"Ahhoz, hogy a klasszikus cirkuszból újcirkusz lehessen, nem elég a fényeket és a zenét kicserélni."
2012-ben, a Sziget Fesztiválon láthattuk őket először, fiatal akrobatákat egy újcirkusz előadásban. A Recirquel vezetőjével, Vági Bencével beszélgettünk arról, hogy mi kell a társulathoz akrobatákon és koreográfián túl, és milyen út vezetett a Szigeten való megmutatkozástól a világban való elismertségig.
Titeket sok helyen az első magyar újcirkusz társulatnak neveznek. Miközben 2012-ben, amikor az első előadásotok megszületett, már volt hazai előzménye ennek a műfajnak.
Azokat a kísérleteket, amelyek korábban voltak Magyarországon, anélkül, hogy rangsorolnám, én inkább az utcaszínház műfajához sorolom. Az artista szakma, ami az újcirkusz alapja, tíz-tizenkét éves, kőkemény munka. Olyan is van, hogy egy előadásban olyan zsonglőr vagy artista szerepel, aki hobbiból megtanulta ezt is, de mi például legutóbb egy olyan zsonglőrrel dolgoztunk, aki négyéves kora óta tanulja ezt a szakmát. A két dolog, nem ugyanaz – és ebben, azt gondolom, hogy nincsen semmi sznobéria.
Non Solus (fotó: Pozsonyi Roland)
Neked honnan jött az utólag nézve teljesen logikus ötlet, hogy koreográfus-rendezőként az artistaképzős fiatalokkal újcirkuszt kellene csinálni Magyarországon?
Ami a velem dolgozó artistákkal közös vonásunk, hogy gyerekkorunkban mindannyiunkat sokat vittek cirkuszba. Amikor Angliában elvégeztem a művészeti egyetemet, a harmadéves vizsgaelőadásom, többéves kutatómunka eredményeképpen a budapesti, berlini kabarék világát idézte meg. Már ekkor kódoltam az előadással a cirkuszt, noha – artisták nélkül, színészekkel és énekesekkel dolgozva – akkor még csak annak a hangulatát.
Később a szüleim Németországba voltak kénytelenek disszidálni, és noha Wuppertalban nem volt lehetőségem cirkuszba járni, ám ott volt Pina Bausch gyermek balett iskolája, ahol hatévesen elkezdtem táncolni. Így a cirkusz bennem egy összetett képletből alakult ki.
Persze, van egy egészen konkrét pillanata is a felismerésnek. Amikor a skóciai Fringe fesztiválon dolgoztam, abban az évben robbant be az újcirkusz az angoloknál. Szerettem a táncot és a kabarét, ráadásul a jazz világa is közel állt hozzám, nekem akkor kapcsolták fel a villanyt, hogy mindaz, ami fontos számomra, egyetlen előadásban is tud létezni. Ekkor kezdtem el Gerendai Karcsi (a Sziget Fesztivál alapítója – a szerk.) fülét rágni, hogy csináljunk valami ilyesmit a Szigeten.
Hogyan jött be a képbe az artistaképző?
Korábban csak annyit tudtam, hogy Budapesten van egy. Amikor a Sziget Fesztiválnak elmondtam, hogy képzősökkel szeretnék előadást csinálni, sokáig ellenálltak. Mondván, hogy túl fiatalok, és ezért nem tudják azt a klasszikus cirkuszhoz képest könnyedebb varieté stílust hozni, amihez a magyar nézők hozzá vannak szokva. Erre folyamatosan azzal érveltem, hogyha soha nem kezdünk el foglalkozni velük, akkor soha nem jutunk sehová. Arról nem is beszélve, hogy a Cirque du Soleilben évente több fiatal artista játszik főszerepet, igaz, hogy egy-két évig tartó, gyötrelmes átképzés után. Végül sikerült meggyőzni őket.
