A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó harmadik és negyedik napján négy előadás is érkezett az egykori Jugoszlávia területéről; a képet egy Olaszországból érkező produkció színesítette.
Ha a temesvári Csiky Gergely Színház utcájában az egyik irányba elindul az ember, szinte biztos, hogy a Libertatii téren átkelve szemébe ötlik a téren álló furcsa, villaszerű épület. Ezen a héten nem csak ennek mérete és jellege, vagy a földszinti kapukból nézelődő katonák, hanem az emeleti teraszra kifüggesztett óriás TESZT-plakát miatt is. A fesztivál egyes programjai ugyanis nem a színházban zajlanak, hanem a Katonai Tiszti Kör, egykori kaszinó épületének előadótermében. Itt kezdődött a keddi program is, méghozzá a Szlovéniából érkezett A halott hazatér az úrnőjéhez című előadással.
A halott hazatér az úrnőjéhez (fotó: Mare Multic)
Bár az előadóterem maga sem ad lehetőséget nagyszínpadot igénylő előadások bemutatására, A halott hazatér úrnőjéhez egy még kisebb emelvényen, deszkákból összetákolt színpadon játszódik, mintha egy vásári előadást látnánk. Ezt a jelleget azonban nem csak a tér, hanem a színészek frontális elhelyezkedése, jelmeze, játéka, kellékei, az elhangzó szlovén dalok és a zenei kíséret is erősíti. A történet főszereplőjének, Micikának, aki egy tisztázatlan balesetben elvesztette szerelmét, két arcát látjuk. Az egyik egy olyan lány, akit továbbra is látogat halott szerelme, és aki továbbra is hisz ebben a szerelemben. A másik egy sokkal inkább a valóságban élő lány, aki a volt szerelmet hamar elfeledve hozzámegy az anyagi biztonságot is adó molnárfiúhoz. Igaz, az előadás alapja egy ballada, és az is igaz, hogy egy skizofrén történetet dolgoz fel, a színpadon történő egyes jelenetek önmagukban mégis annyira konkrétak, hogy a sok kétértelműség inkább kidolgozatlanságnak hat, ezért sem a történetet, sem a szereplők karakterét és funkcióját nem könnyű összerakni.
Mivel Temesvárra is megérkezett a rossz idő, az előadás után esőben rohantunk át a színház épületébe. Ezen az estén azonban nem csak a zápor kavarta fel a légkört, hanem a két napja bemutatott Magyar rendezőjének, Urbán Andrásnak a belgrádi Bitef Színházban készült Az Antikrisztus rövid története című előadása is. Ha a Magyarról azt mondtuk, hogy kíméletlen, akkor erre az előadásra igen nehéz szavakat találni. A fokozhatatlanságig fokozott, agresszivitásukban közhelyes képek szünetet nem hagyva, egyetlen szuszra követik egymást. A látványbeli és akusztikai hatások annyira tömények, hogy szinte pofonegyszerű kívül maradni az előadáson, melynek összetettsége így vitathatatlan, „pusztító” ereje azonban vitatható.
Az Antikrisztus rövid története (fotó: Bíró Márton)
Önmagukkal, egymással, a megfeszített Jézussal extatikus állapotban kéjelgő, majd a Kalasnyikovra áldást kérő, mikrofonra óvszert húzó fiatal lányokat látunk. Hangsúlyos, hogy csak lányokat, hiszen őket sokkal megrázóbb fröcsögő, elvakult katonáknak, vagy éppen a Gonosz áldozatainak látni. Az előadás szó szerint kimondja, és tulajdonképpen végig ezzel is foglalkozik: a „Jó” és a „Gonosz”, mindkét véglet bennünk születik, ezeket az értékeket mi hozzuk létre, így együtt, egymást kiegészítve léteznek. Ahogy az élvezetekkel járó bűnbánatból fakadó fohász összemosódik a bűnbánatnak bemutató kiáltvánnyal, vagy az ellenséget óvó imák a háborúra való elvakult felszólítással, úgy Krisztus képe is az Antikrisztuséval.
Már a Magyarral kapcsolatban is felmerült, de ebben az esetben még érvényesebbnek érezhetjük azt a kérdést, hogy ezzel a pofánkba vágó attitűddel vajon miként szólítja meg a közönséget ez az előadás. Számon kér? Megró? Felszólít? Szemrehányást tesz? Buzdít? Vagy egyszerűen csak állít valamit? Bárhogy is legyen, egy biztos: ritka, hogy előadás után ennyire tanácstalan nézőket lássunk kijönni az ajtón.
Kvintett (fotó: Alex Brenner)
A fesztivál negyedik napján, szerdán kétszer is színre került az olaszországi Aostából érkezett TiDa – Théâtre Dance Kvintett című előadása. Bár a cím alapján ötszereplős produkciót vártunk volna, csak egyetlen előadó tudott eljönni, mivel Magyarországhoz hasonlóan Olaszországban is jelentősen megvágták a kultúrára szánt forrásokat, így nem csak a többi színész-táncos, hanem a teljes technikai személyzet is kénytelen volt otthon maradni. Ilyenkor mit lehet tenni, a közönség tagjaiból kell verbuválni a hiányzó közreműködőket, hiszen előadás nem maradhat el pénzhiány miatt sem.
