A Nekünk nyolc?! ősbemutatója kapcsán a szerző, a rendező és a főszereplő beszélgetett.

Április 14-én mutatják be a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban a Nekünk nyolc?! című ifjúsági előadást, ami egy sportkollégium életébe, az ott élő nyolcadikosok mindennapjaiba kalauzol. A darab szerzőjeként lehetőségem nyílt arra, hogy figyelemmel kísérjem a próbafolyamatot, ami már csak azért is érdekelt, mert színházi kritikusként kész előadásokat nézek, azt az utat azonban, ami az olvasópróbától a bemutatóig vezet, nem látom. Volt alkalom arra is, hogy a rendezővel, Naszlady Évával és a főszereplővel, Kováts Dórával beszélgessek, előbbivel nem annyira az előadásról, inkább a színészet vagy rendezés dilemmáról, utóbbival pályájáról és Julcsiról, a Nekünk nyolc?! főszereplőjéről.  Ennek a furcsa, köztes helyzetemnek, a félig szerző, félig újságíró ott létemnek köszönhetően szabálytalan interjú született, néhány zárójeles, személyes impresszióval. 

Nekünk nyolc?! próbafotó (Kováts Dóra, Magyar Cecília, Mikita Zsuzsanna Lilla, Kátai Kinga)

Színművészként végeztél a főiskolán, de az utóbbi években ritkán játszol, inkább rendezel, legutóbb Debrecenben Az ajtót állítottad színpadra. Miért váltottál?

Naszlady Éva: A színészet rengeteg értékes időt visz el. Azt éltem meg, hogy más kezében van az életem irányítása, függök attól, hogy ki hogyan gondol rám. Én meg csak várok és várok, és közben széttöredezik az idő, elcsorognak a másodpercek, miközben nem csinálok semmit.  

(Beugrik egy kép: ahogy Czegő Teréz hímez, Debrei Zsuzsanna meg horgol a színésztársalgóban – töltik az elfolyó időt, miközben a jelenetükre várnak. Naszlady Évát nem nagyon tudom elképzelni varró- vagy horgolótűvel a kezében. Igaz, később megtudom, hogy nem csak varrni és kötni, de még stoppolni is szokott.)  

Fiatalon úgy gondoltam, hogyha nem tudom előre, mi a dolgom, ha nem tudok tervezni, haszontalan vagyok, pedig engem úgy neveltek, hogy hasznosnak kell lenni, ezért ezt a fajta „haszontalanságot” nem engedtem meg magamnak.  Az ilyen leesett időkben kezdtem rendezni, aztán egyik munka hozta a másikat. Nem életpályaként éltem meg mindezt, hanem úgy, hogy teszem a dolgom, ahol éppen vagyok. 1999-ben rendeztem először, aztán ez lassacskán folyamatossággá alakult: hívtak, visszahívtak, én pedig jól éreztem magam ezen a térfélen. Itt koncentrálódik a munkára fordított idő, amit én osztok be. Ez már csak azért is fontos volt nekem, mert amíg kicsi volt a lányom, sokat voltam otthon vele. A színészet viszont úgy működtethető, ha ott vagy, és sok vasat tartasz a tűzbe. Lassan elhomályosult az emberek fejében, hogy színész is vagyok, de azért még most is előfordul, hogy néha megkeresnek egy szereppel, és még az is, hogy igent mondok.

Sokat emlegeted az időt.  

(Naszlady Éva, fotó: Máthé András)

Nem az idő fontos, hanem a tartalma. Egy kaposvári volt kolléganőm, Pálfi Zsuzsa mondta egyszer, hogy ő örül, hogyha valakivel megbeszél egy találkozót, és az illető késik, mert akkor marad egy kis semmi másra nem használható ideje, amikor jó ez a semmi. Én nem ilyen vagyok.

Kováts Adél, amikor kinevezték a Radnóti Színház élére, fontos programpontként jelölte meg, hogy több női szerzőt és több rendezőnőt szeretne az erősen férfiközpontú színházi életbe, már csak azért is, mert a színházak közönsége 70 %-ban nő. Átgondolva az egerszegi színház utóbbi éveit, nem kell szégyenkezniük, jelenleg is műsoron van Polcz Alaine és Gianina Carbunariu darabja, játszották a Színésznőket April De Angelistől, rendez itt Madák Zsuzsanna, és rajtad kívül is volt meghívott rendezőnő, Harangi Mária. Az olvasópróbán Sztarenki Pál, művészeti vezető is kiemelte, hogy úgy látja, a Nekünk nyolc?! jobb helyen van egy rendezőnő kezében. Te hogy gondolod, van jelentősége a női nézőpontnak egy rendező esetében?

