A Közép-Európa Táncszínház K-Arcok elnevezésű sorozatának második darabja Hód Adrienn koreográfiája Ivanov Gáborral, melynek a címe Uraim. A két alkotóval beszélgettünk.
Az első négy koreográfia a VII. Monotánc Fesztiválon lesz látható együtt, május 11-én a Bethlen Téri Színházban.
Korábbról is ismertétek egymást?
Ivanov Gábor: Adrival először a Goliban (Budapest Kortárstánc Főiskola – a szerk.), a felvételi bizottságban találkoztam, amikor egymás után legalább háromszor felvételiztem … sikertelenül. Utána csak a darabjait láttam, majdnem mindet.
Uraim - Ivanov Gábor és Borisz (fotó: Jókuti György)
Miért nem vettétek fel?
Hód Adrienn: Én is ott láttam először Gábort, és fel is vettem volna, de én csak javaslatot teszek.
Miért Gábort választottad a K-Arcok sorozatában?
H.A.: Annyit tudtam előre, hogy fiúval szeretnék dolgozni. Egy próbán néztem meg őket, és Gáborról bevillant nekem a 14 éves Molnár Csabi, akivel már régóta együtt dolgozom, és aki, amikor felvételizett a Goliba, a szeme sarkából mindig azt nézte, hogy ki figyeli őt. És Gábor ezen a próbán ugyanezt csinálta.
I.G: Ezt többen is szóvá tették már. Régebben még az előadások alatt is körbenéztem a nézőtéren, hogy ki jött el. Civilben is elő szokott fordulni, hogy körbenézek, mert úgy érzem, hogy figyelnek. És olyankor mindig kiderül, hogy valaki tényleg néz.
H.A: Figyeltem a személyiségüket, a karakterüket, és Gábor elbizonytalanított. Nem volt egyértelmű, hogy amit gondol, az látszik-e, vagy amit mond, az igaz-e. Éreztem nála valami izgalmas rétegződést.
Mennyire sikerült megfejtened őt?
H.A.: Az első próbán azzal kezdtük, hogy arra kértem, folyamatosan mozogjon, és közben mondja el magáról azokat a dolgokat, amiket fontosnak gondol. Noha ez egyáltalán nem könnyű feladat, Gábor egy órán keresztül olyan nyíltan beszélt önmagáról, hogy néha már-már én szégyelltem magamat, hogy ezeket szabad-e hallanom. Ilyen helyzetben az emberek általában kicsit felszínesen beszélnek, és a pozitív dolgokat említik, ő viszont nagyon fontos gondolatokat és érzéseket fogalmazott meg, az életének és a szakmájának a nehézségeivel kapcsolatban is. Azt érzetem benne, hogy egyszerre őszinte és természetes, a másik oldalról pedig ironikus és játékos. Szinte nyersen dobálta ki magából a legbensőségesebb dolgokat.
Mivel általában olyan emberekkel dolgozom, akiket jól ismerek, ebben a helyzetben először azon izgultam, hogy Gábor vajon hoz-e annyit, amivel majd tudunk dolgozni, de ezután a próba után nem maradt kétségem. Mondtam is Gábornak, hogy ezt én már így beengedném a színpadra. Megnyugtatott a gondolat, hogy ha nem is találnánk semmi mást, ide, ahogy ő magáról mesél, bármikor visszamehetünk.
(Hód Adrienn portréfotóját Hamarits Zsolt készítette.)
Aztán arra kértem, hogy találjon ki egy másik személyiséget, és beszéljen arról is. És ez a hazugság-játék is ugyanolyan simán folyt belőle. Kiderült, és ez lett az egyik kiindulópontunk, hogy Gábor sok személyiség hangulatát és kvalitását tudja természetesen hozni.
Gábor, milyen szabadságfokaid voltak a próbafolyamat során?
I.G.: Engem iszonyatosan frusztrált, hogy nagyon kevés időnk volt az egészre, ráadásul még soha nem csináltam szólót. Arra gondoltam, hogy azzal tudom megkönnyíteni ezt a helyzetet, azzal lehet időt spórolni, ha mindent kicsapok az asztalra. Ha elsőre soknak is tűnik, azzal már lehet dolgozni. Ezeket éltem meg, és ha kell, elő tudom venni ezeket az érzeteket. Miközben az is lehet, hogy volt ennek az egésznek egyfajta terápiás jellege is, mivel egy ilyen kérdést nem minden nap kap meg az ember.
H.A.: Kun Attila elmondta, hogy ebben a sorozatban nagyon fontos az, hogy a KET táncosai kapjanak egy intim, közelebbi munkakapcsolatot egy-egy alkotóval, ahol az ő személyiségük is bevonódik a koreográfus elképzeléseibe. Ez ráadásul nagyon passzol az én munkamódszeremhez, amit az utóbbi években követek: egy felvetés, amihez a táncosok hozzák a saját világokat. Ez Gábor aktivitása nélkül nem működött volna.
