A Rosencrantz és Guildenstern halottba két bohócot, az Emberszagba három Szép Ernőt álmodott Szikszai Rémusz rendező: ezen kívül még a Szkéné Színházról és a bábokról is beszélgettünk vele.

A Rosencrantz és Guildernstern halott bizonyos tekintetben az egy helyben toporgó, megmozdulni képtelen kisemberek drámája. Akkor rendezte meg, mikor külföldre költözött. Sikerült elmozdulnia, Rosencrantz-cal és Guildensternnel ellentétben? Hova költözött, miért, és milyen élmény volt?

Ez egy véletlen egybeesés. Akkor is elmentem volna, ha történetesen a 80 nap alatt a Föld körült rendeztem volna előtte. Délkelet-Ázsiába mentem a családommal, pihenni, világot látni, együtt lenni. Mondhatnám, hogy szar élmény volt, de akkor nem mondanék igazat.

           Rosencrantz és Guildenstern halott - Kaszás Gergő, Nagypál Gábor (fotó: Mészáros Csaba)

Hazaérkezése után változtatott valamit a darabon? Szokása premier után még finomítani a rendezésein?

Erre nincs recept. Általában el szoktam készülni az előadásaimmal a bemutatóra, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne hiányérzetem, vagy egy-egy megoldással tökéletesen elégedett lennék. A változtatás mértéke mindig ettől függ, bár azt hiszem, alapvetően nem jellemző rám. A Rosencrantz és Guildenstern halott esetében nem változtattunk, amennyire én visszaemlékszem.

Stoppard darabjában igen gyakori a szünet, mint szerzői utasítás – jól sejtem, hogy önnek ez volt a vonzó kihívás?

Stoppardnál és Harold Pinternél is iszonyatosan nagy jelentőséggel bír, ha azt írják oda egy szövegbe: szünet. Megfejtést kell találni rá, akkor is, ha akcióval tölti fel az ember, és akkor is, ha csak hallgat két ember és nem történik semmi. Mint a zenében, a szünet itt is a partitúra része. Ez persze kihívás volt, valóban.

Az eredeti darabhoz képest mintha több eredeti Hamlet-részlet lenne az előadásban – egyszerre akart megrendezni egy Hamletet és egy Rosencrantz-ot?

Több részlet van benne, de nem azért, mert egyszerre akartam volna mindkét darabot. Nagyon földhözragadt magyarázata van. Amikor ez a színdarab íródott, a hatvanas években, szerintem létezett egy széleskörű, átfogó általános műveltség, aminek egészen biztosan része volt a Hamlet. Angliában különösképpen. Amikor született a darab, mindenki értette, mert ismerte a Hamletet – ez volt szerintem az egyik releváció benne. Mára ez az általános műveltségi szint változott, roncsolódott  meg át is alakult – többek között az internettől meg a többi kütyütől, amit mindennapi szinten használunk. Ezért nem bíztam abban, hogy mindenki, aki megnézi az előadásunkat, olyan áthatóan ismeri a Hamletet, mint amennyire fontos ez ahhoz, hogy érthető legyen a két szereplő csetlés-botlása. Hogy ez világos legyen, ismerni kell a kontextust, amiből kiragadta őket Stoppard. Egyrészt ez az oka. Másrészt van egy színház a színházban betét, amihez kontrasztként éreztem szükségét egy Hamlet-jelenet megjelenítésének. Kockázatos megoldás, nem tagadom.

           Rosencrantz és Guildenstern halott (fotó: Mészáros Csaba)

A Stoppard-darab alapvető jellemzője, hogy szereplői felcserélhetők, még maguk a karakterek sem tudják, melyikük Rosencrantz és melyikük Guildenstern. Itt viszont mind Kaszás Gergő, mind Nagypál Gábor  megkülönböztethető, részletesen kidolgozott jellemmel rendelkező karaktert hoz, így az előadás komikumának nagy részét a mély karakterekből következő jellemkomikum adja. Mi volt ennek a rendezői döntésnek az alapja?

