A Forte Társulat Irtás című produkciójának legutóbbi előadása után a Szkénében közönségtalálkozó zajlott a Színházi Kritikusok Céhe szervezésében, Jászay Tamás kritikus vezetésével.
Úgy voltam az Irtással, amikor Stuber Andrea kiszervezte rám a Kritikus Óra tudósítói feladatát, hogy bár szeretem, vonakodtam harmadjára megnézni, az időluxus miatt. Aztán nemcsak jól esett újranézni, de meg is döbbentett, mennyire nem emlékeztem a részletekre. Az ember óhatatlanul kialakít egy képet egy előadással kapcsolatban, leszűr, kimunkál egy többé-kevésbé koherens értelmezést. Csiszol, az idő múlásával pedig egyszerűbbé, kerekebbé is válik az összkép. És jó eséllyel pont azt dörzsöli, tisztítja le erről, ami a lényeg: olyan formában, hogy amit rendezői értelmezésnek szokás nevezni, az elsősorban nem gondosan előre formált gondolati konstrukció, hanem éppenséggel a színház anyagiságában – a színészi játékban – megjelenő-történő valami. Kiment a fejemből, ahogy a földdel való beterítés közben Killaine-t voltaképpen megerőszakolják, és Földeáki Nóra szinte a falhoz csapva, kifordult testtel, fejjel lefele fekszik a zsákokon; hogy van egy szó szerint talpalatnyi föld még a beterítés kezdetén, a zsákok közt, ahol Hay Anna és Andrássy Máté egy beszélgető-szeretkező-egymásba kapaszkodó koreográfia erejéig meg tudja vetni a lábát, amikor már elkezdődött a romlás. És még annyi minden.
Irtás - Földeáki Nóra, Fehér László (fotó: Mészáros Csaba)
Jászay Tamás kritikus vezeti az Irtás utáni beszélgetést, ő is a múló idővel dobbant, csak másmerre: két éve mutatta be a Forte Társulat az Irtást (kb. ez a 25. előadás), amit 2014-ben a kritikusok a független színházi kategóriában a legjobb előadásként díjaztak, Krisztik Csaba pedig megkapta a legjobb férfi mellékszereplő díját. Az első kérdés tehát, hogy miként változott az előadás a bemutató óta, amire Horváth Csaba, az előadás rendezője azt válaszolja: sok részletében módosult, ezek az egészet illetően is változást jelentenek, például Ostorházi Bernadett Londonba költözésével Hay Anna vette át a női főszerepet, így az ő figuráján keresztül hangolták újra az előadást. (Van különbség számomra, a nőiség tekintetében a két figura közt, például Ostorházival mintha ártatlanabb, tudatlanabb állapotból indult volna a történet, Hay alakja viszont egyfajta érettséget sugall, így az út, amit bejár, másként lesz erős.)
Szó esik a darabról, aminek ősbemutatója Debrecenben volt 1997-ben, Tim Carroll rendezésében. Helen Edmundson 1993-as drámáját Szaffkó Péter fordította le akkor, ennek a verziónak a leporolásához fogtak hozzá, mondja Upor László dramaturg, de arra a következtetésre jutottak – az első fordítóval is egyeztetve –, hogy a teljes szöveget újra kell fordítani. Jó dráma ez? – kérdezi Jászay Tamás. Jó előadás ez, feleli elegánsan Upor László, aki nem hitt a drámában első olvasásra, nem látta benne azt az előadást, amit Horváth Csaba igen. Jászay Tamás megjegyzi, ritkán szokott előfordulni, hogy a drámáéhoz hasonló fekete-fehér világnak árnyalatai lesznek a színpadon, mire a dramaturg felveti, hogy egy előadásból visszafejtve talán nincs értelme a szövegre így kérdezni vissza. (Ami igaz, bár én is hajlamos vagyok úgy gondolni – a színházi működés általános tapasztalata felől, mert különben tudjuk, a telefonkönyvből is lehet jót rendezni –, hogy bizonyos szövegek akár a színvonaluk, akár a retorikájuk-világszemléletük miatt képesek kijelölni mozgásteret.) Horváth Csaba szerint az Irtás nem hibátlan, de jó dráma, erős helyzetet kerekít két ember között, akik az első pillanattól érezhetően elválaszthatatlanok, a világ mégis képes arra, hogy elválassza őket egymástól, olyan formában is, hogy az egyikből szörnyeteget csinál.
Felmerül a dráma történeti kontextusának ismerete: Horváth Csaba szerint ez nem egy ördöglakat, inkább a politika privát életre gyakorolt hatása fontos itt, és a dramaturg szerint is jól lehet érteni a helyzetet, annak brutalitását a pontos történelmi tudás nélkül. Ide csatlakozik be egyetértően egy történelemből ötös néző: ő a rendezőtől eltérően össze nem illő párnak látta a két főszereplőt, akik bekerülnek egy szituációba, amiben végül visszafordíthatatlanul kijönnek a különbségek. Ez a néző megjegyzi: olyan, mintha szándékosan lefojtanák a színészek az érzelmi erőt, és az nem tud kirobbanni – ebbe halnak bele a szereplők; nincs egy „nagy veszekedés”, amiben megtörténhetne a megbocsátás. Más helyről jövő, különböző ősökkel rendelkező emberek a szereplők, feleli Horváth Csaba, akik puszta emberi mivoltuk miatt szeretik egymást – angol és ír nevet is adnak a gyereküknek –, önmagukban boldogok, azonos az életfelfogásuk. A légkörben, ami körbeveszi őket, nem nagyon lehet kiabálni, egy hangos szó akár az életükbe kerülhet. A nagy veszekedés különben megtörténik a rendező szerint, amikor a feleség pénzt kér a férjtől, hogy Killaine nyomába eredjen, és az – mert félti a nőt, magukat, a gyereket, a birtokot – nem ad neki. Ezek intelligens emberek, tudják, hogy rothadásnak indul valami, ami őket betemeti, és elkezdenek pánikszerűen tenni ellene. Jó dráma ez, folytatja Horváth Csaba, mert eljut a szélsőséges szeretettől a szélsőséges gyűlöletig. Upor László pedig hozzáteszi, azért tudnak eljutni ide a szereplők, mert különböző döntést hoznak arról, hogyan kell túlélni, és ezek értékrendje nem összeegyeztethető. Onnan kezdve pedig, hogy nem közös stratégiát határoznak meg, a világ borzasztósága el tudja végezni a maga dolgát rajtuk.
