Vágó Bernadettet és Vágó Zsuzsit korábban sokan testvéreknek hitték – a Marie Antoinette-ben tényleg testvéreket játszanak.

Az Operettszínház két vezető musicalszínésznője, Vágó Bernadett és Vágó Zsuzsi pályája több mint egy évtizede fut egymás mellett, számos főszerepet egymást váltva játszottak el. Miközben évek óta nagyon jó barátnők, most először állnak egy szereposztásban, egymással szemben a színpadon, a színház legutóbbi bemutatójában, a Marie Antoinette-ben. Ennek kapcsán beszélgettünk velük a darabról, a musicaljátszás helyzetéről, valamint a musicalszínészet nehézségeiről.

Mindketten több Lévay-musicalben játszottatok már, szóval jól ismeritek a Lévay-Kunze szerzőpáros műveit. Mit gondoltok, mik ezeknek a daraboknak a jellegzetességei, mikben különböznek más szerzők musicaljeitől?

Vágó Bernadett: Zenei szempontból az az érdekes Lévay Szilveszter darabjaiban, hogy minden egyes főbb szereplőnek van legalább egy olyan dallama, motívuma, amely végigkíséri őt az egész előadás során. Ez így van a Marie Antoinette-ben is, és úgy gondolom, a nézők számára is különleges élményt jelent az, hogy ugyanazt a dallamot többször is hallják, ám különböző szituációban, különböző szövegekkel. Lévay Szilveszter nagyon ért a női torkokhoz – annyira magaménak érzem a zenéjét, mintha csak nekem írta volna.

Marie Antoinette - Vágó Zsuzsi, Vágó Bernadett (fotó: Budapesti Operettszínház)

Vágó Zsuzsi: Lévay Szilveszter zenéjének popularitása a nagyívűségében rejlik – emiatt lesznek a musicalek dalai a szólisták kedvencei. Az én Marie Antoinette-beli, nagy ívvel, kórussal, lúdbőrözően hatásosan megírt két szólómat is hatalmas élmény énekelni.

A Marie Antoinette-ben a két női főszereplő egymás ellenpólusa – ti hogy látjátok az általatok játszott karaktereket?

V.B.: Marie Antoinette fényűzően, a szegénységet nem látva élt. Amikor szembesül a nyomorral, megrendül. Próbál változtatni ezen, belátja, hogy másként kell élnie, de már túl későn. Az előadás egyik kulcsfontosságú eleme, hogy Marie Antoinette egy lejárató kampány áldozata lett. Az akkori szennylapok – amelyeket összeesküvők pénzeltek, éppen a királyi pár hatalmának megdöntése érdekében – olyan mondatokat, gondolatokat, tetteket tulajdonítottak neki, melyekhez semmi köze sem volt. Mindemellett igyekszem megjeleníteni azt is, hogy nagyon érzelmes nő volt, a gyermekeit pedig anyatigrisként védte.

V.Zs.: Margrid Arnaud fiktív karakter, a darabnak ez a meghatározó vonala csupán a szerzők fejéből pattant ki, történelmi alapjáról nem tudunk. A cselekmény szerint ő, tanult lányként nyomorban élve az igazságot keresi, és az elnyomottak mellett áll ki, a népet az uralkodó pár ellen buzdítja.  Nagyon örülök annak, hogy a darabba bekerült az a vonal, hogy Magrid Arnaud Marie Antoinette féltestvére – már csak magunk miatt is, hiszen a megegyező vezetéknevünk és a pályánk hasonlósága miatt sokan korábban is azt hitték Dettiről és rólam, hogy testvérek vagyunk –, és az a jelenet, amikor erre ráébredünk, az egyik kedvencem az előadásban.

Az előadás vagy a szerep jelentett számotokra valamilyen, az eddigi főszerepeitektől eltérő nehézséget?

V.B.: Szerencsére már sok komoly szerepet játszhattunk és énekelhettünk el, így az eddigi rutinunk már eléggé felvértezett bennünket. A tapasztalatunktól függetlenül azonban természetesen minden szerepre nagyon készülünk, számomra pedig lelkileg az a jelenet a legnehezebb, amikor Marie Antoinette-től a jakobinusok elszakítják a gyermekét. Ebbe picit mindig „belehalok”, ezért nagyon nehéz továbblépni a következő jelenetre.

V.Zs.: Mindig tele vagyok kérdőjelekkel a saját teljesítményemmel kapcsolatban, még akkor is, ha egyébként úgy érzem, hogy passzol hozzám az adott szerep. Emellett az igazi nehézséget az jelenti, hogy a számos musical-bemutatót követően meg tudunk-e újulni, ráadásul úgy, hogy a színház visszajáró törzsközönsége már több korábbi szerepben is látott minket. Számomra a legnagyobb dicséret az, amikor az engem jól ismerő barátaim vagy rokonaim mondják azt, hogy nem engem láttak a színpadon, hanem a szerepet.