Ez olvasat kérdése. Szerintem amit ön mond, az csak egy értelmezés. Halvány utalás van arra, hogy nem tudják, melyikük melyik. Van egy olyan pont a történetükben, amikor annyira elbizonytalanodnak, hogy már azt sem tudják, mi a saját nevük. Ez még nem jelenti azt, hogy két tök egyforma alaknak kellene lennie. A szöveg sem sugallja ezt. A filmet látva, amit maga Stoppard rendezett, meggyőződésem, hogy ugyanígy gondolja ezt. Ott Tim Roth és Garry Oldman játszotta a két szerepet. Eléggé különböző karaktereket formálva.

Másrészt azt gondoltam, hogy egyenes rokonsági ág fedezhető fel a Godot-ra várva című Beckett-művel. Ez arra inspirált, hogy esetünkben két bohóc (Chaplin és Buster Keaton) bolyongjon itt egy furcsa történetben, egy játszótéren. Erre utal a jelmezük is.

A darab egy pontján a két főszereplő a Hamlet által szétszórt könyvekből olvas fel, látszólag véletlenszerűen. Legutóbb a következő mondat hangzott el: „Ha Gilgames félisten volt, mit mondhatunk Dezső bácsiról?” Ez abszolút véletlenszerű, objet trouvé – megoldás, avagy valójában megrendezett véletlenszerűség? Hogyan jött az ötlet?

Ez véletlenszerű. Random olvasnak a különböző könyvekből, de még egyszer sem volt olyan, hogy ne tűnt volna megrendezettnek. Hihetetlen játékintelligenciájú színészek mindketten. Nagypál és Kaszás is iszonyú sebességgel és pontossággal reagálnak egymásra. Az ötlet az enyém, az alapgondolata az, hogy a könyveket, amiken Hamlet jár (mint Krisztus a vízen), ugyanúgy elolvassák, mint a Shakespeare-hős – csakhogy ők ezzel a tudással nem jutnak semmire. Ez az első rész végén van. A második rész úgy kezdődik, hogy az első részben még szétszórt könyvek már mind sorba vannak rendezve, ők még mindig olvasnak, de már az utolsó két könyvet. Az idő elmúlt, az esély a világ megértésére elúszott.

(Fotó: Mészáros Csaba)

Egy interjújában azt mondta, az elveszett kisember története érdekelte a Rosencrantz és Guildenstern halottban, akinek a feje fölött a hatalmasok verekednek. Azóta megrendezett egy Rómeó és Júliát, ahol az elnyomó hatalom, a herceg karaktere igen nagy szerepet kap, illetve A párnaembert is, ami egyenesen egy fiktív diktatúrában játszódik. Egyre rosszabb a helyzet?

Nyilván vonz ez a téma, a mindennapi életünk meg bőségesen kínál ehhez alapanyagot. Nem vagyok túl boldog attól, amit ma magam körül látok. Sem a világ, sem kicsi hazánk állapotát illetően.

Az Emberszagban bábokat használt, majd később A párnaemberben is – mi mindenre jó a báb, és honnan jött a bábokkal való kísérletezés?

A bábművészet csodás műfaj. Nálunk sokan lenézik, ahogy a bábosokat is. Ismerek pár fantasztikus bábost, aki színészként is csodás. Ők többek. Tudnak valamit, amit a színészek nem. Csodálattal tölt el, ha munka közben látom akár Pallai Marát, akár Ács Norbit, Bercsényi Pétert és sorolhatnám hosszan Kocsis Rozitól Tengely Gáborig, vagy Hoffer Karcsiig.

Nagyon érdekelt és továbbra is érdekel, hogyan lehet ezt a két műfajt ötvözni. Az Emberszagban szerintem nem sikerült maradéktalanul, amit célnak tűztünk ki magunk elé, de a kísérlet, a munka akkor is megérte. Kockázatos vállalkozás volt. Ha kétszer ennyi próbaidőnk lett volna, biztos elégedettebbek lennénk magunkkal bábkezelés tekintetében is. Nem volt. De szerintem sikerült a bábok segítségével megjeleníteni egy világot, amiben Szép Ernő szövege megél.

