„Szellemfi szerepe konkrétan pofán vágott, nagyon jó értelemben.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Legutóbb Böröndi Bencével beszélgettünk többek között arról, hogyan függ össze sportmúltja és színészi jelene, milyen volt harmadik nekifutásra jutni be az egyetemre, ahová az osztálytársak többsége elsőre bekerült, és milyen elsőre bejutni a Budaörsi Latinovits Színház társulatába.

Gimnazistaként megnyerted a Kazinczy Szépkiejtési Versenyt. Milyen régre nyúlik vissza a színészettel, a versmondással való kapcsolatod?

Édesanyám elmondása szerint már az óvodában kialakult a szereplési vágyam. Volt egy anyák napi műsor, amelyet azóta is sokszor emleget, és amelyben tevékenyen közreműködtem: nem csak verset mondtam, de a társaimnak is súgtam, segítettem. Állítólag utána már azt mondtam otthon, hogy én színész leszek. Általános iskolában aztán már kisebb ünnepi műsorokat is összeállítottam az osztálynak, és volt egy helyi diákszínjátszó kör is, amelynek tagja voltam. Gimnáziumban több szavalóversenyen is részt vettem, ráadásul különféle nyelveken mondtam verseket. Sopronban nőttem fel és jártam iskolába, ott erős a német hatás, és így német nyelven is szavaltam, később angolul is kísérleteztem. Emellett egy évfolyamtársam anyukája csinált egy amatőr színjátszó csapatot, amihez rögtön csatlakoztam. Ezzel aztán eljutottunk Gyomaendrődre, ahol volt egy diákszínjátszó fesztivál és nyári tábor. Itt lettem igazán a színház szerelmese. A szépkiejtési versennyel úgy jártam, mint később az egyetemi felvételivel: háromszor futottam neki, s bár az első két alkalommal is bekerültem az országos fordulóba, csak harmadszorra lettem győztes, ahogy a Színművészetire is harmadszorra vettek fel.

Böröndi Bence (fotó: Éder Vera / Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Ezek szerint nem volt kétséges, hogy színész akarsz lenni…

Így van, nem nagyon volt B tervem. Ugyan tíz évig fociztam, de hiába volt az is a szenvedélyem, azt éreztem, mégsem áll olyan közel hozzám. Meg értek olyan negatív élmények is, amelyek miatt a sportot könnyebben el tudtam engedni. A színjátszást nem, azt nem adom ilyen könnyen.

Ahogy olvastam, futballbíró is voltál.

Igen, érettségi előtt másfél évig csináltam ezt, érdekes szakasza volt az életemnek. Sok mindent megtapasztaltam, különböző emberi és nem emberi viselkedési formákat. Nagyon nehéz és komoly feladat volt 18 évesen fegyelmezni a nálam idősebbeket. Nagyon észnél kellett lennem, fizikálisan és mentálisan is nagy koncentrációt igényelt.

Milyen meccseket vezettél?

Itt is mindenki a legalján kezdi: előbb megyei másod- és harmadosztály, tartalékosok, majd felnőttek mérkőzéseit vezettem. Szerettem csinálni, a csapatoktól is nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, persze nem a pályán, mert ott mindig mindenért a bíró a hibás. (Nevet.) Sokat jelentett, hogy tíz évig magam is játékos voltam, jól ismertem a focit. A legnehezebb dolog az, hogy gyors döntéseket kell hoznod, még ha nem is vagy biztos a döntésedben. Muszáj elhitetni, hogy határozott vagy, mert ha bizonytalannak látszol, elveszted a tekintélyed.

A bunda - Pálya Pompónia, Böröndi Bence, Patkós Márton (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Ezeket a tapasztalatokat tudtad valahogy hasznosítani a színészi munkában is?

Nem annyira a játékvezetői, mint inkább a sportolói részét. Kitartás, maximalizmus, küzdeni akarás, nem megelégedés, csapatmunka – ezeket tanultam meg játékosként, és tudtam színészként is kamatoztatni. Bagossy tanár úr szokta mondani, hogy robotoló középpályás vagyok. Egyébként irányító középpályás poszton játszottam. Sokszor kapok olyan visszajelzéseket, hogy sok energiám van, hogy jó velem dolgozni, mert nagy teherbírású vagyok. Alkatilag is inkább az a színész vagyok, aki nincs annyira előtérben – nem én leszek az, aki címlapokra kerül, meg hősszerepeket játszik. 

Ugyanakkor van most egy fontos szereped: ifj. Vidnyánszky Attila nagy sikerű Liliomfijában Szellemfit játszod.

