„Tényleg van jobb- és baloldali színház?!”

Pár napja hozták nyilvánosságra a Pécsi Országos Színházi Találkozó idei versenyprogramját, melyben a kecskeméti Katona József Színház két előadása is helyet kapott. Erről, valamint a színház vállalásairól és feladatairól beszélgettünk az egyik meghívott előadást, a Tótékat rendező Rusznyák Gáborral, aki ettől az évadtól kezdve főrendezői feladatokat is ellát Kecskeméten.

A kecskeméti Katona József Színház több év után tér vissza a POSzT versenyprogramjába, rögtön két előadással – mit jelent a két meghívás a színház életében?

A színház és általában a művészet, ellentétben például a versenysporttal, sosem objektív, nagyon sok múlik az egyes emberek ízlésén, véleményén – emiatt különösen fontos, hogy minél többféle visszajelzést kapjunk. Egy vidéki színház életében nagyon kevés mód van erre: a kritikusok ritkán jönnek le hozzánk, vagy épp mire megszületik a kritika, már le is került a műsorról az adott előadás. Az itteni művészek sokszor csak a közönség tapsából, illetve az egymással való kommunikációból kapnak valamiféle visszajelzést. A megmutatkozás lehetőségén túl emiatt is tudunk örülni annak, hogy két előadással is jelen lehetünk a POSzT-on, mert ezt társulatként egyfajta pozitív visszajelzésként tudjuk megélni. Köszönjük, hogy a válogatók gondoltak ránk, és érdemesnek találták két előadásunkat is a fesztiválon való megjelenésre. Vélhetően egyikük az egyik előadásunkat, másikuk a másik előadásunkat.

Tóték - Kőszegi Ákos, Tolnai Hella, Kocsis Pál, Csapó Vriág (fotó: Walter Péter)

És „ez itt a bökkenő”, mert jó lenne egyszerűen csak örülni, de nem lehet, mert némiképp devalválódtak a fesztiváljelölések, díjak, s így jelen állapotában a POSzT-nak sem tud valódi szakmai súlya lenni. A „két szekértábor” válogatása látszólag egyensúlyt teremt, de ha az ember jobban belegondol, hogy mi között is „teremtődik” itt az egyensúly, akkor abba beleborzad… Tényleg van jobboldali és baloldali színház és ízlés? Mert jelen állás szerint van. Az idei válogatásból is tisztán látszik, hogy van két egymással korrelációban nem lévő lista, amiből összeállt a program. S ha már két – egyébként értelmes, magyarul jól beszélő - ember sem tud vélt vagy valós értékek mentén érvelve összekülönbözni, vitatkozni és végül konszenzusra jutni, akkor…

Ennél még talán az is szerencsésebb lenne, ha a POSzT programja úgy dőlne el, hogy minden színház jelölne egy-egy nagyszínpadi és egy kamara-előadást, majd egy ceremónia keretében kisorsolnának mindkét kategóriából hatot-hatot és tűzijáték – kapnánk egy, a magyar nyelvterület színházi életét megmutató keresztmetszeti válogatást. Így talán megszűnne az „egymásnak-feszülés”, és a fesztivál eredeti szándéka, hogy  utazzunk el Pécsre és találkozzunk, ismerjük meg egymást, nézzük meg egymás munkáit, beszélgessünk, és érezzük egyszerűen jól magunkat, igazabbul teljesülne.

A Tótékat gyakran előveszik: jelenleg is több változat fut országszerte. Téged mi fogott meg benne?

