A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó első két napja a helyenként kíméletlen, máskor érdektelen társadalomkritikáról szólt. Temesvárról jelentkezik két kiküldött tudósítónk.
A fesztiválra érkezve még üresen fogadtak a színház előterének falára ragasztott óriás papírlapok. A napok során majd krónikává váló felület azonban csak a hivatalos megnyitóig maradt érintetlen: Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója az előadásokat követő beszélgetéseket vezető Upor Lászlóval karöltve aláírásukkal nyitották meg a 9. TESZT fesztivált.
Magyar (fotó: Bíró Márton)
Bár a TESZT eurorégiós, nemzeteken és szűk tematikákon átívelő fesztiválként hirdeti magát, az idei kiadás egy, a nemzeti identitás kérdését feszegető előadás, az Urbán András rendezte Magyar bemutatójával vette kezdetét. A temesvári Csiky Gergely Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház koprodukciójában készült előadásról sok mindent el lehet mondani, de leginkább azt, hogy kíméletlen. Az urbánandrásos etűdös szerkesztésben olyan képek tárulnak elénk, mint például a csodaszarvast baszó turulmadár, nemi identitásukat vesztett férfiak mellkasára lógatott szégyentábla, melyre kitépett nyelvüket szögezték. Talán túl messzire vinne ezeknek a képeknek a felsorolása és megfejtése, de mintha a felsorakoztatott szimbólumokon keresztül nem is a magyarságról, hanem az arról való beszédről, annak elhasználtságáról szólna az előadás.
Bár lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert az előadás előtt éppen arról beszélgettünk, hogy Németországban mennyire nem kérdés valakinek a németsége; a „magyar”, a „Magyarország” és az „én magyar vagyok” folyamatos skandálásával, a magyarság szimbólumainak szabatos használatával mintha valami ilyesmire ment volna ki a játék. A nézőket (és talán az alkotókat is) sem látványban, sem hanghatásokban, sem érzelmileg nem kímélő előadáshoz sok szempontból lehetne közelíteni, kezdve attól az alaphelyzettől, ami szerint „pontosan abból az igényből született, hogy két teljesen különböző közegben, de nagyon hasonló helyzetben lévő alkotóközösség hogyan tud párbeszédet folytatni egy olyan kérdés kapcsán, amely mindkét helyen fontos”, amit Gálovits Zoltán, a TESZT művészeti vezetője mondott a 7óra7-nek adott interjújában.
Magyar (fotó: Bíró Márton)
Azt, hogy még a programra alaposan felkészült vendégként is érhetnek meglepetések, jól mutatja, hogy már az első este is volt egy olyan off-program, amit csak aznap délután hirdettek meg. A szervezők nagy örömünkre bejelentették, hogy este a k2 Színház előadása is látható lesz. Mondjuk, nem tudom, miért csodálkoztunk, hiszen lassan nincs olyan fesztivál, ahol ez a fiatal alkotókból álló társulat ne szerepelne meghívott előadóként. Az esti off-programot egyébként nem csak a k2, hanem a nagykárolyi SPOT Társulat neve is fémjelezte.
A közösen létrehozott, Mi a magyar? című előadásuk egy nap alatt elkészült, legújabb verzióját láthattuk. A színház nagytermébe, sőt, annak színpadára hívták össze a nézőket, a fényeket leoltották, szinte csak a tábortűz hiányzott a mesehallgatós közösségi élményhez. Öt népmeseként előadott történetet hallhattunk, melyek olyan, a magyarságot (is) érintő témákat dolgoztak fel, mint diszkrimináció, kirekesztés, határon túli identitás, vagy éppen a kemény munka hiábavalósága. Az improvizációs, vicces zenei effektekkel kísért előadást van, aki végignevette, van, aki az első tíz perc után majdnem otthagyta, és van, aki a mesehallgatás szinte kötelező elemét, az elalvást is komolyan vette.
Elindult a TESZT Temesváron (fotó: Szabó Zsuzsa)
És bár még csak vasárnap este, a fesztivál első napja volt, nem sokkal később már a premiert, és általában, a fesztivál kezdetét ünneplő vendégektől és színházi alkotóktól volt hangos az utcavégi kocsma.
A politizáló, társadalomkritikus színház jellemezte a fesztivál második napját is. A nap első előadása a kortárs angol drámaírónő, Caryl Churchill Őrült erdő című műve volt, amelyet a szkopjei Ifjúsági Kulturális Központ hozott el Temesvárra. Abba a városba, amely központi szerepet játszik az 1989-es román forradalomról szóló darabban, hiszen a Ceauşescu kivégzéséhez vezető felkelés innen indult ki. Churchill drámájában megmutatkozik a román többség és a magyar kisebbség ellentéte is – így az az izgalmas képlet állt elő, hogy a zömében román és magyar közönség egy angol drámaírón és egy macedón társulaton keresztül kapott képet egyik közös és még mindig nem eléggé kibeszélt problémájáról.