Marie Antoinette - Vágó Bernadett, Vágó Zsuzsi (fotó: Budapesti Operettszínház)

Eddigi főszerepeitek közül, ha egyet (vagy legfeljebb kettőt) kellene kiválasztanotok, melyik volt számotokra a legfontosabb?

V.Zs.: Számomra a Miss Saigon Kimje jelentette a csúcsot, mind színészileg, mind zeneileg – magamhoz legközelebb pedig talán a Rebecca női főszerepét érzem a saját életemben történt változások miatt, mert úgy érzem, hogy a karakterhez hasonlóan én is nagy utat jártam be onnantól kezdve, hogy felkerültem Budapestre.

V.B.: Számomra az Elisabethcímszerepe jelentette a legkomolyabb szakmai mérföldkövet, A Szépség és a SzörnyetegBelle-je pedig a Disney-rajzfilmekben vállalt szinkronfeladataim miatt áll közel hozzám. Remélem, hogy később visszanézve pedig a Marie Antoinette szerepe jelenti majd a következő nagy csúcsot.

Nagyon jó barátnők vagytok, a pályafutásotok is egymás mellett fut, rengetegszer játszottátok ugyanazt a szerepet – de nagyon ritkán játszottatok különböző szerepet ugyanabban a szereposztásban. Jelent ez valamilyen különlegességet számotokra?

V.B.: Nagyon sokat jelent az, hogy jól ismerjük a másikat, jóval könnyebb úgy próbálni, hogy félszavakból, fél pillantásokból is megértjük egymást. Titkon már régóta vártam, hogy együtt, egymással szemben játsszunk végig egy előadást. A barátságunk elsősorban nekünk jelent pluszt – és talán a minket jobban ismerő nézőknek.Elisabeth - Vágó Bernadett, Szomor György (fotó: Budapesti Operettszínház)

V.Zs.: Egyébként sokat próbáltunk korábban is együtt, hiszen a különböző szereposztások megnézik egymás próbáit – rengetegszer végszavaztunk egymásnak, és a próbák után a darab és szerepelemző telefonok sem maradhattak el esténként, szóval eddig is jellemző volt ránk a közös munka. 

Londonban például alapvető elvárás, hogy függetlenül attól, hogy melyik este ki játszik egy adott szerepet, a musicaleknek több éven keresztül minden alkalommal a lehető leghasonlóbban kell megjelenniük. A Marie Antoinette esetében mennyire kapott szabad kezet a két szereposztás?

V.Zs.: Előbb említettem, hogy a szereposztások általában figyelik egymást, de a Marie Antoinette-et sokáig külön próbálta a két csapat, és az előadást rendező Kerényi Miklós Gábor kifejezetten azt mondta nekünk, hogy ne nézzük egymást. Ez, úgy gondolom, jót tett a darabnak, hiszen így a néző ugyanazt az előadást fogja látni – de mégsem minden szempontból, hiszen bár a szöveg, a dalok és a „térképészet” természetesen teljesen megegyezik, a rendezői instrukciók nem ugyanúgy csapódnak le a színészekben.

V.B.: Az irányok ugyanazok voltak, de azokat átszűrhettük magunkon, és nem kellett másolnunk egymást – úgy gondolom, nagyon sikeres lett a tanár úr kísérlete.

Sok évnyi musicaljátszás után vágytok valami másra is?

V.B.: A tavalyi évad során Sopronban a Zene, New York, Szerelem! című zenés, de alapvetően prózai jellegű produkcióban is játszottam, és – nem elhanyagolva az énekes feladataimat – nagyon szívesen kipróbálnám magamat további hasonló, vagy még inkább prózai előadásokban.

(A fotón Vágó Zsuzsi látható a Miss Saigon egyik jelenetében.)

V.Zs.: Számomra az a legfontosabb, hogy, bármilyen kihívással nézek szembe, azokhoz úgy tudjak hozzáfogni, hogy megújuljak, és ne érezzem azt, hogy fásult vagyok. Volt szerencsém egyszer már filmezni is, nyilván ez is érdekes kaland volt, ugyanakkor azokat a lehetőségeket kell megragadnunk, amelyek megtalálnak minket. Azt sem fogom bánni, ha életem végéig csak musicalekben játszom majd – hiszek abban, hogy az embert megtalálják a neki való feladatok, így ez azt jelentené, hogy ez az én utam.