Szellemfi szerepe konkrétan pofán vágott, nagyon jó értelemben. Többen mondták, hogy Szellemfi én vagyok. Ahogy haladt előre a próbafolyamat, úgy egyre jobban magamra ismertem benne. Jó humorú, szerethető bohócfigura. Ő a másodhegedűs, de azt mindent beleadva, szívvel-lélekkel csinálja. Persze nem ő a hős, nincs párja, szerelme sem, ő csak a segítője Liliomfinak, mégis egy erős mozgatórugója az előadásnak.

Milyen a ti Liliomfitok?

Fontos törekvésünk volt, hogy ne egysíkú komédiázás legyen. Vecsei Miklós Hasi, aki a szövegkönyvet írta, rengeteg utalást tett bele, idézeteket a Rómeó és Júliából, a Hamletből, a Cyranóból. Hangsúlyos, hogy nem egyszerű vásári komédiásokról van itt szó, hanem felkészült, komoly színészekről, akik nehezen élnek meg a művészetből. Nagyon áthallásos lett, amit Attila csinált: ez az előadás végeredményben rólunk, pályakezdő színészekről is szól, az ilyen helyzet minden szépségével és nehézségével együtt. Fő hajtóerejük a játszani akarás, a játék szeretete. Rám is jellemző, hogy szeretek nagyon odaadó lenni, kitárulkozni, és az összes energiámat rázúdítani a partnereimre.

(A képen a Liliomfi egyik jelenete látható elől Böröndi Bencével, balra Vecsei Miklóssal és jobbra Szabó Sebestyén Lászlóval. A fotó Borovi Dániel munkája.)

Milyen volt a közös munka a fiatalabb Vidnyánszkyval?

Attila nagyon maximalista, és ez a maximalizmusa az egész csapatra átterjed. Hatalmas hőfokon pörgünk a próbákon. Van egy határozott elképzelése, ugyanakkor nyitott a mi javaslatainkra, nekünk is bőven hagy teret. Együtt alkottuk meg az előadás ízlésvilágát, ami egy komédiánál kiemelkedően fontos. A bemutató óta is folyamatosan próbáljuk, hozzáadunk és elveszünk belőle, tudatosan újítjuk. Most például bekerült a Színművészetire is, egy sokkal kisebb térbe, és ez az új helyzet új kihívásokkal szembesített minket, de sikerült megfelelnünk nekik. Nagyon jól együtt tudunk dolgozni. Én különösen Szabó Sebestyénnel, aki a címszerepet alakítja: folyamatosan hergeljük egymást, adjuk egymás alá a lovat. Vele már Attila előző munkájában, az Athéni Timonban is egy párost alkottunk. Mindig nagy esemény számunkra, amikor a Liliomfit játsszuk.

Visszatérve az életed alakulásához, érettségi után a Színműre jelentkeztél, ahova elsőre nem vettek fel, másodikra sem, de nem hagytad annyiban a dolgot: stúdiós lettél az Új Színházban, még az igazgatóváltás előtt.

Az Új Színház Stúdiója része volt a Keleti István Művészeti Iskolának, de a felvételi a színházban volt, és a második évben ott gyakorlatoztunk. Akkoriban nagy pezsgés volt ott és kiváló színészek: Derzsi János, Gáspár Sándor és még hosszan sorolhatnám. Derzsivel személyesen is jó viszonyba kerültem: még a felvételi előtt felajánlotta, hogy foglalkozik egy kicsit egy társammal és velem – ez egy izgalmas és fontos találkozás volt. Osztályfőnökeinktől, Vass Gyuritól és Fodor Ancsától is rengeteget tanultunk, nem mellesleg több barátra is szert tettem – mikor felvettek a Színműre, amellett, hogy nagyon örültem neki, fájt is, hogy a stúdiós barátaimmal megszakadt a közös munka.

NIEBELUNGbeszéd - Patkós Márton, Böröndi Bence (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

És aztán harmadszorra bejutottál az egyetemre, egy olyan osztályba ráadásul, amelybe nagyon sokan elsőre kerültek be. Mit jelentett az, hogy te addigra már túl voltál kétévnyi színészképzésen? Könnyebb vagy nehezebb volt így együtt létezned az osztállyal?