És mi volt az a felvetés? Mivel érkeztél?
H.A.: Hoztam azt az ötletet, hogy meséljen magáról, a személyes élményeiről, érzéseiről, gondolatairól. Volt egy másik vonal is, engem már régóta izgat a férfi mint hős, mint katona, mint vadász. A férfinak a maszkulin, a védelmező, a hatalomra törő világa, aminek akár az ölés, vagyis az élettel szembeni cselekvés is része. Az a kérdés is izgatott, hogyan lehet valakit rávenni arra, hogy öljön. Végül ez direktben nem került bele az előadásba, ahhoz az idő is kevés volt, és a hozzá illő formát sem találtuk meg, de ennek a harcos gondolatnak egy walt disneys, giccses formája megjelenik benne. Nálam az alapgondolat komolysága és a mese ott áll össze, hogy éppen ezeken a gyermekkori meséken keresztül kapjuk meg nagyon hamar azt, hogy mik az elvárt, „hősi” feladatai egy leendő férfinak.
Hogy mennyire fontos számodra a nevettetés, az a veletek készített interjúból is kiderül. Kétféle nevettető van: a felhőtlen vicces és a felhős, a szomorú bohóc. Te melyik vagy?
I.G.: Nem ismerem önmagamat, és más még kevésbé ismer. Amit tudok, hogy számomra nagyon fontos, hogy megnevettessek embereket. Van, hogy a semmiből előveszek egy teljesen más arcot, akcentust, mozgást, és elkezdem a környezetemet röhögtetni. Ezeket általában akkor húzom elő, amikor valamilyen helyzetet nem lehet akkor és ott megoldani, de úgy érzem, hogy sokkal komolyabban veszik az egész szituációt, mint amennyire tényleg komoly. Legyen az egy túllihegett illemszabály, megcsontosodott szokásrend. Az is benne lehet ebben a vicceskedésben, hogy e nélkül azt érzem, hogy csak egy unalmas táncos lennék, márpedig én szeretném, hogy akik velem vannak, azok jól érezzék magukat velem.
(Ivanov Gáborról Bege Nóra készített portréfotót.)
H.A.: Gábor amúgy is olyan, hogy bármilyen helyzetben minden feszélyezettség nélkül, őszintén tud beszélni. Üdítő hallgatni, ahogy egy ilyen helyzettel eljátszik, ahelyett, hogy beleállna a rá mért, például az okosan nyilatkozó előadóművész szerepébe. Ahogy az első próbán teljes nyíltsággal beszélt önmagáról, abban is volt valami játékosság, mintha a mögött, amit őszintén elmond, ott lenne ő, aki ezt a dolgot közben nézi is.
Fogtok még az előadással dolgozni?
H.A.: Van benne tér egy-egy kisebb változásra, hogy néhány helyre esetleg más szöveg kerüljön be, de a struktúra már nem fog változni.
I.G.: Egyedül Borisz a kérdőjel, ha utazik az előadás, akkor őt pótolni kell vagy egy helyszínen szerzett kutyával vagy egy plüssfigurával. Biztosan fogunk még vele dolgozni, Adrienn már a premier után írta, hogy még több vér kell a véres jelenetben.
Gábor, mit viszel magaddal ebből a közös munkából?
I.G.: Ez az előadás számomra egy névjegy. Szeretek az általam megszokottól eltérő mozgásfelfogással rendelkező alkotókkal dolgozni. Évek múlva visszanézve biztos, hogy jókat fogok nevetni az előadáson.
Uraim - Ivanov Gábor (fotó: Kenyeres Csilla)
Van egy másik érdekes kitétel is abban az interjúban. Mi az a „szokatlan értelmezés”, amit ez az előadás igényel a Bethlen téri nézőktől?
I.G.: Az eleve más, hogy Ivanov Gáborként jelenek meg a színpadon, és azok számára, akik azért jöttek el, hogy egy megszokott KET-es darabot nézzenek meg, ez mindenképpen újdonság. Ráadásul nem egy kötött forma jelenik meg a színpadon, hanem az, ami én ott és akkor vagyok. Ehhez jön a szöveg, egy kutya, ráadásul végig magyarázok, és aztán még énekelek is egyet. A nézőnek most nem a formára kell elsősorban koncentrálnia, hanem a puszta mondanivalót kell keresnie abban, ami történik.
H.A.: Számomra a rövid próbafolyamat volt az egyik újdonság – én nagyon hosszan, több hónapon keresztül szoktam egy-egy előadáson dolgozni. Élveztem, hogy az egész ilyen rapid, hogy gyorsan kell döntéseket hoznom, nem engedhettem meg magamnak, hogy a tudatalatti tartományban hosszan időzve csócsálgassunk dolgokat. Máskor 6 hónap alatt járom be azt, amit most három hét alatt.