Őrült erdő (fotó: Gjorgi Klincarov)
Nina Nikolikj rendezőt nem is annyira az 1989-es román forradalom érdekelte, mint inkább a Macedóniában jelenleg is zajló „színes forradalom”, amely onnan kapta a nevét, hogy a kormány ellen tiltakozók festékbombákkal festik színesre az állami épületeket. Az aktuálpolitikai szándékról az előadás utolsó perceiben a színpad hátsó oldalán kifeszített filmvászonról értesülhettünk, ahol híradófelvételeket játszottak be angol nyelvű írásos kommentárral kísérve arról, hogy 2011-ben a macedón rendőrök halálra vertek egy tüntető fiatalt, de az esetnek a további tiltakozások ellenére sem lett következménye, ellenben néhány hete több tíz civil aktivista és értelmiségi ellen indult eljárás. A macedón politikai helyzet részletesebb kibontására az előadást követő beszélgetésen került sor, ahol több mindent is megtudhattunk erről a magyar média által agyonhallgatott témáról.
Az Őrült erdő két család történetén keresztül mutatja be a rendszerváltás körüli éveket Romániában. Ceauşescu parlamenti beszédével indul az előadás, aki néhány hónappal a forradalom előtt még hatalma biztos tudatában tartja fellengzős szónoklatát (eközben Lengyelországban és Magyarországon már gyakorlatilag megtörtént a rendszerváltás), aztán lemegyünk a köznép közé, ahol még javában zajlik a diktátor dicsőítése, de egyvalaki már ki meri mondani: „Le Ceauşescuval!” Van továbbá Securitate, beszervezés, a Romániában tiltott abortusz és egy magyar fiú, aki román lányt készül feleségül venni a lány családjának mérsékelt lelkesedése mellett. A román-magyar ellentét aztán egy másik pár esküvőjén hág tetőpontjára, amely végül – az előadásban erősen stilizált – verekedésbe torkollik.
Őrült erdő (fotó: Gjorgi Klincarov)
A fő témát mégsem ez jelenti, hanem a Temesvárról induló felkelés megítélése. Forradalom volt ez vagy csak puccs? Ki lőtt december 21-én, és ki lőtt december 22-én? Mi változik, ha Ceauşescu után jön Iliescu (a demokratikus Románia első elnöke, aki maga is kommunista párttag volt)? Bár a kérdésfeltevés néha sokkal izgalmasabb, mint a válasz, az előadásban a kérdések kérdések maradnak, anélkül, hogy különösebben gondolkodásra késztetnének minket. Az Őrült erdő ábrázol valamit, de nem mutat ezen túl – megmarad a puszta kordokumentum szintjén. Hogy pedig az egész nem 1989 Romániájáról, hanem 2016 Macedóniájáról akar szólni, ez a román és a magyar néző számára sokat nem jelent.
A szocializmusból kilábaló Románia után a szocialista Magyarország következett a Forte Társulatnak köszönhetően, amely a Tar Sándor művei alapján készült A te országodat hozta el a TESZT-re Horváth Csaba rendezésében. A Magyarországon a Trafóban látható előadást már méltattuk, mi több, 2015 legfontosabb előadásai közé is választottuk.
A te országod (fotó: Mónus Márton)
A politikai-társadalomkritikai vonulat folytatását a nap utolsó előadásának címe – Az állam – mondhatni borítékolta, az előadás maga aztán borítékolt mást is, méghozzá mintegy hatvan darab papírlapot, amelyek címezetlen levélborítékokba csomagolva tornyosultak egymásra egy asztalon fekvő kis dobozban. Az asztal alatt fém szemetesláda, föléje lógva egy mikrofon és egy villanykörte, egyébként majdnem teljes sötétség. A közönség a stúdiótérben körben elhelyezett székeken ülte körül az asztalt, és várta, hogy kezdődjön valami. A feszült csend után egyre hangosabb nevetgélés indult meg, majd valaki felállt, kiment az asztalhoz, felbontott egy borítékot és felolvasta.
Előbb vagy utóbb, de végül mindenkinek leesett a tantusz, hogy itt bizony nem lesznek színészek, mi több, előadás sem, főleg, miután egyre többen vették a bátorságot, hogy kibontsanak egy-egy borítékot, és felolvassák a benne található üzenetet. Így megtudhattuk, hogy az előadás nem lesz megtartva, mert nincs rá pénz, mert nem engedélyezték, mert nincsenek színészek, mert a nép nem szavazott róla, és mert senkit nem érdekel. Más üzenetek szavazásra szólították fel a nagyérdeműt, amely a nem létező előadása folytatása mellett döntött; aztán meghallgathattuk egy bizonyos Flamen(?) leveleit is, aki saját magáról vallott bennük.
Az állam (fotó: Malina Molnar)
Oké, értjük, hogy itt egy konceptuális előadásról volt szó, és hogy meg lehet figyelni saját magunk reakcióit, de ezen az estén nagyjából annyi derült ki, hogy vannak, akik kellően bátrak ahhoz, hogy kimenjenek felolvasni, és vannak, akik nem. Ezt nagyjából az „előadás” nélkül is sejthettük, így mély felismerésekkel nem nagyon gazdagodtunk. Egyetlen érdekesség mindenesetre így is volt: a programfüzet szerint a produkció 50 perces, és tényleg ennyi idő után hagytuk el a termet. Miközben akár másnap reggelig is ott ülhettünk volna.
Szabó Zsuzsa – B. Kiss Csaba