Azt kell mondjam, sok nehézségem volt emiatt. Ez a két év, amit elvégeztem, nagyon sokat számított. Egyébként Somhegyi Gyuri osztálytársammal együtt éltük meg ennek a nehézségeit, mert ő is az Új Színház stúdiósa volt korábban, csak egy évfolyammal fölöttem járt. Nem azt mondanám, hogy többet tudtunk az osztálytársainknál a színészetről, inkább a tapasztalatunk volt több: az osztály nagy része először élte meg, hogy milyen mesterségórákra járni például, én ezt már jól ismertem. Nagyon türelmesnek kellett lennem, mert a tapasztalatlanság miatt sok súrlódás volt, például sokan a tanárok instrukcióit támadásnak vették, holott ilyenről nem volt szó. Ennek ellenére mindenkire nyitott voltam, az első évben az összes osztálytársammal csináltam jelenetet.

A három osztályfőnök közül ki volt a legnagyobb hatással rád?

Nekem már az elején kiderült, hogy Rába Roland az, aki a legtöbbet tud majd nekem segíteni, egyszerűen a habitusa, a tempója, a gondolkodása miatt, ami nagyon hasonló az enyémhez. Mindig rögtön meg tudtam érteni, amit ő mond. A vele közösen létrehozott NIBELUNGbeszéd című előadás meghatározó volt az egész osztály számára. Két éven át vettük Térey János nagyon nehéz verses drámáját – ez a munka a szöveghez való viszonyunkat alapvetően meghatározta. Nagy élmény volt Rolanddal együtt dolgozni ezen a szövegen, sokat fejlődtünk általa.

(A János vitéz egyik jelenete látható a képen. A felvételt Borovi Dániel készítette.)

Aztán hirtelen az egész osztály bekerült az Örkény Színházba…

Igen, először Bagossy tanár úr hívta a Hamletbe az osztály kétharmadát, majd Mácsai Pál készítette el már az egész osztállyal az Übü királyt. Én ebben a két örkényes előadásban szerepeltem. Fiatalos, nyüzsgős, hangos létet vittünk a színházba, a társulat pedig örült a sok fiatal energiának. Az ügyelőtől kezdve a súgón át a színészekig nagyon jó munkakapcsolat alakult ki köztünk. Az Übüben a rendező, a színészek és mi, az osztály közösen alakítottuk az előadást: mindig vevők voltak az ötleteinkre. Persze tudtuk, hogy ez egy kicsit csapdahelyzet, mert bár a köztudatban úgy voltunk elkönyvelve, mint gyakornokok az Örkényben, ez a gyakorlatban nem azt jelentette, hogy mind a tizenhárman hasonló nagyságú szerepeket játszhattunk. És azzal is tisztában voltunk, hogy nem fognak mindenkit odaszerződtetni.

Te aztán a legtöbb szerepet a Budaörsi Latinovits Színházban játszottad és játszod.

Igen, engem tulajdonképpen négy előadásra kértek fel, és bár nem hivatalosan, de ez a gyakorlati helyem. Budaörsön tavaly indult be egy rendes, társulattal rendelkező színház, sok vendégművésszel és fiatallal. Nagyon jó előadásokban szerepelhetek itt: a Liliomfi mellett említhetném a Rómeó és Júliát vagy a most bemutatott Pinokkiót, ami szerintem egy igazán bájos gyerekelőadás lett. Szeretem ezt a színházat és a társulatot, és ha minden jól megy, a jövő évadtól bővíteni is fogom a csapatot. Jó érzés lesz társulati tagként is hozzájuk tartozni. Ahogy életem során szinte mindig, itt is valami újba, nemrég létrejöttbe kapcsolódhatok be.

Pinokkió - Chován Gábor, Böröndi Bence (fotó: Budaörsi Latinovits Színház / Borovi Dániel)

Az interjúra könyvekkel érkeztél, a szakdolgozatodat írod éppen. Miről fog szólni?

A témám a szerepösszevonások kérdése. Egyrészt megvizsgálom a téma irodalmát: Shakespeare szerepösszevonásaiból például Spiró György írt nagyon jó könyvet. Megnézem, hogyan működött ez a görög színházban. Másrészt saját koncepciókkal is előállok: néhány drámában kimatekozom, milyen szerepösszevonások lehetségesek, ez milyen színészi izgalmakat kelthet, van-e értelme azt a két szereplőt összevonni vagy sem.

Mik a közeli és a távlati céljaid?

Most elsődleges célom az, hogy jól együttműködjek a budaörsi színházzal, ellássam a feladataimat, jó tagjává váljak a csapatnak. Emellett jó lenne Szabó Sebivel, ifjabb Vidnyánszky Attilával folytatni a közös munkát. Ha ez a kettő szimbiózisban tudna működni egymás mellett, nagyon elégedett lennék.

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával
Beszélgetés Novkov Mátéval
Beszélgetés Varga Lilivel
Beszélgetés Dóra Bélával
Beszélgetés Jéger Zsomborral
Beszélgetés a Liliomfi alkotóival