Persze mindez a koncepció része: humoros reakció egy létező helyzetre, valójában egy interaktív előadásról van szó, amely a nézőkkel együtt akarja létrehozni saját magát. Az előző napokban játszott Az állammal ellentétben, amely színház ürügyén szociálpszichológiai kísérletet akart folytatni a közönségen, itt valóban csak játékról van szó, amiben senkinek nem kötelező részt vennie: aki akar, néző maradhat, aki akar, játszhat. A feladat: létrehozni a nemrég 103 éves korában elhunyt Nobel-díjas biológus, Rita Levi-Montalcini tiszteletére rendezett táncelőadást. Ehhez kell két világosító, két ember, aki a zenét szolgáltatja, egy, aki nyolcig elszámol, és persze négy táncos, hogy meglegyen a kvintett. A résztvevői gárda egy kevéske győzködés után össze is jön, aztán próba, majd előadás.
Kvintett (fotó: Alex Brenner)
Lehetne mindez nyögvenyelős bohóckodás is – hogy nem lesz az, az Marco Chevenier-nek köszönhető, aki tökéletes érzékkel, finom humorral és könnyed természetességgel kezeli a közönséget, instruálja az önkénteseket: pontosan érzi, hogy meddig mehet el, ki az, akit be lehet vonni, és ki az, akit nem, gyorsan alkalmazkodik a váratlan helyzetekhez, és még egy teljesen korrekt táncprodukciót is lead. „Ha tetszett, mondd el a barátodnak, ha nem, az ellenségednek” – zárja az előadást, amely a sok súlyos témát feszegető, de eddig zömében nem túl jelentős produkció mellett üdítő kivételnek hatott.
Délután öt órakor aztán ismét visszatértünk a nehéz témákhoz, ezúttal egy Bosznia-Hercegovinából érkezett előadással, amelyet két szarajevói színház, a Mess Színpad és a már nevében is baljóslatú Háború Színház hozott el Temesvárra. A stílszerűen a Katonai Tiszti Körben bemutatkozó Liszt a vénákban természetesen a háborúról szól – a háborúról, amely az ország egész huszadik századi történetét meghatározta Gavrilo Princip I. világháborút kirobbantó szarajevói pisztolylövésétől a 90-es évek boszniai öldökléséig. Az előadás négy generációt jelenít meg: a már halott dédapát, aki még a K. u. k. hadsereg kötelékében harcolt az első nagy világégéskor, aztán a nagyapát, aki a második világháborút élte meg, majd az ő két fiát: az egyik haditudósító lett, a másik Amerikába emigrált, és most éppen meglátogatni jönnek szüleiket. A két évtizedes távollét utáni családegyesülés kimondatlan feszültségeit elsősorban a negyedik generációt képviselő, már Amerikában született és csak angolul beszélő, szabadszájú fiú kérdései nyomán ismerjük meg. Az előadás azonban a súlyos kérdésekről különösebb mélység nélkül beszél, így az egész inkább tűnik a sebek nyalogatásának, mint a személyes sorsokat meghatározó történelmi traumák érvényes színházi feltárásának.
Királyok vagyunk, nem emberek (fotó: Bíró Márton)
A szomszéd országból, Horvátországból aztán jóval könnyedebb produkció érkezett a Csiky Gergely Színház nagyszínpadára: a Horvát Nemzeti Színház Királyok vagyunk, nem emberek című előadása több száz gyerek mondataiból válogatta össze saját szövegkönyvét – a mondatok az élet és a világ nagy kérdéseiről szólnak, és a rájuk adott gyermeki válaszokat tartalmazzák. A hat felnőtt színész által játszott előadás a Monty Python repertoárjára is fölkerülhetne, hiszen a gyermeki világlátás felnőtt szemmel nézve óhatatlanul abszurdnak és nagyon humorosnak hat. Nem kisebb témák kerülnek elő, mint teremtés és végítélet, születés és halál – igazi filozófia ez, amelyen egyszerre lehet nevetni és elgondolkodni. Hogy ne csak a szövegek felmondásával legyen dolgunk, hanem valódi színházzal, arról Matija Ferlin rendező és a színészek gondoskodnak, jól ráérezve, hogy a gyermeki mondatok akkor hangzanak a leghumorosabban, ha teljes komolysággal adják elő őket, mint ahogy a gyerekek is teljesen komolyan gondolják, amit mondanak. Az előadást követő szakmai beszélgetésen az egyik színésznő meg is jegyezte, hogy ötéves gyereke nem értette, mi ebben az előadásban a vicces. Mi ellenben nagyon jól szórakoztunk.
Szabó Zsuzsa – B. Kiss Csaba
Kapcsolódó
Provokáció borítékolva - TESZT 1-2. nap
Interjú a TESZT művészeti vezetőjével
