Ha valaki e négy produkció láttán akarná megfogalmazni, hogy mi a kortárs tánc, komoly bajban lenne. Ami nem baj, sőt. A KET szólóelőadásait láttuk.
Amikor a K-Arcok elnevezésű, a Közép-Európa Táncszínház táncosaival készülő szólók felvezetésében korábban azt olvastam, hogy „A sorozat eddig elkészült darabjai olyan egységgé forrnak össze, amely a mai magyar kortárs tánc esszenciáját mutatja be”, nyeltem egy nagyot. Miután azonban a Monotánc fesztiválon láttam az eddig elkészült négy előadást, és melléjük még négyet vizionálok (ami már publikus, Duda Éva és Molnár Csaba biztosan fognak koreografálni), azt mondom, hogy szó se róla, van benne turbó rendesen, de talán nem is annyira vastag ez a kijelentés.
Lépcső - Hargitai Mariann (fotó: Kenyeres Csilla)
A négy koreográfia alkotói és előadói a kortárstánc különböző nyelvjárásaiban szólalnak meg, utóbbiak sokszor önmaguk és az őt ismerő nézők számára is szokatlan „hangokat kiadva”. És ha valaki e négy produkció láttán akarná megfogalmazni, hogy mi a kortárstánc, komoly bajban lenne. Pont akkorában, mint amekkorában a kortárstánc maga van, amikor önmagát akarja definiálni. Na de kit érdekel egy definíció?!
Fekete luftballon
Ennél sokkal érdekesebb az első elénk kerülő K-Arc, a Lépcső színpadképe, amely ültőhelyeink keresése közben fogad minket. A földön egy talán 6x5-ös mátrixban, szabályos rendben rögzítve sorakoznak a könnyűgázzal töltött fekete lufik, miközben az előadó, Hargitai Mariann oldalt ül egy kisszéken. Nem tudjuk, hogy mindez mit jelent, mégis elindít egy gondolatjátékot bennünk. Az előadás egyik erénye, hogy az előadás végén sem zárul le ez az inspiratív játék metaforákkal és jelentésekkel. Egy kert virágokkal, emlékek, barátok, egyszerűen csak fekete lufik, valami egészen más vagy mindez egyszerre?
Lépcső - Hargitai Mariann (fotó: Kenyeres Csilla)
Réti Anna, az előadás koreográfusa egy korábbi interjúban elmondta, hogy régóta magában hordozza Beckett Altatódal című monológjának a hangulatát, és a darab ebből a hangulatból született. Az előadás szövegét, amely egyben zeneként is működik, Halasi Zoltán jegyzi, és hasonlóan a beckettihez, spirálba csavarodó, érzéki monotónia szervezi. Azonban nyelvi és gondolati összetettsége és hellyel-közzel direktsége miatt időnként elveszti a koncentráltságát, és ezt az erőtlenséget helyenként az előadásra is átörökíti.
A táncosnak az előadás közben nem csupán az egzakt mozdulatsorok egymásutánjával és a lufikat rögzítő zsinórokba való belekeveredés - egyszerre valós és jelentéses - veszélyével kell megküzdenie, de a folyamatosan hangzó szöveggel is, amit Hargitai Mariann sokszor maga mond mozgás közben. A Lépcső egy mozgásba hozott vers egy egzaltált, önmagába tekeredő világról, amelyet szavakkal és mozgással egyaránt értőn, néhol megejtően és minden zavaró pátosztól mentesen szavalnak el nekünk.
Férfimunka
A Monotánc Fesztivál következő K-Arcában is központi szerepet kapott a szöveg, miközben a nőiség líráját Ivanov Gábor Uraim című szólójával a férfiasság prózája követte. Ami egyben a sorozat legmerészebb vállalására sikeredett: Ivanov nem csupán szöveget mondott (ami már önmagában nem kevés), de például kiképző-őrmesteres karakterjátékokat játszott, színészkedett és beszélt hozzánk.
Uraim - Ivanov Gábor (fotó: Kenyeres Csilla)
Molnár Csaba kortárs táncos éppen a táncosok megszólalásával kapcsolatban mondta el (Magyar Narancs, XXVIII. évfolyam 18.szám), hogy őt és sok pályatársát nem azok a dolgok érdeklik, amikhez a legjobban értenek, inkább olyanok, amelyekben nem annyira otthonosak, és amiket ezáltal kutatni lehet. És noha megvan ennek a maga komoly és nyilvánvaló buktatója, ez annak az esélyét is magában hordozza, hogy valami egyedi minőség, különös dolog szülessen egy táncelőadásban. Ezek után azt nem mondom, hogy valamiféle sosemvolt minőség jönne létre az Uraimban, de azt igen, hogy egy különös dolognál több született.
A koreográfussal, Hód Adriennel és Ivanov Gáborral készült interjúból kiderült, hogy a táncos már a legelső ismerkedő próbán kipakolta legbensőbb érzéseit, élményeit és kétségeit, és ebből az intim önarcképből valamennyit az előadás is megőrzött. Talán jót tett volna a darabnak, ha több, saját mélyből hozott, csendesebb gondolat, és egy kicsivel kevesebb harsányra hangolt játék kerül be az előadásba. Miközben az is igaz, hogy éppen ezeknek a súlyosabb regisztereknek - mozgással vagy mozdulatlansággal súlyozott - elmondása a legnehezebb színészi-színpadi feladat.
