Az előadás a valóságra nem az óriásoknak nézett szélmalmokon keresztül kérdez rá, sokkal inkább a Mátrix című filmetalon mintájára.

Az önmagában már két erős állítás, hogy Quixote a címe annak, aminek egykor Cervantes Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha címet adta. Az erő és az állítás nem pusztán a rövidítésben rejlik, hiszen az eredetihez mérhető hosszúságú címek manapság legfeljebb olyankor fordulnak elő, ha valami kifejezetten agyafúrt szándéka van vele a szerzőnek vagy a rendezőnek.  Ám míg a számunkra szokatlan, spanyol helyesírás szerinti megnevezés az eredeti történet felé kacsint, a dontalanított, pőre név olyan, mint egy odaszólás a piacon vagy egy megbökés a facebookon.

Fűzi Attila, Lukács Ádám (fotó: Gálos Mihály Samu)

Az nem új keletű kérdés, hogy vajon az alkotók milyen utat találnak a huszonegyedik században ahhoz a bizonyos vidéki nemesemberhez, aki azt hitte magáról, hogy vándorló lovag, miközben az már a regénybeli történet idején, vagyis nagyjából négyszáz éve sem volt igaz. Az viszont már annál inkább érdekes, hogyan lehet egy ekkora volumenű és erejének jelentős részét éppen túlburjánzó történeteiben és nyelvezetében hordozó regényt a Miskolci Nemzeti Színház legkisebb játszóhelyén, ráadásul táncjátékként színpadra állítani. Ez minimum radikális leegyszerűsítést vagy egy huszárvágásszerű olvasatot igényel. Kozma Attila koreográfiája mindkettővel, de sokkal inkább az utóbbival operál.

Amikor fura alakok egy fiatal férfi köré érintőképernyős technikát mímelve az eredeti történet jól ismert grafikáit és virtuális berendezési tárgyakat „dobálnak” a falra, valamiféle valós-valótlan múzeumi kiállítást installálva, azonnal világossá válik, hogy az idősödő spanyol hidalgó története helyett egy fiatalembert kapunk, és hogy az előadás a valóságra nem az óriásoknak nézett szélmalmokon keresztül kérdez rá, sokkal inkább a Mátrix című filmetalon mintájára.

Medvecz Marcell, Kovalszki Boglárka (fotó: Gálos Mihály Samu)

Az ötlet kifejezetten szellemes, hiszen az a gondolat, hogy egy számítógéppel szimulált valóságban élünk, nagyon is mai idea, esetenként egyenesen kortárs élmény, mégsem áll távol a Búsképű Lovag idegenségétől az illúzióktól mentes világban. Ráadásul a mátrix felvetésébe az eredeti regény éppen úgy beletartozik, mint maga az előadás a mátrix gondolatával, vagy éppen ez az írás a mátrix gondolatának gondolatával, avagy a cikk olvasása a mátrix gondolata gondolatának a gondolatával, és lassan talán ideje is megállni. A Quixote ezt már korábban megteszi: nem merészkedik bele a gondolatspirálba, megelégszik azzal, hogy mozgással, zenével és képekkel körbefesti a bejáratát.

A Miskolci Balett rendszeresen szerepeltet előadásaiban prózai színészeket, ez azonban most egy tisztán táncos produkció, amiben a társulat tagjai újra megmutatják, hogy jól képzett és megfelelően karbantartott előadók. Jelenetről jelenetre tűnnek fel úri és kevésbé úri hölgyek, laza és ugrásra kész partiarcok, álomképek és valódi alakok, akikről nem mindig lehet tudni, hogy ténylegesen kik ők és hol járunk (hárman közülük például öszvérhajcsárok), de ez általában nem zavaró, mivel az adott helyzetben való otthonosságukból és a viszonyokból minden lényeges kiderül.

A térbe vetített ábrák és vizuális zajok folyamatosan elbizonytalanítanak, hogy abban, amit látunk, mi az, ami a Képernyő mögött van, és mi a valóság. Ahogy a játszók kapaszkodnak a tér egyetlen valós elemeként egy ülőalkalmatosságba (az előadás legszellemesebb és legelevenebb jelenetei a lócával való játékok), úgy keressük mi is a fogódzóinkat. Legalábbis gesztus szinten.

Szeles Viktória (fotó: Gálos Mihály Samu)

Ebben a szemmel láthatóan magától értetődően működő, alapvetően mégis érthetetlen világban jelenik meg Lukács Ádám Quixotéja. Lukács jól hoz egy rácsodálkozó és a csodálkozását leplező, fiatal férfit, aki keresi a helyét és kapcsolódásait ebben a világban. Komikus vonásait Fűzi Attila megszeppent kishivatalnokra és jóllakott Hitlerre egyaránt emlékeztető Sancho figurája és például egy lábbal hajtható gyerekautó még tovább erősíti. A drámáért a klasszikus zene és annak folyamatos visszavonása, illetve egyes jelenetek sötétebb tónusa mellett a világba vetettség alapgondolata és az ezzel járó Ki vagyok én? kérdés súlyossága kellene hogy szavatoljon. Ám a felvetett gondolatok súlya nem tud az előadás súlyává válni, elsősorban talán azért nem, mert sem a humora nem elég őrült, sem a komolysága nem elég drámai.

Kozma Attila koreográfiája gondolatébresztően, és ami talán ennél is fontosabb, élményszerűen fogalmaz, ami egy létezés értelmére vonatkozó, vagyis lényege szerint kevéssé érzéki gondolatkörnél komoly kihívás és érték. Úgy játszik el a legsúlyosabb kérdéssel, hogy akár mi is szívesen játszunk vele. Feltéve, ha játszani járunk színházba.

(2016. május 21.)

A Quixote adatlapja itt olvasható.