Vági Bence (fotó: Csibi Szilvia)
Már előttem is sokan próbálkoztak azzal, hogy artistaképzősökkel dolgozzanak, de már az első körben összeütközésbe kerültek a képzős mesterekkel. Mivel én az egész életemet klasszikus gondolkodású mesterek között töltöttem, tudtam, hogy nem ronthatok ajtóstól a házba. Rengeteget beszélgettem velük arról, hogy mit szeretnék, és hogy ők mit gondolnak erről a szakmáról. Az egyik fontos titkunk éppen az, hogy soha nem tagadtuk meg a közép-kelet-európai cirkusz hagyományát.
Mit jelent az, hogy közép-kelet-európai cirkusz?
Azokat a zsánereket, amelyek megjelennek a produkciókban, és azokat a trükköket, amiket a képzőkben tanítanak. Rengeteg közös eleme van az orosz, az ukrán és a magyar cirkuszi kultúrának. Montreálban például pici varieté számokat tanulnak, mi szeretünk nagyban gondolkodni. Ezért is van az, hogy a Recirquel sok olyan levegős számot csinál, amit nagyon nehéz színházakban beszerelni. Kevés színház tud olyan rögzítési pontot adni, ami elbír két tonnát egy feszes kötélen.
A 2012-es induláshoz képest, amikor hosszas győzködések árán tudtatok egyáltalán megjelenni, most időpontot sem volt egyszerű egyeztetni veled, vagy éppen voltatok valahol a világban, vagy épp készültetek valahová.
Ezt az ismertséget Magyarországon sem volt egyszerű elérni: tavaly végre sikerült eljutnunk sok vidéki színházba, de nem volt könnyű meggyőzni az igazgatókat. A tavalyi év végén és az idei elején jutottunk el oda, hogy már külföldön is ismernek minket. Párizsban például zsinórban negyvenszer játszottuk a Párizs éjjel című előadásunkat, négy-ötcsillagos kritikákat kaptunk, és a nézői tetszésindexben is az első helyeken voltunk. Ami nagy szó, mivel a karácsonyi időszakban, amikor kint turnéztunk, több száz társulat versenyez egymással, közöttük például a Cirque du Soleil.
Párizs éjjel (fotó: Lékó Tamás)
A Non Solus egy kétszereplős előadás, amely három olyan produkció után született, amelyben szinte az egész társulat benne volt. Hogyan fogadták ezt a helyzetet azok, akik nem kerültek bele az előadásba?
Ehhez tudni kell, hogy mi hasonlóan élünk, mint egy család. Ha valakinek fáj valamije, akkor mindannyian rándulunk egyet. Őszintén megmondtam a srácoknak, hogy én most nem tudok megcsinálni még egy nagy kiállítású produkciót. Megértették ezt is, és azt is, hogy bennem akkorra már megfogalmazódott ez az előadás.
Korábban Daniele Finzi Pasca, az újcirkusz legnagyobb mestere, miután megnézte az egyik sokszereplős előadásunkat, azt mondta, hogy ez teljesen jó, de most itt az idő, hogy én is elkészítsem a saját Icarómat. Az egy olyan előadás, amit ő maga egy színpadra felvitt nézővel csinál végig, és több ezerszer ment már a világ különböző színpadain (a Müpában is látható volt 2014-ben – a szerk.). Olyan, mint egy gyógyítás, több ezer ember életét változtatta meg azok közül, akik részt vettek az előadásban. Bármit is csinál, ő ennek a kétemberes előadásnak az oszlopaiból építi fel a nagy előadásait. Azt mondta nekem, hogy te fordítva csináltad, elkészítettél három nagy produkciót, de most keresd meg, mi az, ami a legfontosabb neked! Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a tanáccsal, aztán egyszer csak bevillant a Non Solus. Ez lett az én Icaróm.
Amikor arról beszéltél, hogy olyanok vagytok, mint egy család, ez azt is jelenti, hogy ugyanazokkal dolgozol most is, akikkel elkezdtétek 2012-ben?