Szerintem egy adott ember rendez jól vagy rosszul, nem egy nő vagy nem egy férfi. Tény, hogy a férfiakat jellemző kiáramló, teremtő energiák feltűnőbbek, észrevehetőbbek, mint a befogadó-megtartó női energiák, de úgy gondolom, ha egy szellemi közösségben jelen vannak ezek a női energiák, az mindenképpen jó. Ha arányaiban megnéznénk, hogy férfi rendezők – hogyha már kosaras darabot próbálunk, hadd éljek ilyen példával – hány dobásból hány kosarat dobnak be (ha ezen most a jól sikerült rendezéseket értjük), és a nők hányból hányat, szerintem nem kellene szégyenkeznünk az arány miatt. 

A Scapin furfangjai, a Fafeye, a tenger  ész és A vőlegény után negyedszerre rendezel Zalaegerszegen, vagyis már visszajárónak számítasz. Mennyire más egy számodra ismeretlen társulattal rendezni, mint egy valamennyire már ismerttel? És nem vágynál arra, hogy hosszabb ideig dolgozz egy társulattal?

Dehogynem, persze, hogy szeretném, hogy én oszthassam a szerepeket általam ismert színészeknek, legyen idő csiszolni, építkezni. Így csak a próbaidőszakot tudom felépíteni. Ez a hátránya a vendégrendezésnek. Az előnye pedig az, hogy egy külső ember új látásmódot hozhat egy bebetonozódott társulatba, ki tudja mozdítani a színészeket ebből az állapotból. Talán az is jó néha, hogy nem tud annyit róluk, csak arra alapozhat, amit az adott pillanatban lát. Egerszegen már más a helyzet, tudok folyamatot építeni, hiszen több színésszel (Barsi Mártonnal, Bellus Attilával, Andics Tiborral például) már korábban is együtt dolgoztam, Kováts Dóri pedig a tanítványom volt.

           Scapin furfangjai (Bálint Péter, Sztankay Orsolya, fotó: Pezzetta Umberto)

Gyerekelőadást már rendeztél itt, a Fafeye, a tenger észt, a Nekünk nyolc?! azonban kicsit nagyobbaknak, 10-14 éveseknek szól. Úgy tudom, főállásban tanítasz, de idősebbeket.

Igen, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában tanítok színészmesterséget, de ők már érettségizettek. A lányom viszont 13 éves.

Szerinted hogy lehet ehhez a korosztályhoz szólni?

Úgy gondolom, hogy a tanítás indirekt dolog. Matula bácsival értek egyet a Tüskevárból, aki hagyja, hogy Ladó beleszaladjon a saját tévedéseibe. A Nekünk nyolc?!-cal éppen az volt a gondom, hogy jó-e, ha megmutatjuk, hogy mi a helyes? Bár az ideálkergetés tőlem sem áll távol, az indirekt megközelítést jobbnak tartanám, és azt is, ha a gyerekszereplők között kevesebb lenne a jó gyerek.

(A szerző itt szembesül azzal, hogy ő egészen máshogy látja a saját darabját, és a tanító szándék darabbeli létét vagy nemlétét is, de azt készséggel beismeri, hogy – az Egerszegen éppen most futó A szecsuáni jólélekkel szemben – itt nem nagyon kell keresgetni a jó embereket .)  

Mintha mégsem akarnál karcosítani ezen a világon a rendezéssel, sőt.

Igen, úgy gondolom, hogyha ez egy ilyen világ, akkor ez a világ hasson, ez a szeretetbomba hasson. Hiszek ennek az erejében.

Az olvasópróbán elmondtad azt is, hogy neked gondot okoz, hogy 25-30 éves emberek játszanak 14 éveseket. Erre milyen megoldást találtál?   

Kicsit a rajzfilmek világához közelítek. Ez tükröződik majd a jelmezekben, és a játékkal egy időben megjelenő, egy különleges háttéranyagra készülő rajzokban is.

Sok bátorodnivalóm van még

Dóri, te budapestiként mikor és hogyan kerültél Zalaegerszegre?

Kováts Dóra: 2010-ben, az igazgatóváltáskor felvételiztem ide. A Gór Nagy Mária Színitanodában végeztem (ahol egyébként Naszlady Éva művészi beszédet tanított nekem), és az Egerszegen akkor újjászervezett stúdióban folytattam a tanulást. Sajnos pénzhiány miatt egy évvel később ez a stúdiós képzés megszűnt a színházban.