Irtás (fotó: Mészáros Csaba)
A viszonyok szétszálazása láthatóan megmozgatja a beszélgetés résztvevőit, és érdekes figyelni ebben az egymással felelgető, kiegészítő, keresgélő dialógusban, hogy amikor a nézői értelmezések belefutnának a saját, sarkosabb fogalmazásaik csapdájába, Horváth Csaba mindig finoman árnyal és pontosít. Például a nézői fejtegetéshez, ami arról szól, hogy megérti a férjet, mert alig van valamije a családján és a birtokán kívül, és ezért a piciért képes saját magát is eltüntetni a föld színéről, hogy magáénak mondhasson valamit, megjegyzi, ez azért többről szól, Preston ugyanis az angolokat is támogatja. Vagy kiemeli, azért bonyolultabb a házaspár viszonyának története a jellemkérdésnél, mert eszmei, lelki, érzelmi, anyagi, azaz sokféle dolgok forognak kockán, és abban az őrületben, amiben a szereplők élnek, mindezt nem lehet feltenni egyetlen lapra. Továbbá az én fülemben is úgy cseng Susaneh kinyilatkoztatása, hogy van, akinek a szívében ott a jóság, van, akiében nincs – ahogy ezt Jászay Tamás idézi –, de közben azt mondja Susaneh, van, akinek a szívében él a jóság, van, akiében nem: és lehet, hogy Prestonéban meghalt vagy szunnyad.
Jászay Tamás az építkezés kérdését firtatja: az előadás az egyszerűtől indul és eljut a nagyon bonyolultig, a szerethetőtől a gonoszig – Horváth Csaba megint pontosít, nem gonosz, hanem szörnyeteg (ami inkább funkció, teszi hozzá Upor László) –, eljut a tisztától a mocskosig. Kell a hosszú expozíció, mondja a rendező, az elején a harmóniát sugalló képek, hogy megérezzük a széthullás tragikumát – igaza lehet, s ez nem áll ellentmondásban azzal, hogy érzelmileg számomra mégis ott indul be a történet, amikor Hay Anna egy salamoni mozdulattal leejti a gyereket, és Kádas József nem tehet mást, mint hogy ösztönösen kifogja, és ezzel meghajoljon az élet minden ideológián túlmutató, elemien bonyolult ténye előtt. Ahogyan kezd szétesni minden, úgy bátorodik az ábrázolásmód és kerül távol a kezdeti, „szalonszerű” világtól. Van az előadásnak egy finom, groteszk humora, erre is kitér Jászay Tamás: színészileg nehéz feladat, mert egy tónusában, hangulatában komor környezetben kell kontrázniuk, sokat szoktak hát dolgozni, mondja Horváth Csaba, hogy kijöjjön az árnyalt humor; ennek plasztikusságát UporLászló a részletgazdagságban látja.
Irtás - Krisztik Csaba (fotó: Mészáros Csaba)
Az előadás motívumait egy néző hozza szóba, a földről, farkasokról, páráról, a tőzeg okozta játszási nehézségekről szóló válaszok után pedig a kompozíciós elgondolásról beszél a rendező: azon dolgoznak, hogy beszédes legyen a test, de abban a képben legyen beszédes, amiben el van helyezve. Az jutott eszembe az előadás alatt, hogy ezekben a képekben a színészek teste áraszt valamiféle archaikus erőt, hasonlót a görög vázarajzokon vagy akár az egyiptomi hieroglifákon látható alakokéhoz. Nemcsak a profilból való beállítások miatt, amiket Horváth Csaba előszeretettel alkalmaz, hanem mert ezeken egy éppen zajló esemény közepén, megfeszülő izmokkal ugyan, mégis statikus helyzetben látjuk a figurákat – ez sajátos narrációs technika, folyton arra ösztökéli a nézőt, hogy megfejtse, továbbgondolja, mi történik a képen. Horváth Csaba kompozíciós gondolkodása pedig sokszor nyúl ahhoz a feszültségkeltő hatásmechanizmushoz, ami a kihagyás, kimerevítés, késleltetés eszközeivel operál: megállítja a lendületet vagy indulatot egy képben, hogy ezt a nézői képzelet vigye, írja tovább. Vagy akkor folytatja ezt a lendületet, amikor a nézőben már „megtörtént” a dolog, és így a mozdulat, lerázva magáról az illusztratív jelleget, sokféle értelmet nyer. Mindez a töriötös néző által korábban emlegetett érzelmi lefojtást is más fénybe helyezi.
Jó volt követni ezt a beszélgetést, izgalmas dolgok hangzottak el minden oldalról ebben a kis viviszekcióban, könnyedén, fesztelenül – kicsit sajnáltam, hogy a tőzegtől megtisztult és időközben frontvonalba szivárgó színészek keveset nyilatkoztak, talán mert kevesebbet is lettek kérdezve, de majd következő alkalommal. Szóval menjen gyorsan a Szkénébe, aki nem látta az Irtást. És az is, aki már igen.
Varga Anikó