No igen, ez az, amiben mi egyediek vagyunk. Az újcirkusz társulatoknál ritka, hogy az előadásinkban nagyjából ugyanazok az artisták szerepeljenek. Nálunk is vannak, akik a klasszikus artista karriert választották, de olyan is akad, aki éppen tegnap jött vissza a társulathoz, miután belekóstolt abba a világba is. 2012-ben elkezdtünk dolgozni az akkor még nagyon fiatal artistanövendékekkel, és azóta is folyamatosan képzem őket. Olyan erős volt ez a közösség, hogy amikor az artistaképző meg akarta tiltani a növendékeknek, hogy a Recirquelben dolgozzanak, azt mondták, hogy akkor nem végzik el az iskolát. Akkoriban ezek az izomkolosszus srácok - bármennyire is utálták - reggel balett órára jártak, 9 órától délután 2 óráig artistáskodtak, délután 4-től este 7-ig iskolába jártak, és este 7-től próbáltunk. Mindezt szinte semmi pénzért.
A meztelen bohóc (fotó: Nagy Attila)
Mindig új emberekkel, legyenek bármennyire tehetségesek, nem lehet építkezni, fejlődni. Ahogy az első egészestés darabunktól, a Cirkusz az éjszakában című előadástól a Non Solusig eljutottunk, az egy tudatos út volt. Ezeknek a tizenéves srácoknak azt tanították az iskolában, hogy majd az iskola elvégzése után kimennek Las Vegasba, és miután gennyesre keresték magukat, belekezdenek valami teljesen más bizniszbe. Ehhez azt is tudni kell, hogy ebbe a szakmába nem rózsadombi, műkedvelő táncos lányok jönnek, hanem gyakran kifejezetten rossz életkörülmények közül és elmaradott vidéki környezetből érkeznek a gyerekek. És ebben a helyzetben voltaképpen teljesen érthető az a szülői elvárás, hogy a gyerek egy csillogó egzisztenciát hozzon létre. Nekünk ezzel, a néha szélsőséges formákat öltő ellenállással is meg kellett küzdeni.
Ha jól csinálom, amit csinálok, akkor ezekből a fiatalokból lesz a következő, szakmailag is képzett és intellektusában is kiemelkedő cirkuszgeneráció, akik képesek lesznek ezt a szakmát megmenteni. Ehhez azt a szemléletet is meg kell változtatni, hogy egy artista ne csak sportolóként, hanem, ha van benne erre nyitottság és késztetés, akkor művészként is képes legyen magára tekinteni, aki a mozdulataival gondolatokat tud közvetíteni. Ehhez sok minden más mellett színházba kell járni, kiállításokat nézni vagy zenét hallgatni. És mi ezeket megtesszük. Abban bízom, hogy az itt szerzett tapasztalataikkal majd a mieink lesznek azok a pedagógusok, akik ezt a nyitást megteszik a képzésben is.
Ahhoz, hogy a klasszikus cirkuszból újcirkusz lehessen, a közhiedelemmel ellentétben nem elég a fényeket és a zenét kicserélni, ahhoz a napi szintű dolgokat és az alapvető hozzáállást is meg kell változtatni. És ha ez sikerül, akkor jutunk el odáig, hogy két ilyen gyerek képes legyen megcsinálni a Non solust - amelyre most egy új etalon darab lehetőségeként néznek a világban Montrealtól Párizsig.
Hogyan tovább?
A következő produkciónk is egy két-háromszereplős előadás, egy bohóc show lesz, amit egy volt angliai tanárom rendez, akitől mindazt tanultam, amit jelenleg tudok. Számomra ez egy nagyon kimerítő négy év volt, sokszor napi 18-20 órás munkával. Úgy érzem, hogy nekem most töltődnöm kell, és azt gondolom, hogy a srácoknak is jót tesz, ha mással is dolgoznak.
(A fotón a Non Solus egyik jelenete. Jekken Péter felvétele.)
Beszéltél képzésről, közösségről, sikerekről, munkáról és kimerültségről is. Hogyan érzed, a helyeden vagy?
Amikor Angliában felvételiztem az egyetemre, le kellett írnunk, hogy mi az álmunk. Én azt írtam, hogy egyszer szeretnék egy társulatot, akikkel beutazhatom a világot.
Ez egyértelmű válasz…
Azt mondom a srácoknak is, és valahol a darabok is arról a varázslatról szólnak, hogy elhiggyük azt a jövőbeli dolgot, ami felé megyünk, de ami még nem létezik.
Kapcsolódó