Több gyerekelőadásban is játszottál már: az Emil és a detektívekben Bonnie-t, a Fafeye, a tenger észben Paradicsomot, tavaly pedig, Az anyu én vagyokban Mesit, a főszereplőt. Emellett a Cyber Cyranóban te vagy Heni, a három szereplő egyike. Mennyire más egy osztályteremszínházi előadásban játszani?

Meg kellett szokni, hogy nem színházi körülmények között dolgozunk: hogy nincs világítás, mi adjuk a hangot, a videóbejátszásokat, és a mi feladatunk az átdíszítés. Ami fontosabb, hogy ott sokkal élesebbek a reakciók, nincs mindig színházi csend, és az elején nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy a diákok ott ülnek tőlünk egy méterre. Na és az interaktív részek – ott azért történnek dolgok. De most már túl vagyunk a 100. előadáson, volt időnk belerázódni, és nagyon meg is szerettem ezt a fajta színházat.

           Kováts Dóra (Cyber Cyrano, fotó: Pezzetta Umberto)

Az anyu én vagyok Mesije és a Nekünk nyolc?! Julcsija között van némi hasonlóság?  

Igen, mind a ketten sportőrültek, csak Mesi focizik, Julcsi pedig kosarazik. Ebben nem annyira hasonlítanak rám, én iskolás koromban gyógytesire jártam (nevet). És van köztük két év korkülönbség, Julcsi már 13 éves.

Milyennek látod Julcsit?     

Vagány, talpraesett lány, akinek fontosak a barátai. Dolgozik benne valamiféle belső igazságérzet, ami folyton arra készteti, hogy beleavatkozzon a körülötte élők életébe. Elolvastam a darab alapjául szolgáló regényt is, ami szintén segített abban, hogy jobban lássam a karaktert.

Hogy készülsz egy szerepre? Már az első próbán tudtad a szövegedet.   

Nem mindig tanulom meg előre, de féltem, hogy kevés lesz az idő. De mivel a darab egyfelvonásos, most úgy tűnik, hogy elég lesz a négyhetes próbaidőszak.

Nem az a színész vagy, aki az ötleteivel bombázza a rendezőt.

Inkább a szituációk felől közelítek, nem vagyok még olyan tapasztalt, hogy ötleteket hozzak. Sok bátorodnivalóm van még.

(Dóri nem azok közé tartozik, akik a próba kezdetére esnek be. Már fél órával korábban ott van, ráhangolódik, sétál a folyosón, kezében a szövegkönyvvel. Rendkívül fegyelmezetten és koncentráltan próbál. Szeretem, ahogy ebből a komoly koncentráltságból átvált Julcsi robbanékony, folyton tettlázban égő karakterére. Látom benne a saját regényhősömet.) 

Kováts Dóra (fotó: Kováts D. Zsolt)

Elárultad, hogy huszonnyolc éves vagy, de húsznak sem látszol. Így, a többedik gyerekszerep után hogy látod, hogyan lehet közelíteni felnőtt fejjel ezekhez a szerepekhez?

Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, ha azt éljük meg a színpadon, ami az ő problémájuk. Nem gyerekeket akarunk játszani, hanem a karakterek igazságát.

Milyen egy fiatal, vidéken játszó színésznő élete? Mi az, ami budapestiként hiányzik itt neked?

A budapesti pörgés után kezdetben furcsa volt Zalaegerszeg. Az jó, hogy mindenre van idő, hogy a közlekedés nem vesz el órákat a napjaimból. Ami hiányzik, az az, hogy más színházakba, kiállításokra járhassak. A napjaimat itt a próbák és az előadások határozzák meg, na meg a kutyám, Saci. Reggel egy sétával indítunk, a próbák után megint egy hosszabb séta következik. Sokat filozok, töprengek a munkámon, sokszor kényszerítenem kell magamat, hogy most engedjem el egy kis időre, és Sacira figyeljek.

(Itt egy kis magánbeszélgetés következik a kutyákhoz való viszonyunkról, kitérve a darabban szereplő Púder kutya valós történetére.)

Ha csak rajtad múlna, merrefelé irányítanád a pályádat?

Szeretném sokféle szerepben kipróbálni magam, minél többet játszani. A színpad mellett szívesen filmeznék is. Eddig egy tévésorozatban volt néhány epizódom, játszottam egy filmrendező barátom kisfilmjében és reklámban is – jó lenne ebben is továbblépni.