„Ez a fajta tudomásul nem vétel, ez a lenézés elrohasztja a független szcénát. ”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutattuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A végzősök interjúi után ezúttal megkeressük a három osztályfőnököt is, és az osztály apropóján alaposan kifaggatjuk őket. Rába Rolanddal a felvételikről, tanári feladatairól és a függetlenek helyzetéről beszélgettünk. De mesélt két emblematikus előadásáról, a Frankenstein-tervről és a W.S. Othellóról is.

Azt hallottam, hogy nem szeretsz interjút adni.

Nem tudok. Mindig elégedetlen vagyok a gondolataimmal. Az egy képesség, hogy valaki nagyon tömören és pontosan tud fogalmazni, és én ennek nem vagyok a birtokában. Ez azért érdekes, mert a színpadi szövegek mindig nagyon tömörek, és akkor az embernek olyan érzése van, mintha tudna jól fogalmazni.

           Rába Roland (fotó: Huszti István / index.hu)

Pedig a diákok interjúiban többször elhangzott, hogy te tanítottad meg őket beszélni.

Igazából Ságodi Gabriella logopédus, beszédtanár tanította meg az osztályt beszélni. Színpadon úgy kell természetesen beszélni, hogy közben minden szóvég, minden magán- és mássalhangzó és minden hangsúly a helyén legyen. Ezt mondani persze sokkal könnyebb, mint megcsinálni. Rengeteget kell gyakorolni. Ritka az olyan színész, aki akkor is érdekes, ha érthetetlen vagy hallhatatlan.  

A színművészetis felvételikről érkezel. Mik az eddigi tapasztalatok?

A felvételi bizottság előtt mindenki izgul. Nagy a stressz. Az nyer, aki ebben az éles helyzetben is képes megmutatni a játékkedvét,   a színpadi közlés vágyát. Fontos, hogy a jelentkező ne akarja elfedni a hibáit, inkább éljen vele, ne féltse magát. A felvételin nem kell jónak lenni. Nincs arra szabály, mi a jó. A színész a testével dolgozik, azzal vesz részt az alkotásban. A színészet vizuális műfaj. Törekednünk kell a kíméletlen önismeretre kívül-belül. Aki mást képzel magáról, mint ami, később nagyon sérülékeny lesz.

NIBELUNGbeszéd - Az SZFE most végzős színészosztálya (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Egy interjúban mondtad, hogy a Katonából azért jöttél el, mert ott nem érezted, hogy az a színház mindent kihozna belőled, nem érezted a fejlődést.

Hogy nem éreztem a fejlődést, ezt biztos nem mondtam. Inkább azt éreztem, hogy én nem hozom ki magamból a maximumot, miközben nagyon is jó helyzetben voltam. Szükségem volt valamiféle nógatásra, erősebb számonkérésre. De ez már nagyon régi történet, 15 éves. Az viszont nem változott, hogy mindig elégedetlen vagyok magammal, és szeretem, ha ezt az elégedetlenséget kívülről is megfogalmazza valaki.

Korábban az volt a véleményed, hogy eleve esélyegyenlőtlenséget teremt a színészek között az, hogy kinek az osztályába kerülnek. A ti osztályotok milyen esélyekkel indul?

