A TESZT utolsó két napján már nem volt kérdés, hogy a néző a fesztivál főszereplője. A nézőt bevonó és megszólító előadások mellett azért kényes társadalmi témákkal foglalkozók is akadtak. 

Szombaton nem csak az előadások jóvoltából voltak koncertélményeink, hanem a város különböző, de a fesztivál helyszíneihez nagyon is közeli pontjain felállított kisebb-nagyobb színpadokon játszó együttesek miatt is. Mivel a hétköznapok délelőttjeinek alaphangulatát egyébként is meghatározta a hotelszobába felhallatszó DJ-zene, már fel sem kavart bennünket, hogy a beszélgetések és az egyik előadás alatt is folyamatos hátteret biztosított a sokfelől érkező zene. A „koncertszínház” jelleg egyébként a fesztivál szintén többször visszatérő eleme.

Dogville (fotó: Bíró Márton)

Lars von Trier Dogville című filmjét, az űzött nőt először befogadó, majd többszörösen megalázó és legvégül a bosszú áldozatává váló utópisztikus város történetét feldolgozó produkció alkotói is kemény koncertezésbe kezdenek az előadás bizonyos pontjain. A Dogville-történethez köthető erőszakfajtákról, idegengyűlöletről, az állam és a társadalom működéséről, illetve közönyéről énekelnek. A dalokat nem csak a szöveg, hanem a háttérben futó, a témához kapcsolódó „szókimondó” szerbiai képek is a Szerbiában zajló eseményekre vonatkoztatják. Bár az alkotók így konkrétan kimondják, amit szeretnének, az előadás mégsem válik szájbarágóssá, és tökéletesen működik maga a Dogville-történet is.

Nagyon üdítő olyan előadásokat látni néha, melyekben okosan és takarékosan bánnak a tárgyakkal. Az újvidéki produkcióban három színész játssza el a város szinte összes lakóját, s a tárgyak, mikrofonok, székek, dobozok ugyanolyan szinten tudnak élő szereplőkké válni, mint ahogy egy-egy jelenetet teljes mértékben sikerül absztrahálni. Az előadást jellemző minimalizmusnak azonban nem csak művészi indokai voltak. A témaválasztás miatt az alkotóknak a Dogville-t önerőből, baráti segítséggel és különböző underground helyszíneken kellett létrehozniuk. A bemutatónak végül az lett az ára, hogy a rendezőt, Kokan Mladenovićot nem hívják állami fenntartású színházakba, és az előadás is csak külföldi fesztiválokon tud szerepelni. Ott egyébként hangos sikerrel. Az alkotók egyszerűen fontosnak érezték, hogy ezekről a problémákról bármi áron szólhassanak, a fesztivál szervezői pedig, hogy ezekről a problémákról a TESZT-en is beszéljenek.

Dogville (fotó: Bíró Márton)

Az esti előadás, a Schilling Árpád nevével fémjelzett A harag napja (kritikánkat lásd itt), még a Nézőművészeti Kft. alkotóinak EztRádjánál is nagyobb érdeklődést váltott ki. Sem a színházteremben, sem az előadást követő beszélgetésen egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. Az előtérben folytatott beszélgetés  pedig ritkamód valódi vitaestté alakult. Rengeteg reakció érkezett ugyanis a fesztivált meglátogató Kárpáti Péter azon megjegyzésére, hogy az előadás az első perctől kezdve kiszámítható, pontosan tudni lehet, mi felé halad, mi lesz a következő lépés, ennek megfelelően nem árnyalja a problémát, és ezáltal nem is késztet minket másféle gondolkodásra, szolidaritásra. 

A késő esti előadásra, vagy inkább színpadi akciónak nevezhető  7 Promisesre (7 ígéret) betérve két jól öltözött, vicceskedő showman, Davis Freeman és Jerry Killick fogadott minket. Miután mindenki helyet foglalt, a túlnépesedésből fakadó, földünket fenyegető veszélyekről kezdtek el beszélni. Színpadi helyzetüket pedig arra használták fel, hogy nagyobb fokú környezettudatosságra buzdítsanak bennünket: 7 olyan ígéretet lehetett tenni, mellyel szerintük hozzájárulhatunk Földünk jobbá tételéhez. Például egy évig nem utazunk repülővel, négy hétig hetente 45 lei értékű összeget költünk a helyi piacon, stb. A fogadalomtételt sokak számára valóban motiválóvá tették: az ígéretekért cserébe egy-egy adag vodkát kínáltak, sőt, az akció végét bulivá alakították. Mennyire egyszerű fogadalmakat tenni, ha jutalom is jár hozzá. Más kérdés, ilyen egyszerű lesz-e ezeket a fogadalmakat be is tartani.