A színházi szakmán belül a musicalek megítélése elég vegyes – sokan például legyintve a szórakoztatóiparhoz sorolják…

V.Zs.: Aki legyint rá, az jöjjön el ide, ráadom az Abigélben viselt jelmezemet, és játssza és énekelje végig azt a háromórás „faltól falig” szerepet, bírja végig hanggal és energiával,koncentráljon a mozgó díszletelemekre és a tánckarra, és közben ne rontsa el a koreográfiákat sem. Ugyanakkor tény az, hogy az utóbbi években nagyon felhígult a musicalszínész-világ. Ha valaki jól énekel, attól még nem lesz jó színész is. A musicalszínészet egy önálló szakma, mi kijártuk a szamárlétrát, én tízévesen álltam először színpadra, majd statisztáltam, mellékszerepeket játszottam, és ezt követően kaptam főszerepeket. Ezt a húsz évet nem lehet gyorstalpalóval bepótolni – és sokszor ezért legyint a musicaljátszásra a színházi szakma.

De a konvencionális utat bejárva musicalszínésznek tanuló fiatalok vajon a pályán maradnak, ha nem kapnak elég lehetőséget?

V.Zs.: Aki igazán jó, alázattal és kitartóan dolgozik, az megkapja a neki kijáró lehetőségeket – nekem legalábbis ez a véleményem, de lehet, hogy csak azért, mert én ezt így végigcsináltam, és én ezt az utat láttam magam előtt. De természetesen a tehetségkutatókban feltűntek között is találkoztunk már többekkel, akik igazán tehetségesnek bizonyultak a musicalszínészethez is.

Abigél - Vágó Zsuzsi (fotó: Budapesti Operettszínház)

V.B.: Én is hatéves korom óta tanulok énekelni, szolfézsre, színjátszó szakkörökbe jártam, majd stúdiós lettem. Természetesen a diákszínpadi előadásokat is nagyon komolyan vettük - azt gondolom, máshogy nem is lehet és nem is érdemes csinálni -, és bár lehet, hogy nem volt akkora tétje, mint most egy-egy operettszínházi bemutatónak, de megtanított minket arra, hogy hogyan kell végigcsinálni egy próbafolyamatot, hogy kezeljük a váratlan színpadi helyzeteket. Szomorúan látom, hogy ezek a tapasztalatok sokszor háttérbe szorulnak a médiaszereplések és akár a kapcsolatok mögött – miközben persze megértem azt is, hogy a színházaknak oda kell figyelniük arra, hogy mi és ki vonzhat be új közönségrétegeket.

V.Zs.: Tanítok több musicaliskolában is, és ott is észreveszem néhány gyereken azt, hogy nem tanulni jönnek, hanem rögtön sztárrá válni – márpedig ez nem így megy, ez a kettő összeférhetetlenül távol áll egymástól.

Néhány – akár több száz férőhelyes – színház ad főszerepeket olyan színészeknek, akiket sehonnan máshonnan nem ismerhetünk, a musical-műfajnak, úgy tűnik, nagy szüksége van a már befutott sztárokra – miközben például a ti neveteket kevésszer lehet bulvárlapokban viszontlátni.

V.B.: Gyerekkoromban nem a csillogás fogott meg ebben a világban, hanem a színjátszás és az éneklés lehetősége – nem azért választottam magamnak ezt az utat, mert azt reméltem, hogy így majd estéről-estére limuzin jön értem, hanem mert ebben találtam meg önmagamat.

A Szépség és a Szörnyeteg - Vágó Bernadett (fotó: Budapesti Operettszínház)

V.Zs.: A mai világban elengedhetetlen a jó sajtó… A különböző médiaszereplések kellenek és hasznosak is tudnak lenni – a premier kapcsán szerencsére sok helyre hívtak minket, és így a bemutatót is tudtuk népszerűsíteni. Ugyanakkor nem rakom ki a magánéletemet rivaldafénybe, és a sajtószereplések után sem futok – nem hívlak fel téged azzal, hogy „Dani, régóta ismerjük egymást, mindketten miskolciak vagyunk, figyelj, kellene most egy kis promó, légyszi, csinálj már velem egy interjút…!” – vannak, akik ezt csinálják, és egyébként lehet, hogy hibám az, hogy én nem... Tizenkét éve vagyunk ebben a színházban, ebben a közegben már ismernek minket, néhányan miattunk vesznek vagy cserélnek jegyet, és ez nekünk nagyon sokat jelent.

De a színháznak nem huszonöt jegyet kell eladnia, hanem esténként kilencszázat.

V.B.: Nem az a dolgunk, hogy reggeltől estig azon munkálkodjunk, hogy a magazinok címlapjára kerüljünk bármi áron – ha valaki így akar érvényesülni, megvan rá a lehetősége. Persze, ha megkeresnek az újságírók, nem utasítom el őket, sőt, nagyon örülünk a megkereséseknek, hiszen ez a szakmánkkal együtt jár.

V.Zs.: Nekem az a feladatom, hogy estéről estére 100%-ot nyújtsak a színpadon, és ha valaki jegyet vesz, annak a lehető legemlékezetesebb színházi élményt segítsek biztosítani a magam szerepével.