Én Zsámbéki Gábor osztályában végeztem 1998-ban. Abban az időben párhuzamosan két színészosztály is indult. És bár együtt felvételiztünk, voltak, akikkel szerettem volna, de mégsem egy osztályba kerültünk. Valószínű ez a csalódás mondatta velem a fenti butaságot. Meghatározóak az osztályfőnökök, de nem csak ők foglalkoznak a diákokkal az egyetemen. Az elméleti tanárok, a mozgástanárok, a hangképző és énektanárok munkája ugyanolyan fontos. Napról napra, hétről hétre gyakorolnak a diákokkal, aprókat haladva, rengeteg türelemmel. Egy mesterségvizsga sikere nemcsak a mesterségtanár és az osztály sikere, hanem a többi oktatóé is, akiknek a munkája nem biztos, hogy annyira látványos. Egy végzős osztály esetében az szokott a siker egyik mércéje lenni, hogy mennyien tudnak kőszínházhoz szerződni. A mi osztályunk e mérce szerint sikeresnek mondható. De persze ez nem ilyen egyszerű. A színészi pálya igazi nehézsége az iskola után kezdődik. Nagyon jó, ha pályakezdőként sikerül leszerződnöm egy állami színházhoz, de a következő évadban jön majd az a kérdés, hogy vajon megkapom-e azokat a szerepeket, amikre vágyom. Mi van, ha nem? Mi a jobb, Pesten lenni és kis szerepeket játszani, vagy elmenni vidékre „mindent” játszani? A színészet hosszútávú pálya. Igenis van, akinek várni kell. Akinek az alkata nem 20 évesen, hanem 40 évesen érdekes. Kibírja addig? Vagy felőrlődik?

Szégyen - Rába Roland, Tóth Orsi (fotó: Proton Színház / Rév Marcell)

Hogyan kezdtél el tanítani?

Először akkor foglalkoztam fiatalabbakkal, amikor 2009 nyarán Nagy Viktor osztálytársam, aki a Kultkikötőt szervezi, elhívott oda kurzust tartani egy táborba, Fullajtár Andreával. Aztán Kaposváron Kelemen József akkori osztályával dolgoztam pár hetet, és utána jött a megkeresés az egyetem részéről.

Miért érzed fontosnak, hogy ezzel foglalkozz?

Azt nem éreztem fontosnak, hogy én foglalkozzak ezzel. De miután jött egy felkérés abból az iskolából, ahol én is tanultam, azt éreztem, egyszerűen kötelességem ezzel foglalkozni. Sok időt és energiát elvesz az egyetem, miközben persze én is rengeteget tanulok. Ugyanakkor ez nem rólam szól, nem az egyéni színészi vagy rendezői karrieremről. Inkább arról, hogy az ember tartozik egy szakmai közösséghez, és ha onnan megkeresik, mert alkalmasnak tartják arra, hogy fiatalokkal foglalkozzon, akkor ezzel foglalkozni kell.

Az osztályoddal töltött öt év inkább közös munkaként, vagy hagyományos tanár-diák viszonyként fogható fel?

Ők végül is a kollégáim lesznek, ezt gondoltam, mikor elkezdtük, és megpróbáltam úgy együtt lenni velük, mintha egy próbán lennénk, amit én vezetek. Egy-egy szöveg, vers vagy jelenet kapcsán arra próbáltam rávezetni őket, hogy nincs egyféle megoldás. Színészként jó, ha rugalmas marad az ember. Sosem lehet azt érezni egy feladatnál, hogy na, ez megvan, nincs több felfedeznivaló. Az első két évben nagyon sűrű a képzés, és ezt bírni kell energiával, erővel, aggyal. Az elvárások mellett példát is kell mutatni a diáknak. Ha valaki bekerül tizennyolc évesen az egyetemre, sok mindent nem tud. Ezt az egyszerűnek tűnő tételt nekem is meg kellett tanulnom. Mondok egy példát. Az első féléves énekvizsgájuk délután háromkor kezdődött, és a diákok kettő óra ötvenöt perckor jelentek meg a teremben. Akkor azért be kellett látni, hogy ez a mi hibánk volt. Eszünkbe sem jutott mondani nekik, hogy természetesen sokkal előbb ott kell lenni egy vizsga előtt. Ezekből a tapasztalatokból tanulunk mi is.

Frankenstein-terv - Monori Lili, Rába Roland (fotó: Proton Színház / Erdély Mátyás)

Mostanában volt a Frankenstein-terv 125. előadása, ez az egyik legsikeresebb produkciója a Proton Színháznak, és valamilyen szinten ezzel is alakult meg. Mit jelent számodra ez az előadás?