Emberszag - Fodor Tamás (fotó: Mészáros Csaba)

A párnaemberben más oka van a bábok szerepeltetésének. Majd mindenki valamiféle videotechnikával jeleníti meg azt a bizonyos két történetet, ami az alaptörténetbe bele van ékelve. Én nem szeretem a videót. Egyszerűen nem jön be. Ezért kezdtem el részint a fekete színházban, részint a bunrakuban gondolkodni mint megjelenítési formában.

Szerintem szervül az előadásba, a nézők imádják, a kritika fanyalgása meg hidegen hagy.

Szép Ernő Emberszag című naplóregénye elsőre nem tűnik teátrális írásnak, mégis színre vitte. Mi fogta meg az Emberszagban, és mit látott meg a regényben, ami arra késztette, hogy adaptációt készítsen belőle?

Ez az egyik kedvencem Szép Ernőtől. Régi vágyam, hogy ebből előadást csináljunk. Nagyon nehéz dolog, hiszen ez egy szubjektív napló, csapongó, van benne egyfajta linearitás, de gyakorlatilag teljes mértékben drámaiatlan szöveg.

Innen az ötlet, hogy három Szép Ernő legyen, egyazon személyiség három különböző alakban, akiknek az életkoruk, a habitusuk, minden porcikájuk különbözik – akik másképp emlékeznek ugyanarra az eseményre, szinte egymás szájából veszik ki a szót, egymással vitatkozva. Színészileg iszonyú koncentrációt igénylő munka. Szerintem mindhárman (Fodor Tamás, Tóth József, Kovács Krisztián) szuperül csinálják. A színházi szemiotikában ezt aktánsnak hívják. Lebontani és különböző színészekkel megjeleníteni egyetlen embert, azonos színpadi időben és térben. Magyarországon ezt nem nagyon alkalmazzák. Másutt igen. Erre jött az a gondolat, hogy az általuk megjelenített világban, az emlékezés terében mindenki más báb legyen.

Emberszag - Kovács Krisztián, Tóth József, Fodor Tamás (fotó: Mészáros Csaba)

Már csak egy keret kellett: ez az a bizonyos történelmi revü vagy kabaré, amiben Simkó Kati mint „történelem anyánk” elindítja, majd végigvezeti ezt a történetet, amiről majd mindenki – megjegyzem hibásan – azt gondolja, hogy csupán a három hét munkaszolgálat története. Aki valóban elolvasta a regényt, tudja, hogy a kétharmada arról a bizonyos csillagos házról szól és az ott töltött négy hónapról. Nagyon vicces, amikor egy-egy kritikában lebuknak azok, akik nem olvasták az eredetit, mégis „tudják”, hogy kellett volna ezt színpadra alkalmazni.

Kockázatos munka volt, valóban, de én legalább megpróbáltam. Bármikor nekivágnék újra.

A Szkénében jelenleg négy rendezése is fut: a Rosencrantz és Guildenstern halott, az I. Erzsébet, a Caligula helytartója, illetve az Emberszag. Ezek alapján úgy tűnik, elég gyümölcsöző a kapcsolatuk. Hogyan jellemezné a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a Szkéné együttműködését?

Ötéves a Vádli. A Szkéné évek óta az otthonunk.  Nem csak nekünk, hiszen Pintér Béla és Társulata, a Horváth Csaba által vezetett Forte, a Nézőművészeti Kft és újabban a k2 otthona is. Szeretek ott lenni, szeretünk ott játszani, Németh Ádámmal, valamint Tana-Kovács Ágnessel nagyon jó kapcsolatunk van. Ők bíznak bennünk és lehetőségeikhez mérten támogatnak minket. Néha azon fölül is. Rászolgáltunk erre a bizalomra, és remélem, hogy ez így is marad.