gondolatiságában és tematikájában is több előadásra elegendő és feldolgozható téma rejlik benne. Tervezel még a későbbiekben foglalkozni ezzel a regénnyel?

Ez a regény leginkább filmre való. Bár nem, mert leginkább regénynek való, de talán filmen lehetne leginkább megközelíteni a sokrétűségét. Pár szövegrészletet idéztem már más produkciómban is belőle (Zöld Asztal Projekt), de sokáig azt gondoltam, ez színházban megvalósíthatatlan. De a könyv nem hagy nyugodni, egyre több rétege nyílik meg újra és újra. Művészetemnek már most fontos referenciapontja, és ahogy a regény is a képzelt, vágyott és a valós világ átfedéseiről szól, amiben realitás és fikció már nem elválasztható egymástól, így nem tudom, vagy nem szeretném irányítani, mi felé vezet ez a koincidenciának nevezhető találkozásom a regénnyel, és ami lassan már viszonnyá válik.

(Az előadásfotót Dömölky Dániel készítette.)

Bizarr és extravagáns mivolta miatt talán többen ismerik Kokoschka és Mahler szerelmének történetét, mint ahányan olvasták a regényt. S látszólag, a sajtóban olvasható ajánlók alapján nem is lett volna szükség Cruz regényének felhasználására ahhoz, hogy az előadás létrejöjjön. Mégis, több szinten van kapcsolat a két mű között. Hogyan jellemeznéd ezt az összefüggést?

Párhuzamosságukban, egymásmellettiségükben rejlik az összefüggés. Két önálló mű a világ más-más kultúrköreiből és tájaiból, azonos címmel. Aki mindkettőt megtapasztalhatja, talán valami többet tudhat meg mindkettőről. Számomra az a legcsodálatosabb, hogy így nincs egyedül, nincs magára hagyva az előadásunk. Nem monologizálásról van szó, hanem párhuzamos létezésükben párbeszédről, hogy egy előadásnak van társa, vagy lehet társa, és végső soron nem vagyunk egyedül, még ha nem is vagyunk együtt.

Az előadásban három, nagyon realisztikus, életnagyságú báb jelenik meg. Miért döntöttél úgy, hogy Alma Mahler mellett más karakterek is megjelenjenek bábként?

A kokoschkai gesztus ismétlésével és sokszorosításával a történet univerzalitására szerettem volna felhívni a figyelmet, ezáltal lehetőséget adni arra a nézőpontra, hogy mi mindannyian viszonyaink függőségében létező marionettek vagyunk. És hogy számtalan alkalommal kerülünk olyan helyzetbe, ahol figyelmetlenség, ideológia, közöny vagy gonoszság okán nem működtetett anyagként, halott anyagként, használatlan bábuként mellőznek bennünket. Vagy fordítva: hogy be kell ismernünk, bennünk is megvan a képesség és hajlam mások, akár legközelebbi szeretteink tárgyiasítására, ami - tegyük hozzá - egyfajta gyilkosság is egyben.

Kokoschka babája (fotó: Dömölky Dániel)

Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós autentikus és szuggesztív festményei láthatók a háttérben az előadás közben. Miért az ő képeik kerültek be az előadásba?

Mert a festményeik olyan tereket teremtenek, amelyek képesek magukba ölelni még a mi történetünket is, mindamellett, hogy számtalan más történet emlékét őrzik már magukban. A könyv és az előadásunk párhuzamosságához hasonló párhuzamos valóság az ő festészetük. És mert ezen képek látása nélkül nem érdemes élni, persze ez csak látásuk után tárul fel, mármint ez az ismeret, de általuk valami tudás birtokába kerülünk a világba vetettségünk magányáról.

Mire lehet számítani a márciusi előadást követően? Terveztek további hazai vagy nemzetközi utóéletet a Kokoschka babájának?

Nagy öröm volt, hogy a Nemzeti Táncszínház felvállalta a produkciónkat és így lehetőségünk adódik a Müpa Fesztiválszínházában újra eljátszani a produkciót. Remélhetőleg ősszel, a következő évadban újra műsorra tűzhetjük majd. Jelentős a hazai és nemzetközi érdeklődés a produkciónk iránt, egy speciális vendégjátékunk már körvonalazódik is. Nyáron, augusztus 4-én, a 40. születésnapomon, a szülővárosomban fogjuk előadni a darabot, a Kőszegi Várszínházban.

Forrás: Gergye Krisztián Társulat