Szerencsés vagyok, hogy részt vehetek benne, sokat utaztunk vele, rengeteg élményt adott. De én nem roppanok meg, ha levesznek egy előadást, amiben játszom, és a gondolatától sem készülök ki. A színház az itt és most művészete, mert jelen idejű. A Frankenstein-tervet 9 éve játsszuk, a felvetett probléma, vagy a gondolat, amiből született, az mégiscsak kilenc éves már. Ilyen szempontból ez nem egy korszerű előadás. Nem azt mondom, hogy ez baj, de inkább már csak egy érdekesség. A Látszatélet, amit pár hete mutattunk be, jobban izgat, még hogyha kevesebb is a szerepem benne, ám a felvetése sokkal frissebb.

Sokat dolgoztál Mundruczóval és Schillinggel is, rajtuk kívül melyik rendezőkkel érted meg magad a leginkább?

Zsótér Sándorral a tavalyi évadban nagyon jól dolgoztunk, és persze sok olyan rendező van, akivel nem dolgoztam még, de bármikor szívesen.

          W.S.Othello - Molnár Erika, Kovács Krisztián, Sipos György, Homonnai Katalin, Rába Roland (fotó: Toldy Miklós)

A Zsótér Sándor rendezte W.S. Othellóban elég elvetemült dolgokat csinálsz.

Nekem is volt egyfajta rácsodálkozásom erre az alakításra, az elején nem hittem el, hogy lehet ilyet csinálni. Én szeretek hülyéskedni, nem önmagáért, hanem a keresgélésért. Nagyon szélsőséges dolgokat tudok előhozni magamból, szeretem meglepni a kollégáimat. Amikor a rendező azt mondja, hogy ez vagy az legyen így, én fel akarom magam hergelni. Ebből születtek az elvetemült dolgok, és akkor Zsótér ezt még inkább akarta. És ezen annyira csodálkoztam. Ezért fontos, hogy a színész meggondoltan hülyéskedjen, mert neadjisten megtetszik a rendezőnek az, amit nem is gondolt komolyan. Sándor nagyon szuggesztív személyiség. És ahogy ő instrukciókat ad, az nagyon inspiráló. Emellett a Stúdió K -ban olyan színészkollégákkal dolgozom, akik hasonlóan elvetemültek, mint én.

A közelmúltban két előadásodat (2015: Sirály, 2016: A salemi boszorkányok) Tatabányán rendezted meg. Ez így jött ki, vagy nem véletlen, hogy a szülővárosodban dolgoztál?

2015-ben nagyon örültem a tatabányai felkérésnek, mert alig volt munkám. Jó volt a próbaidőszak, szerettem az előadást, amit létrehoztunk, nagyon jó színészek dolgoznak ott, ezért örültem az idei meghívásnak is. Szó volt arról, hogy esetleg jövőre is folytathatnánk a közös munkát, ám ez az egyetem miatt most nem megy. Az első két év az egyetemen folyamatos jelenlétet követel. (Rába Roland a következő tanévben az újonnan induló színészosztály osztályfőnöke lesz Pelsőczy Rékával együtt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – a szerk. )

Látszatélet - Rába Roland (fotó: Proton Színház / Rév Marcell)

A Nemzeti Színház után függetlenedtél. Hogy látod a függetlenek helyzetét, milyen most függetlennek lenni?