7 Promises (fotó: Bíró Márton)

A fesztiválon nem egy előadás a közönséget magát tette szereplővé vagy témává, többé vagy kevésbé sikeresen. Az államban színészek hiányában csak egymást nézhettük, és magunknak kellett létrehoznunk valamit, kevés sikerrel. A Kvintettben már egy konkrét produkciót kellett közösen megvalósítanunk, és ez valóban ment is. A néző élete és halála… a nézőről szólt, miközben mi nézők nézők maradhattunk. Az utolsó nap első előadásában, a második alkalomban viszont mi, nézők lettünk az előadók, aki pedig az előadó kellett volna hogy legyen, a néző. Simona Semenič ugyanis egy bárszéken ült velünk szemben, mi pedig egy háromnyelvű szövegkönyvet kaptunk kézbe, amely a szerző szabad ötletek jegyzéke-szerű önvallomását tartalmazta. A soknyelvű közönség magyarul, románul és angolul olvasta fel a csapongó textust, amelyben szó esik a nő epilepsziájáról, gyerekeiről, vásárlási szokásairól és úgy általában az életéről. A szöveg érdekessége inkább személyességében rejlik, mintsem esztétikai kvalitásaiban,  és éppen ez magyarázza, hogy miért nehéz pusztán posztmodern gesztusként tekinteni rá. Az előadás egyszerre akar bevonni és eltávolítani, de éppen ezért egyiket sem sikerül. 

A portugál Jonas Lopes és a brazil Lander Patrick mozgásszínházi produkciója, a Tojáshéjak belülről üres tojások széttörésével kezdődik, hogy aztán a tojáshéjakon folyjon tovább a játék. A két előadó bekötött szemmel áll egymással szemben, és egymás pofozgatásába, majd ütögetésébe kezd. Ügyesen és ötletesen csinálják mindezt, majd egymásba karolnak, és lassú zenére lassú forgásba kezdenek, miközben innen-onnan különböző emberek jönnek a színpadra, és különböző foglalatosságokba kezdenek. Az egymást levetkőztető két férfi tánca végül eltűnik a világ sürgés-forgásában.

(Tojáshéjak, fotó: Günter Krämer)

Bár különleges előadásokban az egész TESZT során nem volt hiány, a legfurcsább, legzavarbaejtőbb produkció a fesztivál végére maradt. A bolgár Ivo Dimchev azon kevés művészek egyike, akiből az „őrület” belülről fakad, akinek egész lényéből egy nehezen kifejezhető szürrealitás, normalitáson túliság árad. Különös, groteszk show-műsora éppen ezért nem válik egy pillanatra sem nevetségessé, holott könnyen azzá válhatna. Dimchev tulajdonképpen sámán, produkciója pedig egy nagy sámán-szertartás. A címe I Cure, vagyis „én gyógyítok”, de a „cure” szó jelenthet „különcöt”, „fura alakot” is.

Sajátos Ezo TV-ként kezdődik a show: belép egy simára borotvált férfi kirúzsozva, hosszú, szőke női parókával, alsógatyában, leül egy tévé elé, és megszólít minket. A kezünkben már ott van egy bizonyos „I cure card”, egy kis kártya, négy üres körrel, amelyekbe azon dolgok kezdőbetűjét kell beleírnunk, amelyeket gyógyítani szándékozunk. Az első egy testrész, a második egy helyzet, a harmadik egy személlyel való viszonyunk, a negyedik szabadon választható. Aztán kezdetét veszi a „gyógyítás”, amely az előadás feléig nem nagyon tekinthető másnak, mint egy groteszkül szürreális cirkusznak, amelyet mintha a Monty Python, David Lynch és Conchita Wurst írtak volna együtt.

I cure

Sokáig csak nevetünk, zavarba először ott jövünk, amikor a transzvesztitának öltözött előadó egy fiatal fiút hív be a színpadra, aki orális szexet imitál a showmanen, miközben ez Jézusnak nevezi őt. Innentől kezdetét veszi a tabuk döntögetése, miközben egyre mélyebben megyünk le a pokol köreibe. Az utolsó körben egy terroristák által felrobbantott palesztin család – egy anya két gyerekével – fényképét látjuk a tévében. Borzalmas, megrendítő kép, amelyhez itt és most valamilyen viszonyt kellene kialakítanunk.

Az előadás után Ivo Dimchev elmondta, ő valóban gyógyításként gondolt az előadásra: a pokol köreibe való utazás maga akart lenni a kúra. Gyógyítani ugyanis szerinte a megrendítéssel kell, a tabuink által elfedett valóság szemtől szembe való megmutatásával – csak így tisztulhatunk meg a problémáinktól. Miközben az, hogy a produkció markánsan két részre oszlik, egy nehezen komolyan vehető show-műsorra és egy kemény pokoljárásra, jelentősen megnehezíti a befogadást, mert szinte átmenet nélkül kell magunkat áthangolnunk egyikről a másikra. Az azonban kétségtelen, hogy egy ritka különös és erős élményben lehetett részünk, amelyet nehezen fogunk elfelejteni. Ez pedig egyben hatásos lezárása volt a 2016-os TESZT fesztiválnak.     

Szabó Zsuzsa – B. Kiss Csaba

Kapcsolódó

Interjú a TESZT művészeti vezetőjével
Provokáció borítékolva - TESZT 1-2. nap
A délszláv kapcsolat - TESZT 3-4. nap
Etűdök - TESZT 5-6. nap