Uraim - Ivanov Gábor (fotó: Kenyeres Csilla)
Ivanov Gábor nyilvánvalóan nem színész, de ez az első mondatok bátortalan hamiskássága után már nemigen zavar. Miközben a vidám és szeretetre éhes színpadi alak a férfiasság téziseit és antitéziseit játssza el, vele együtt egy kicsit a bennünk lévő férfit és férfiatlanságot is elkezdjük jobban szeretni. Ám ami talán még ennél is érdekesebb, Ivanov Gábor azzal, hogy lemond a professzionális kifejezőeszközeiről, akaratlanul is színpadra viszi, megtáncoltatja és megénekelteti a nézőtéren ülőkben szunnyadó előadót. Ezt talán én is tudnám – gondoljuk. Nem igaz, de egy jó gondolat.
Őrület!
Ahogy Horváth Adrienn korábban mondta is, a Metamorfózis sem az előadói kényelem megszokott nyugalmában jött létre. Halász Gábor koreográfiája ugyanis amellett, hogy egy nagy energiaigényű, erősen fizikális szóló, ami önmagában még fekszik is a táncosnak, Horváth Adrienn szavait idézve „Egy olyan oldalamat kapargatta meg Gábor, amit eddig nem mutathattam meg, és ez eleinte nem volt egyszerű feladat”.
A koreográfia - Halász Gábor és a látottak szerint is - a démoni megszállottság filmnyelvi képletét, vagyis a thrillerek egy jellegzetes fajtájának kortárs táncba való beoltását célozza meg. Amit egyébként jó ütemmel és arányérzékkel kezelt hangkulisszával, fényekkel, egy szobabelső minimállal és abban néhány játékos trükkel, valamint Horváth Adrienn színpadi mozgásával el is talál. Arra a kérdésre tehát, hogy át lehet-e ültetni a feszültség megteremtésének, megtartásának és oldásának thrillerekre jellemző, sajátos dinamikáját a táncba, a válasz igen. Ami viszont ennél, legalábbis számomra sokkal izgalmasabb, Horváth Adrienn létrehoz egy szuggesztív, bipoláris karaktert anélkül, hogy a normális és a megszállott közötti átmenetet a szokásos közhelyekkel oldaná meg.
(A fotón a Metamorfózis egyik jelenete látható Horváth Adriennel. A felvétel Dusa Gábor munkája.)
Azzal együtt, hogy a koreográfia és Horváth Adrienn képes megmutatni a kiszolgáltatott és meghasadt állapotnak a drámáját is, a köré növesztett thrillerrel járó különösség érzete nem engedi, hogy közöm legyen hozzá. Egy-egy csendesebb pillanatában, amikor felénk néz, sajnálom ezt a piros ruhás nőt – de ez még mindig messze van attól, hogy megérintsen. Így nézőből kritikussá változva viszont van időm azon gondolkodni, hogy Horváth Adrienn újonnan megismert oldala egy izgalmas és kvalitásos előadói oldal.
A remény hite
Első nekifutásra Kovács Péter helyzete tűnt a legbiztonságosabbnak, mivel ő Kun Attilával, a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetőjével dolgozott együtt. És noha a Mind1 című darab valóban Kun Attila egy jól ismert, konkrét dolgokkal metaforaként fogalmazó, poétikus táncnyelvén szólal meg, Kovács Péter eddig nem tapasztalt energiatartományát hozza játékba. Ami Ivanov Gábornál a komolytalanul komolyan vett téma volt: a férfiasság, az Kovács Péter szólójában valódi energiaként jelent meg. És ez nem csupán nála, de általában a kortárstánc előadásoknál is ritka és üdítő jelenség.
Más-más módon, hol poézissel, hol humorral vagy éppen borzongató atmoszférával, de a három eddigi darab mégis nagyon hasonló, kétségbeesés környéki, mondhatni értékválságos alapállapotból indult ki. A Mind1 még inkább egyértelmű, hiszen egy értékvesztett világ felmutatásával kezdődik: ahogy Kovács Péter fogalmazta meg korábban, abból a gondolatából indult a Kun Attilával való közös munkájuk, hogy „mindaz, amiért annyira kapálódzunk, az mind csak illúzió, miközben a valódi értékeket egyre kevésbé vesszük észre”. Azonban szemben a többiekkel, az előadás a kiút hitét is felmutatja.
(Kovács Péter a Mind1 című szólóban. A fotót Jókúti György készítette.)
Mindez az előadásban az emelkedettség és a pátosz, az érzékletesség és a közhely határvonalán mozog, és talán nem függetlenül attól, hogy ekkor már harmadik órája nézünk különféle darabokat, van, hogy átbillen az utóbbiak irányába. Akármennyire is lelaktuk az utóbbi években a hit, a remény színházának a képzetét, azt gondolom, hogy túl minden kultúrpolitikai és ál-kultúrpolitikai dispután, ugyanúgy van létjogosultsága, mint a társadalmi és/vagy egyéni életproblémákra akár kíméletlenül is fókuszáló színházi előadásoknak. Ahogy az előbbiek kiváló előadásokhoz vezethetnek, miközben kitermelik a maguk színpadrázó salakanyagait is, úgy az utóbbiak is hol érvényes, hol agylágyító előadásokat eredményeznek. A Mind1 egy tisztességes táncnyelvi ajánlat arra, hogy akár még átmenet is lehet a két színházi szemlélet között.
A kortárs minimaraton definíciókra fittyet hányó, színes mezőnye következő alkalommal Veszprémben, a Tánc Fesztiválján startol el.