Az államot láthatóan csak a futball érdekli. A kultúra, és azon belül a függetlennek mondott színházkultúra egyáltalán nem. A rendszerváltozás előtt a hatvanas évektől olyan, ma már legendásnak tartott, alternatívnak nevezett együttesek és műhelyek léteztek, mint a Ruszt József vezette Universitas, majd később a Független Színpad, az Egyetemi Színpad, az Orfeó együttes, a Fodorféle Stúdió K, a Szkéné, a Halász Péter vezette Kassák Ház Stúdió, vagy később a Jeles András féle Monteverdi Birkózókör. Ezek a csapatok a maguk idejében mind függetlenek voltak, rendszeren kívüliek, a hivatalossal szemben állók. Olyan alkotók, akik a maguk idejében mást és máshogy akartak csinálni, mint ami akkor elfogadott volt. A mai kultúrpolitikai döntéshozók ezekről az alkotókról semmit nem tudnak, vagy ha igen, akkor lenézik, vagy nevetségesnek tartják őket. Hiszen a mai függetlenek ezeknek a csapatoknak az örökösei. A mai döntéshozók úgy kezelik a függetleneket, mint annak idején a kommunisták  kezelték az alternatívokat. Semmibe vesznek, ellehetetlenítenek, kiröhögnek. A friss, az új, az eredeti mindig a perifériáról, a nem hivatalosból születik, rendszeren kívülről érkezik. Ezt egy kultúrával foglalkozó politikusnak illene tudnia. Ez mindig is így volt és így lesz, ezért inkább támogatni kéne a függetleneket, átlátható módon, számon kérhetően. De a mai közhangulatban ez egyszerűen elképzelhetetlen. A témával kapcsolatban a legcizelláltabb komment általában az, hogy mit akartok itt az állam pénzén, menjetek inkább dolgozni.

A demagóg érvekkel nehéz vitatkozni, hiszen semmi értelmük nincs. Az állam pénze a mi társadalmunk közös pénze. Ennek a közös pénznek egy igen kicsi részét költjük színházkultúrára úgy általában. A színházi kultúrán belül persze rengeteg mindenre kell pénz, és a mindenkori kultúrpolitika kötelessége hogy ezeket az igényeket felmérje és finanszírozza. A mindenkori kultúrpolitikának joga van ahhoz, hogy eldöntse, mi az, amit kiemelten támogat. De ahhoz nincs joga, hogy a színházi kultúra egyik egyébként jelentős szegmensét, a függetleneket, semmibe vegye. Ez elfogadhatatlan. Ez a fajta tudomásul nem vétel, ez a lenézés elrohasztja a független szcénát.

Demencia - Rába Roland (fotó: Proton Színház / Rév Marcell)

Úgy érzem, hogy a mi generációnk semmilyen szinten nem tud ezen változtatni. Én sem teszek semmit, behúzom a fülem-farkam, bemegyek az egyetemre, ott vagyok reggeltől estig, vagy próbálok. Ezzel meg is nyugtatom a lelkiismeretemet, hogy azért mégis csinálok valamit. De ettől nem lesz jobb a most végzőknek. Lehet mondani, hogy a politikusok változtassanak ezen meg ezen, de mégis azt érzem, hogy először nekünk, a szakmában dolgozóknak kellene bizonyos kérdésekben közös nevezőre jutni.

Annak idején, körülbelül 10 éve tagja voltam a Színházi Társaság elnökségének. Az akkori színház igazgatói pályázatoknál is előfordult, hogy az önkormányzat végül nem a szakmai bizottság által legjobbnak tartott pályázatot hozta ki győztesnek. Felvetettem, mi lenne, ha ilyen esetben maguk a pályázók vennék figyelembe a szakmai bizottságok döntését? Ha például engem nevez ki a polgármester, de a szakmai bizottság a te pályázatodat tartotta jobbnak, akkor én nem fogadom el a kinevezést. Az egészre csak értetlenkedés volt a válasz. Miért várjuk, hogy a politikus vegye figyelembe a szakma döntését, ha mi magunk, a szakma sem teszi ezt?

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával
Beszélgetés Novkov Mátéval
Beszélgetés Varga Lilivel
Beszélgetés Dóra Bélával
Beszélgetés Jéger Zsomborral
Beszélgetés Böröndi Bencével
Beszélgetés Patkós Mártonnal
Beszélgetés Somhegyi Györggyel
Beszélgetés Pelsőczy Rékával
Beszélgetés Bagossy Lászlóval