A Pinceszínház Finito című előadása után közönségtalálkozót szervezett a Színházi Kritikusok Céhe. Az alkotók és a nézők közti beszélgetést Stuber Andrea vezette. Az eseményről Gabnai Katalin számol be.
Nagyszombat estéjén, a fővárosban, annak is egy kilencedik kerületi utcácskájában, telt házas nézőtér előtt fut le egy történet valakiről, akit halálra érettnek nyilvánít a közmegegyezés. De nem, nem a Názáretiről van most szó, hanem csak egy megfáradt magyarról, Blondin Gáspárról, a böllérről, Tasnádi István Finito (Magyar zombi) című keserű komédiájának főalakjáról, akit a szerző tíz évvel ezelőtt formált meg egy hajdani mű, az 1900-ban született Nyikolaj Erdman 28 évesen írott, s rögtön Mejerhold által rendezett, Az öngyilkos című darabjának alapötlete nyomán.
Györgyi Anna, Bajomi Nagy György (fotó: Somfai Sándor)
Az aprócska pincét szinte szétveti a Tasnádi Csaba által rendezett játék. Robbanó erő munkál minden fellépőben. Szükséges is a koncentráció, hisz – mint később kiderül – a tavalyi bemutató óta mindössze tizenvalahányszor játszották, oly nehéz a sokfelől jött szereplő egyeztetése. De ami jó, az jó – a Thália Színházban február végén megrendezett Humorfesztivál tíz előadása közül ez a produkció bizonyult a legjobbnak, el is nyerte ott a fődíjat.
A mostani közönség hálásan fogadja a nyitó poénokat, aztán szinte nyelni is elfelejt egy-egy komorabb mondat hallatán. Az abszurd és groteszk színművek dülöngő trónusán, egy falusi budi hézagos léceinek védelmében keres oltalmat a munkanélkülivé lett, depressziós főhős, a Bajomi Nagy György által játszott, halni vágyó Gáspár, s körülötte kárál kétségbeesett felesége, a Valit játszó Györgyi Anna. Jön az egészen emberséges Polgármester Feri, akit – bármennyire is igyekszik korszerűre játszani Felhőfi Kiss László –, egyszerűen nem lehet a jelenkori hatalmi arrogancia jegyeivel felruházni, mert megírása idején még nem volt ez a stíl országos jelenség. Ez itt még egy a rábízottakért felelősséget érző, nyomorult kisember. S jön mindenki, aki saját ügyéért, vagy inkább saját, személyes haszna végett akarja meghalasztani a fürdőköpenyben, atlétatrikóban, mackónadrágban pihegő életuntat. A lecsúszott popdíva (Balázsovits Edit), a magánkívüli költő (Kocsó Gábor), a médiaméhecske riporter (Juhász Réka) és kameramanja (Georgita Máté Dezső), a zavarosban is nőt halászó rendőr őrnagy (Molnár Csaba), s a felfuvalkodott, koronázott médiag… (Kedvek Richárd), de még a főztjére büszke, butus anyós (Szabó Éva) is mind-mind a mihamarabbi halált találják a legjobb megoldásnak. Csudálatos figurája ennek a forgatagnak Tóth József szomszéd Misije, kinek lyukas kötött sapkáját, bárgyú szeretettől fintorgó arcát maga Hieronymus Bosch is megirigyelné. A dünnyögő és vinnyogó kórus által szuggerált végső akció végrehajtását a feleség vállalja magára. Taps. Nagy taps.
Stuber Andrea színikritikus, Bajomi Nagy György és Györgyi Anna a közönségtalálkozón
Az előadást követő közönségtalálkozóra meglepően sokan maradnak, bár a színészekre kicsit várni kell. Stuber Andrea színikritikus köszönti az egybegyűlteket. Finoman és inspirálóan indítja a beszélgetést, és csöppet sem tudálékosan, hanem szinte szelíd szemérmességgel közöl pár igen fontos adatot és tényt a darabról meg a produkcióról. A közönség érdeklődve figyel, s egyelőre örül, hogy közelről nézegetheti az előbb még szerepben látott, most civil fáradsággal vele szemben helyet foglaló művészeket. Aztán oldódik a légkör.
Megtudjuk, hogy a tíz évvel ezelőtt született jelenetek a ma nézői számára tökéletesen érvényesek. A színészek jókedvűen mesélnek a rendezővel folytatott munkáról. Györgyi Anna mondatára, miszerint „ez az előadás szeretve készült, szeretve játsszuk”, mind hevesen bólogatnak. A mai színpadokon szokatlan, barokkos versezet, mely a Molière-re emlékeztető, geometrikusan tiszta színpadi helyzeteket csak fölerősíti, csöppet sem zavarja a nézőket. De hogy ebben a „nem zavarásban” mennyi munka van, s mi előadói fortély szükséges ahhoz, hogy a léptető jambus élőbeszédnek hangozzék, arra azért lehet következtetni a színészi megszólalásokból.
Felhőfi Kiss László, Bajomi Nagy György (fotó: Somfai Sándor)
S amint mindinkább kiderül, hogy a sokfelől jött, s most egymást szeretettel ugrató színészek tényleg igazán méltányolják és tisztelik egymást, s örülnek a közös munkának, a hallgatóság is egyre szélesebb mosollyal köszöni meg az egyébként nehéz, fájdalmasan igaz estét. A szívszorító karakterek, megoldhatatlan helyzetek, a megváltódásért esengő, torz figurák, a csúfos véget érő, erőtlen főhős, s velük minden rossz, ami bennünk van, szinte kiválik belőlünk, a színház révén tőlünk távolabb, föl a színpadi fénybe kerül, s estéről estére kicsit meg is semmisül. Szomszéd Misi a végső pillanatban ecetes szivacs helyett pálinkás üveget nyújt a szenvedőnek. Az pedig meg is húzza. S a végén, a nagyszombati csöndben lassan rájövünk, hogy itt, a Török Pál utcában, dúlt lelkek felmutatásával, vicsorogva és nyöszörögve, mégiscsak egy újkori, kollektív megfeszítés kemény történetét mesélték el nekünk. Tanulság? Nincs. De Húsvét van. Reménykedünk.