Jó színészekkel és egy látványos koncepcióval még nem lehet eladni egy előadást, a drámák puszta leporolása fölött egyszerűen eljárt az idő.
Kína első emberének a lánya gyűlöli a férfiakat. Azért, hogy ne kelljen férjhez mennie, egy új törvényt követel ki az apjától: bárki, aki megkéri a kezét, kapjon három találós kérdést, és ha ezeket nem oldja meg, akkor azonnali hatállyal végezzék ki. A szigorú rendelet azonban nem tántorítja el azt a számtalan férfit, akik szépségétől beleszeretnek a lányba. Gozzi drámájának története Puccini operájából lehet ismerős (érdekes, hogy a Katona szintén épp most állít színpadra egy Puccinit), Juronics Tamás rendező pedig felvonultatja a művész színházak teljes eszköztárát a látványos díszlettől az aktuálpolitikát sugalló öltönyös figurákon át a megcsavart, pesszimista befejezésig.
Szatory Dávid, Petrik Andrea (fotó: Dömölky Dániel)
A végeredmény mégis csupán egy felfújt lufi. Ha a meghökkentőnek és elgondolkodtatónak szánt befejezés után a függöny leengedésére azonnal elkezdődik a taps, akkor az egy jó jel, hogy a közönség se meg nem hökkent, se el nem gondolkodott különösebben, és az előadás legjobb esetben is csak egy este marad a sok közül.
Mert mit tudunk például a Star Wars filmek karcos folyosóit idéző katonai bunker bensővel kezdeni? Ez kevésbé Cziegler Balázs díszlettervező munkájának szól, aki mint gyakran, most is érzékletesen egyensúlyoz a realisztikus és kifejező megoldások között. A kérdés inkább magát a koncepciót érinti. Juronics ugyanis egy kegyetlen és elnyomó diktatúrába helyezte Gozzi történetét, ahol a párbeszédeket folyamatosan robbantások és merényletek szakítják meg. A nép nem tudja elviselni a kérők folyamatos kivégzését, a diktátort azonban köti a saját törvénye, amit a lánya kedvéért hozott. Ez az alaphelyzet és közeg azonban pont olyan távol esik a mindennapjainktól, mint Gozzi drámájának a helyszíne, a régi Kína. Az akciófilmes és öltönyös jelmezek (Bianca Imelda Jeremias), valamint a lövöldözések és füstös-gázkamrás jelenetek ugyan elsőre megkapóak, de az alkotók nem igazán tudtak mit kezdeni a cirkuszi csinnadrattával. A végeredmény a fény és a hanghatások megszokottá válása után ugyanúgy unalomba fullad, mint azok nélkül. A fülsértő puffanások kevesek egy katarzishoz.
Bálint András, Petrik Andrea (fotó: Dömölky Dániel)
Nem tud igazán érvényesülni a téma sem: az önzetlen szerelem és a hatalom közötti feszültség, dacára annak, hogy akad egy-két erősebb momentum. Petrik Andrea Turandotja őserőként jeleníti meg a sértett hiúságot, a kiszolgáltatottságtól való félelmet. Turandot nőiessége miatt alárendelt, érvényesüléséhez az egyetlen mód a szadista és kegyetlen elnyomás. Önteltsége félelmetes, majd mint legyőzött, kétségbeesése megrendítő. Ám a valódi motiváció hiányzik az előadásból, figurája túl éles a pszichológiai realizmushoz, kegyetlenkedéseivel amúgy is nehéz azonosulni. Sem a karakterben rejlő feminista potenciállal, sem az elnyomottak bosszújával nem igazán tud mit kezdeni az előadás.
Lánya mellett az apja báb: Kína vezetője (Bálint András) kívül ugyan az észak-koreai diktátorokat idézi, egy televízión látjuk is szónoklatait, belül azonban inkább egy kissé őrült és rendkívül tehetetlen öregembert ismerünk meg. Ő is, mint a többi politikus szereplő, napszemüveggel és maszkokkal takarja el az arcát, hogy valódi lényét elrejtse, beleolvadjon a szerepébe. Szatory Dávid Kalaf hercege konzerv herceg: hősies, vakmerő és vak a szerelemtől. Szatory ezt tisztességesen, az előadás adta lehetőségekhez mérten meg is jeleníti. Kalaf egy-egy döntése azonban váratlanul érkezik, indítékai ugyanúgy zavarosak, mint Turandot esetében.
Petrik Andrea (fotó: Dömölky Dániel)
Az előadás igazi mélypontja azonban az a színvonaltalan és százszor elhasznált poénokra épülő humor, ami egy-egy jelenetben különösebb ok nélkül megjelenik. Ilyen például egy feszült jelenetben a tévé véletlen elkapcsolása más csatornákra. A legsúlyosabb pillanat Truffaldino (Pál András) hosszas kínlódása egy répával, amivel Kalaf herceget vallomásra próbálja bírni. A jelenet bántóan kilóg az előadás komorabb hangulatából, ráadásul Pál András ezúttal egyszerűen nem elég vicces ahhoz, hogy rá építsék ezt az elnyúló epizódot.
Összességében a Turandot a bizonyíték arra, hogy jó színészekkel és egy látványos koncepcióval még nem lehet eladni egy előadást, a drámák puszta leporolása fölött egyszerűen eljárt az idő. Egy kollégám nemrég megjegyezte, hogy már csak független előadásokra érdemes járni, a művész színházak unalmasak. Kétségkívül vannak ellenpéldák, különösen a fiatalabb vagy meghívott független rendezők esetében (a már említett Pintér-féle A bajnok ilyen), ugyanakkor számtalan példa jelzi, hogy alkalmanként a három emblematikus képviselő (Katona, Örkény, Radnóti) is el tud kényelmesedni. A Sirály bár minőségi, mégiscsak megszokott iparos munka volt Aschertől, a Katonában tucat ilyet látni, a Bihari is csak „elment”, és bár a Mesél a bécsi erdő sem volt gyenge előadás az Örkényben, frissességben alatta marad Bagossy korábbi rendezéseinek. Egy szó, mint száz: ki kell lépni az ősök árnyékából.
(2016. március 13.)