Egy vidéki színház életében nem szempont az, hogy hány másik színházban játsszák épp az előadást – nekünk a mi közönségünket kell megszólítani, akik jellemzően nem járnak máshova színházba. (Az egy más kérdés, hogy vajon miért ugyanazon címek forognak körbe és körbe a különböző színházak repertoárján…) A Tóték nem az én választásom volt, de nagyon szívesen foglalkoztam vele. A fő szempontot a kiválasztáskor az jelenthette, hogy Kocsis Pál és Kőszegi Ákos személyében a kecskeméti Katona József Színháznak kiváló Tótja és Őrnagya van – ennek megfelelően színészközpontú előadás született, a színdarab és a regény összefésülésével. Erős élményként élt bennem a Béres Attila által rendezett miskolci előadás. Engem rendezőként tartalmilag az egyszerű ember sodródása érdekelt a kiszolgáltatottságban, formailag pedig az, hogy miként lehet megjeleníteni ezt az örkényi, jelen idejű, hétköznapi és mégis teljességgel abszurd, szürreális világot.

Tóték - Tolnai Hella, Kőszegi Ákos, Csapó Virág, Kocsis Pál (fotó: Walter Péter)

A Tóték mellett a másik POSzT-ra jutott előadás a Zsótér Sándor által rendezett Macska a forró bádogtetőn. Hogy illeszkedik a kecskeméti műsorpolitikába az, hogy Zsótér rendszeres vendégrendezőként tér vissza, az utóbbi időben egy-egy amerikai drámával?

Egy társulat életében fontos, hogy legyenek új, érvényes és friss szemmel érkező rendezők, és fontos az is, hogy legyenek olyanok is, akik vissza-visszatérnek. Ők kívülről érkeznek, mégis egyfajta folyamatosságot jelentenek, ami – jó esetben – egy másfajta minőséget tud eredményezni. Zsótér a magyar színházi élet meghatározó alakja, s noha nem biztosíték egy jó rendező személye a sikeres előadáshoz, azért nem árt, ha az adott rendező gondol valamit a körülöttünk lévő világról, benne az emberről, a színházról, a színpadi szövegről és a színészi játékról. Zsótérra szívesen bízza rá az ember a színészeit, ráadásul jelenleg ő épp népszínházi keretek közt tud érvényes és izgalmas előadásokat létrehozni. Jövőre is rendez majd nálunk (egyébként nem amerikai drámát, és nem a stúdiószínpadon).

Macska a forró bádogtetőn - Szemenyei János, Trokán Nóra (fotó: Walter Péter)

Ez az első évadod Kecskeméten főrendezőként. Hogy érzed magad, mennyire sikerült beilleszkedned?

Csak a főrendezőség jelent számomra újdonságot, hiszen korábban már többször is dolgoztam Kecskeméten, így ismertem a társulatot – ennek ellenére ez az évad elsősorban arról szólt, hogy összeszokjunk. A főrendezői tennivalók nem teljesen ismeretlenek a számomra, hiszen hasonlóban már részem volt és van Miskolcon is, az ottani Művészeti Tanács tagjaként – ott is részt veszünk a bemutatók tervelfogadásában, a próbaidőszak véghajrájában mi is megnézzük a készülő előadásokat, és adott esetben tanácsainkkal segítünk. Kecskeméten is ezek a fő feladataim. Az idei évadterv kialakításában még nem vettem részt, de a jövő évad összeállításán már együtt dolgoztunk a színház vezetésével.

Mit gondolsz, milyen a jó vidéki színház?

E tekintetben a kaposvári tradíciót képviselem: egy vidéki színháznak népszínháznak kell lennie, minden műfajt játszania kell, minél szélesebb közönségréteget megszólítva, de mindezt egységes művészi színvonalon és egységes szakmaisággal. Ha egy színház úgy akar gondolkodtatni, hogy történeteket mesél el, amelyekben komolyan vannak véve az élethelyzetek, emberi sorsok, érzelmek, akkor ez a szándék, ez az igény, igényesség a színház összes előadásában jelen kell, hogy legyen. Igen, a nézők többsége szórakozni akar, kiszakadni a hétköznapokból, a fenntartó önkormányzat minél nagyobb nézőszámot szeretne, a színészek jó szerepekben akarnak sikeresek lenni és fejlődni, kiteljesedni, stb. Szóval sokfajta elvárásnak kellene megfelelni, jó lenne nem pusztán kiszolgálni ezeket az igényeket, hanem súlyozva, a helyes arányokat megtalálva, értéket létrehozni.